2013. I-VI
 

Marshall McLuhan aforisztikus médiaelméletéről

Bohócnak éppúgy nevezték, mint prófétának vagy utópistának, zavaros koponyának éppúgy, mint olyan szerzőnek, akit Darwin, Einstein és Freud sorában illet meg hely, vagyis megítélésének spektruma az őszinte tisztelettől a teljes elutasításig terjed. A reakciók már akkor is ambivalensek voltak, amikor McLuhan — aki akkoriban az angol irodalom professzora volt Torontóban — 1962-ben és 1964-ben megjelentette mindmáig legismertebb két könyvét Gutenberg-galaxis és A médiák megértése címmel. E két műben a következő lényeges téziseket állította fel: a nyugati társadalomra tartós hatást gyakorolt közvetítő közegként a fonetikus írás és különösképpen a könyvnyomtatás, s a XX. század közepe óta változás indult meg, amelynek során az írás átadja vezető szerepét az új elektronikus médiának, ekképp ennek a változásnak mélyreható következményei lesznek. McLuhan a szebb társadalmi jövő reményét kötötte össze azzal, hogy a mérvadó közvetítő közeg, az írás kezdett háttérbe szorulni az annak idején újnak számító médiával, például a televízióval szemben.
McLuhan médiának minősíti az összes artifíciumot, az emberi tevékenység valamennyi termékét, például a ruházatot, a pénzt vagy a villanyáram gerjesztette fényt. Véleménye szerint mindezek a technikák, szerszámok és környezetek — az első kőbaltától a számítógépes hálózatokig — visszahatnak az emberre, az érzékszerveken nyugvó észlelésére. McLuhan többek között az óra példáján világítja meg ezt: az óra korántsem csupán mérőeszköz, hanem sokkal inkább maga hozza létre az időnek azt a formáját, amelynek mérésére szolgál, az azonos időegységek lineáris, egyöntetű lefutását. Ez az időmodell kiszorította az időre mint ciklusra vonatkozó régebbi keletű elképzeléseket.
McLuhan visszanyúl a technikatörténetben bevett metaforák egyikéhez, amelynek értelmében a médiát az emberi test kiterjesztéseiként kell értelmezni — a kerék például az emberi láb, a ruházat pedig a bőr kiterjesztése. Az ember a saját maga által létrehozott eszközök révén bizonyos mértékig saját testrészeinek „amputálás”-ával szembesül. Ennek következményeként a tudat „elkábulása” áll elő — erre az elgondolásra a maga korának stresszkutatása indította McLuhant.
Az elektromosságon alapuló média — a távírókészülék, a rádió és a televízió — teljesen új szintjét képviseli ennek a „narkotizáló” mediális környezetnek: mivel a különálló egységek lineáris egymás után sorakoztatását feltételező mechanikai elvet felváltja az elektromosság közvetlensége, amely a teret és az időt egyaránt leküzdi, ekképp elkezdünk az egész világot átfogó hálózatok keretei között élni. Amíg az ember régebben bizonyos testi funkcióit választotta le önmagáról speciális mediális eszközök révén, addig az elektronikus média korszakában a központi idegrendszerét és vele együtt a tudatát amputálja.
McLuhan számára a média jelentősége ebben a hatásban rejlett, nem pedig a tartalmukkal kapcsolatos kérdésekben. Legnevesebb kijelentésének ez teremti meg a hátterét: a médium az üzenet. Egy később megjelentetett könyvében még ezt az aforizmát is átformálta emígyen: a médium a masszázs. A média eszerint az emberi észlelést alakító masszázsnak minősül. McLuhan tézisei messze túlmentek a médiatudomány keretein, hiszen a médiát antropológiai, pszichológiai és technikatörténeti kérdések sokkal szélesebb kontextusába ágyazták bele. Ezzel mérvadón befolyásolták a kultúratudományokhoz tartozó jelenlegi médiaelmélet kialakulását.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969