2013. I-VI
 

A felsőoktatás finanszírozása és az oktatási színvonal

Szinte mindenki egyetért abban, hogy e két egyetem a múltból él; pénzhez éppúgy a múltja miatt jut, amiképpen a hírnevét is annak köszönheti. Viszonylag jó helyzetük a főleg önkormányzaton nyugvó, önfinanszírozó egységekből álló szervezetüknek köszönhető. Ezeknek az úgynevezett kollégiumoknak a szervezeti és pénzügyi önállósága korlátozza a bürokraták hatalmát, s függetlenül kezelhető pénzhez juttatják a két egyetemet. A többi brit egyetem sokkal nehezebb helyzetben van, mert nem vagy csak csekély mértékben támaszkodhatnak alapítványi pénzekre. Oxford és Cambridge együttes évi ráfordításai négymilliárd fontot tesznek ki, míg az összes többi brit egyetem 1,7 milliárd fontból gazdálkodhat. (Amerikában egyedül a Harvard Egyetemnek kétszer akkora a költségvetése, mint az egész brit felsőoktatásnak.) Körülbelül tízmilliárd fontra rúg az úgynevezett finanszírozási hiány, vagyis az az összeg, amely az egyetemek összesített mérlegéből hiányzik az utóbbi húsz év hitelből finanszírozott bővítéseinek eredményeként.
De korántsem csak ez a pénz hiányzik. Az egyetemi kurzusok árát és mennyiségét az állam ellenőrzi olyan rendszer keretében, amely inkább a szovjet központi tervezéshez illene, semmint egy modern demokráciához. Az állami beavatkozás eredménye ezért egyre elégtelenebbnek bizonyul. Az egyetemek az utóbbi harminc évben a szinte teljesen önálló, állam által finanszírozott, közvetlen támogatású intézményekből az egyik államminisztérium ágazati szerveivé vedlettek át Nagy-Britanniában.
Az egyetemi felvétel kissé szintén a szovjet rendszerre emlékeztet. A kormány úgy véli, hogy több munkásszármazású fiatalnak kell egyetemekre kerülnie, még akkor is, ha az elméleti képzettségük gyengébb. Végső célként azt tűzték ki, hogy 2010-ben a tizennyolc évtől harminc évig terjedő korosztály képviselőinek 50%-a végezzen egyetemet, s gyors ütemben haladnak e cél felé. A 2004 januárjának vége felé közzétett számadatok szerint az említett korcsoporthoz tartozó, felsőoktatásban részt vevő fiatalok hányada 43%-ról csaknem 45%-ra növekedett (1979-ben a középiskolából kikerült fiataloknak még csupán a 12,4%-a vállalkozott felsőfokú tanulmányokra).
Csakhogy a több korántsem jelent mindig jobbat. Az ország egyik legismertebb felsőoktatási intézménye, a londoni Keleti és Afrikai Nyelvek Főiskolájára büntetéseket róttak ki, mert túl kevés hallgatót vett fel a „nem hagyományos” diákság köréből (vagyis a szegényebb rétegekből). Emiatt mérsékelte a felvételi követelményeket a kevésbé képzett jelentkezőkkel szemben, figyelembe véve a sokszor szerényebb tanulmányi eredményeiket. E hallgatók nagy része azonban oly nehéznek talála az arab vagy a kínai nyelv elsajátítását, hogy feladta tanulmányait, s ez a kormányzatot további bírságok kiszabására indította.
A brit felsőoktatás története nem annyira a bővülésről szól, mint inkább a képzettség inflálódásáról. A tudományos fokozatok egyre kevesebbet érnek, ugyanis egyre többen szerzik meg azokat. A hanyatlás 1992-ben kezdődött, amikor a konzervatív kormány engedélyezte, hogy a műszaki főiskolák — ezek a szakmai képzésre szakosodott helyi oktatási intézmények — egyetemeknek nevezhessék magukat. Ez lehetővé tette új egyetemi előadás-sorozatok, köztük nem egy kétes minőségű kurzus létrejöttét, s ledöntötte a felsőoktatási rendszer egyik létfontosságú oszlopát: megszűntette a tisztán szakmai képzésre szolgáló főiskolák és a kizárólag tudományos képzést nyújtó egyetemek közötti különbséget. Ez az egyenlősdi irányába mutató tendencia katasztrofálisan meggyengítette a brit felsőoktatást.
Ezért igen fontos a felsőoktatásnak a kormány által javasolt reformja, amely lehetővé fogja tenni a tandíjak szerény mérvű liberalizálását. Az egyetemek módot kapnak majd arra, hogy a jelenlegi ezeregyszázhuszonöt fontnyi átalánydíj helyett akár háromezer font tandíjat is beszedjenek a hallgatóktól. E tandíjrendszert „megédesítik” bizonyos pontokon, főleg azzal, hogy kedvező feltételeket teremtenek a szegény diákok számára, s ezzel elejét kívánják venni ama parlamenti képviselők lázongásának, akik csupán névleg támogatják a kormányt. A bírálók azt hangoztatják, hogy az új tandíjak kezelhetetlen adósságterhet fognak jelenteni. Csakhogy az Ausztráliában bevezetett — nagyjából hasonló — tandíjrendszer nem járt ilyen következménnyel — a végzett hallgatók visszafizetik a kölcsönöket, amikor már eleget keresnek.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969