2013. I-VI
 

Megújulási mozgalom az ortodox egyházban
Gereben Ágnes

Az ortodoxia a mongol uralom idején is megőrizte sok tekintetben kivételezett helyzetét. A hercegségeket gyakori megszállásokkal, adókkal és toborzással gyötrő tatárok a templomokat és a kolostorokat szinte sohasem támadták meg. Az egyháztól nem szedtek adót, így nem utolsósorban az ortodoxia képviselte a folytonosságot az orosz államiság és a kijevi Rusz között. Az 1448-tól önálló egyházként működő „moszkvai ortodoxia” a szemben álló, véres háborút vívó felek fölötti szellemet és a szilárd infrastruktúrát jelenítette meg a „zavaros idők”-ben és később is. Az orosz ortodox egyházat 1652-től tizennégy éven át irányító, kis híján Alekszej cárt is maga alá gyűrő Nyikon pátriárka korában végrehajtott reformok azonban mélyen megrendítették az egyházi struktúrákat és a hívek nagy részének hitét is. A mai ember számára alig-alig fogható fel, hogy a két- illetve háromujjas — vagyis a Szentléleket is magában foglaló — keresztvetés, az addig szokásos tizenkettő helyetti négy térdhajtás, valamint a liturgiában használatos ruhák és eszközök körül fellángoló gyilkos vita ettől kezdve évszázadokon át megosztotta az ortodoxia világát, s minden változtatással szemben roppant óvatossá tette a reformokban kockázatot látó egyházvezetést.
E korszak másik messzeható következménye az volt, hogy a „kétujjas keresztvetés” hívei, a meggyőződésükért — amint azt egyebek mellett Mogyeszt Muszorgszkij Hovanscsina című operájának tragikus végkifejletéből tudjuk — később akár a máglyahalált is vállaló ószertartásúak az egyházi és a világi hatalom összekapcsolásával is szembeszálltak. Míg ők elutasították és az Antikrisztus művének tekintették a cári államot, addig a „reformerek” még szorosabbra fonták kapcsolataikat az egyházzal, amelynek alá akarták vetni a világi hatalmat. A raszkol, az egyházszakadás nyomán ellenzékbe szoruló, hamarosan számtalan apró csoportra szakadó ószertartású világ a hivatalos egyházzal való ellentétéből, nem utolsósorban pedig hitelveiből és értékartikulációjából fakadóan hátteret, ideológiát, sőt, rettenetes üldöztetése ellenére elvileg még infrastruktúrát is szolgáltathatott az államhatalom elleni sokféle lázadás számára. Ez Sztyenka Razin 1670–71-es lázadásától, valamint Jemeljan Pugacsov 1773 és 1775 közötti felkelésétől kezdve így is történt.
Fejlődésében az orosz ortodoxia — az állam és az egyház elválasztása felé haladó európai modelltől eltérően — összefonódott a világi hatalommal, majd hamarosan annak konzerválási eszköze lett. A megújulás helyett a megcsontosodott, régi formák hirdetőjévé vált, ezzel elkerülhetetlenül kitermelve magából a hivatalos ortodoxiával szembeforduló mozgalmak hosszú sorát.
A XVIII. század utolsó harmadában az orosz expanzió révén soknemzetiségűvé és sokvallásúvá váló cári birodalom polgárainak túlnyomó többsége a múló évtizedekkel egyre inkább a represszív államhatalmi struktúrákkal azonosította a vallás intézményeit. Ezt a XIX. század csaknem minden orosz uralkodója — egyszerre az állam és az egyház első embere — így akarta, mind anakronisztikusabb módon. Jól illusztrálja ezt, hogy a XIX. század az ortodoxia történetében nagyszabású, de elvetélt reformok krónikája lett. Nagyobb változásokra azonban csak az 1905. évi forradalomnak az egész társadalmat átható megrázkódtatásai közepette került sor. A Romanov-dinasztia utolsó trónra kerülő leszármazottja, II. Miklós cár — ígéretével ellentétben — végül nem tette lehetővé a zsinat összehívását és a pátriárka megválasztását.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969