2013. I-VI
 

Telepessors
Tamáska Máté

(Ami és ahogy történt) „Lenn a Tisza partján, Süvít a szél / Elkerül az álom, Nem alszom én / Rőzse lángja mellett, Dúdolgatok / Sújt nagyon az élet / Fogoly vagyok” (226. l.), Ha e sorokhoz csak annyi kommentárt fűznénk, hogy a „süvítő szél” a Hortobágyon szaladt végig, akkor a magyar történelmet ismerő olvasó könnyen behatárolhatja a vers keletkezésének idejét. Egészen pontosan az 1950. június 23-a és 1953. október 30-a közötti időről van szó, a hírhedt hortobágyi kényszermunkatáborok fennállásának bő három esztendejéről. A könyv ennek a három esztendőnek a krónikája, dokumentumgyűjtemény és tanulmánykötet egyszerre. A két összefoglaló tanulmány keretként fogja körül a kiválasztott öt tábort bemutató gazdag forrásanyaggal ellátott fejezeteket.
Kiss László bevezető írása (Zárt táborok a Hortobágyon és a Nagykunságon 1950–1953) a történész szemével láttatja az eseményeket. Tételesen felsorolja azokat a csoportokat – a közalkalmazottakat, a kulákokat, a fegyveres testületek volt tagjait stb. –, amelyek a negyvenöt utáni ellenségkép megtestesítőivé, így a kitelepítések fő célcsoportjaivá váltak. A külpolitikai helyzet sodorta nehéz helyzetbe a déli határsáv lakóit, különösen a hazai délszlávokat, akik e konspirációs rendszerben mint titoista kémek kerültek az ÁVH figyelmének középpontjába. A módszer, a végrehajtás, a honi kommunista párt legtöbb akciójához hasonlóan, a szovjet mintát követte: „A kitelepített kulákcsaládokat a Szovjetunióban is elmaradott, nehezen megközelíthető vidékekre hurcolták. Ennek csak egyik összetevője volt az izolációs szándék, a másik a fejletlen Szibéria kolonizálása, meghódítása, infrastruktúrájának megteremtése, a termelésbe való bevonása” (19. l.). Magyarországon a hortobágyi pusztára várt a feladat, hogy az osztályidegeneket munkára szoktassa, mint ahogyan a szomszédos Romániában a Bărăgan hasonlóan kietlen síksága vált az országon belüli Szibériává. A szintén „szovjetkompatibilis” romániai kitelepítésekről a könyv végén külön fejezetben olvashatjuk Kiss Dénes könyvismertetőjét az 1994-ben napvilágot látott Fragementele din deportarea in című munkáról (Bánátból a Bărăganba, 325–348. l.).
A pusztán végrehajtott természetátalakító törekvések azonban nem sok sikerrel jártak. A tájidegen termelési mód eleve kudarcra ítélte a nagy vállalkozást. A korabeli rendszer számára konkrét bevételi forrást legfeljebb az elhurcoltaktól elkobzott vagyon jelentett. Kunmadarasról például az épülő katonai repülőtér miatti lakásínség miatt kiugróan nagy számban hurcoltak el családokat (27. l.).
„A levéltári iratokból egyértelműen megrajzolható a hortobágyi zárt táborrendszer. Eszerint 1950 és 1953 között összesen 12 külön egység – zárt kitelepítő tábor létesült” (29. l.). A kitelepítetteket rendszerint családostul vitték, bár nem volt ritka az sem, hogy a családfő „keményebb” helyre, például Recskre került. A táborokban a három év során mintegy hétezer-nyolcszáz–hétezer-kilencszáz ember fordult meg.
A tizenkét tábor közül öt – Borzas-Mihályhalma, Kónyatanya, Borsóstanya, Kormópuszta és Tedej – külön fejezetben került terítékre. A szerkesztő részletes vázlata alapján készült írások mellett a táborról egykor készített rajzok, korabeli fotográfiák, dokumentummásolatok is találhatók. Külön figyelmet érdemelnek Landauer Attilának az egykori légi felvételek alapján megrajzolt térképei, amelyeknek révén pontosan rekonstruálható a hortobágyi táborrendszer. A tanulmányok mellett ezek a források szinte egy dokumentumfilm mozgalmasságával idézik fel a történteket, az egyéni életutak megannyi megrázó, de sokszor még nyomorúságában is vidám, meghitt pillanatát. Az életképmozaikok azonban helyenként csak nehezen összeilleszthetők. Rövid bevezető kommentárok nagyban megkönnyítették volna a könyvben való tájékozódást, miként a szövegértelmezést is.
A táborleírásokat a könyv címadó tanulmánya követi, amelyet Saád József jegyez. Kiss László társadalomtörténeti tanulmányával szemben ezúttal az események történetszociológiai elemzése került a középpontba. Ehhez a szerző egyrészt Max Weber társadalomszerkezeti modelljét, másrészt Carl Schmittnek a háború intézményét értelmező írását használta fel. Weber neve ismerősen csenghet, Schmitt azonban nem tartozik a kanonizált szerzők közé. Ennek az az oka, hogy Hitler hatalomra kerülése után nem távozott az országból, sőt, a kezdeti években még némi szimpátiával is figyelte a nemzetiszocialista kísérletet, amelyben a „new deal” legradikálisabb megvalósítását látta. Később ugyan belső emigrációba vonult, ám a háború utáni német „lelkiismeretvizsgálat” során nem tudta lemosni magáról „náci” múltját, s az újjáalakuló társadalomtudományi diskurzusban nem kapott hangot.
„A második világháború után két évvel Magyarországon is beállt a háború, mint állapot. Ezt a fogalmat Carl Schmitt vezette be, megkülönböztetvén azt a háborútól, mint akciótól” (286. l.). A nagy társadalomátalakításokhoz, forradalmakhoz köthető háborús állapot jellegzetes figurája a „belső ellenség”. A cél, akárcsak az akciószerű háború esetén, az ellenség legyőzése, likvidálása, megsemmisítése.
A kitelepítettek vegyes társadalmi csoportjai a hatalmi elit szemében egységes képet mutattak, ők testesítették meg a belső ellenség fogalmát, ők alkották a „gonoszok” csoportját a „jók”-kal, a haladó szellemű rétegekkel szemben. Átmenet a kettő között a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején gyakorlatilag nem is létezett: „A totális rendszer – Carl Schmitt kifejezésével: a totális állam” – egyszerűsít: célja a társadalom szerkezetének dichotomikus szerkezetbe kényszerítése, amely markánsan (és propagandagépezetébe is jól betáplálhatóan) megjeleníti a társadalom építésének–lebontásának forradalmi feladatát. Schmitt a barát–ellenség fogalompárban látta a totális állam végső rendező elvét (295. l.).
A korszakot Saád a Schmitt-féle háborús állapot mellett a weberi deklasszálás fogalmi keretein belül is értelmezi. „Weber a deklasszáltakat mint a »negatív privilégiumokkal, azaz terhekkel sújtott birtok szerinti osztályok« (a németben rövidebben: »negativ priviligierte Besitzklassen«) egyik tipikus csoportját határozza meg, akik – teszi a szerző hozzá – tulajdonképpen »proletáriusok«, ahogyan az ókorban használták a szót” (313. l.). A hortobágyi táborokba kényszerítettek ily módon a tulajdonuktól, otthonuktól megfosztott, „osztályuktól elidegenített” modern proletariátust képviselték.
E gondolatok már a kitelepítések értelmezésének lehetséges útjait mutatják az „ember embernek farkasa” – mint azt a történelem újra és újra bizonyítja – örökérvényű törvényének a huszadik században „ipari” méretűvé nőtt megnyilvánulásainak lehetséges szociológiai magyarázataiként. A könyv kapcsán e recenzió is hasonló céllal íródott. Egy humanista szemmel embertelen történetet igyekszik emberi ésszel megérteni.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969