2013. I-VI
 

Alexander von Humboldt, a zseniális világutazó

Expedíciója ugyanakkor fáradságosabb volt, mint egy katonai hadjárat. Bejárta az őserdei folyókat, s megmászta az akkor ismert legmagasabb hegyet, a Chimborazót. Mai kifejezéssel élve egyszerre űzött extrém sportokat, s művelte a tudomány valamennyi ágát.
Harmincöt éves volt ekkor, pontosan annyi, mint Napóleon, s éppoly híres is, de egy fejjel magasabb. Napóleon ki nem állhatta. „Tele volt utálattal irányomban” – jegyezte fel Humboldt. A két férfiú találkozása rövidre sikeredett, s Napóleon mélyütést vitt be neki: „Botanikával foglalkozik? A feleségem is azt teszi!”
Ha a statisztikát nézzük, a francia hadvezér jócskán megelőzte a német pacifistát. Napóleon leigázott jó néhány népet, elválasztotta az egyházat az államtól, s császárrá koronázására készült. Humboldt viszont csupán néhány tucat ládát tudott felmutatni, s azokban lepréselt növényeket, kitömött madarakat és térképekkel meg gyönyörű rajzokkal telezsúfolt kéziratkötegeket. Ennek ellenére Humboldt volt a legragyogóbb, legmerészebb és legszelídebb hős, akit Németország valaha is a világnak adott. Felfedezőként, csillagászként és világpolgárként egyaránt példaképnek tekinthető. Olyan időben élt, amikor a felvilágosodás nagyszerű programját nap nap után kínzások és tömeggyilkosságok tették semmissé.
Ralph Waldo Emerson amerikai filozófus Arisztotelészhez és Caesarhoz hasonlította, s kijelentette: „Egyike azon világcsodáknak, amelyek időről időre felbukkannak, mintha meg akarnák mutatni az emberi szellem lehetőségeit, az univerzális ember erejét és rangját.” Humboldt ugyanis nemcsak rendkívüli ember volt, hanem egy magatartásmódot, egy elvet is megtestesített. Bizonyára ezt tudatosította magában Hans Magnus Enzensberger és Franz Greno, az Anderen Bibliothek címmel futó kitűnő könyvsorozat két kiadója is, amikor ismét ráirányította a figyelmet Németországban e vakmerő humanistára.
Igen merész vállalkozás ez olyan időkben, amikor tudvalevőleg jórészt valóságshow-k és politikai csatározások kötik le a közfigyelmet. Már ahhoz is nagyvonalúság kellett, hogy rendezvénysorozatot szervezzenek az elfeledett tudós emlékére, s az alakját tévéinterjúk, koncertek és válogatott részvevőkkel lezajló kerekasztal-beszélgetések keretében elevenítsék fel.
Humboldt kortársa volt Nagy Frigyesnek, kezet rázott Goethével, Thomas Jeffersonnal és Napóleonnal, a német televízió „legjobbjaink” sztárlistáján mégis csupán a hatvanegyedik helyet foglalja el, vagyis a Forma–1-beli Heinz-Harald Frentzen mögé szorul, s épphogy csak megelőzi Campinót, a Tote Hosen elnevezésű popzenekar vezetőjét. Enzensberger és Greno úgy ítélte meg, hogy van még lehetőség az előbbre jutásra, amikor Humboldt alakját ismét felléptette a színtéren.
Humboldt arcmása most népszerűsítő plakát formájában bukkant fel a berlini Unter den Linden sugárúton levő Koronaherceg-palota előtt. Ehhez kiemelkedő személyiségek nyújtanak támogatást, például Günther Jauch, aki szerint „Humboldt Európa űrhajósa volt”. Az ilyesmi értékesebb üzleti szempontból, mint a Frankfurter Allgemeine Zeitung méltató cikke, hiszen Jauch reklámszlogenje ideális arra a célra, hogy az árusítandó könyvekre felhelyezett papírszalagon szerepeljen. Humboldt esetében ugyanis egyedülálló könyvészeti vállalkozásról is szó van, hiszen Enzensberger és Greno díszes, álomszép illusztrációkkal ellátott kiadásban akarja megjelentetni németül még kiadatlan A Cordillerák és a bennszülött amerikai népek műemlékeinek szemrevételezése című munkáját. Szégyen, hogy ez a mű még nem jelent németül. Amikor két berlini Humboldt-kutató, Oliver Lubrich és Ottmar Ette beszélt róla Enzensbergernek, ő először hitetlenkedett, azután ámulatba esett, végül pedig lelkesedés vett erőt rajta.
Ez tehát Humboldt újabb visszatérése lesz, s egyúttal a német kishitűség elleni támadás is. Az újra kiadott könyveihez a német gazdaság körén belül igyekeznek mecénásokat találni, akik német gimnáziumoknak ajándékozzák e köteteket. Talán ekképp lehetővé válik, hogy e radikális példaképnek tekinthető tudós műveit becsempésszék a sikerkönyvek közé. Mert oda tartoznak. Az Andokról szóló könyve például az etnológusok kedvence, de a vademberekről és a vadregényes szurdokokról készült rajzok, valamint a hihetetlenül érdekfeszítő útleírások a fiatalokat is rabul ejthetik. Humboldt könyveinek Karl May műveivel szemben az az előnyük, hogy a valóságot tükrözik. Ehhez járulnak a tárgyi leletekről készített illusztrációk, például egy elsülylyedt mexikói város főterének rajza, az írásjelek és az aztékok naptára.
Humboldt életművének betetőzése a Kozmosz című könyv, amelyen a szerző több mint harminc éven át dolgozott, egészen halálának a napjáig. A kézirat megszakadt a gránittal és a kőzetek kialakulásával foglalkozó eszmefuttatás közben. Az e fejezethez készült vázlatokban az alábbi idézet is szerepel a Teremtés könyvéből: „és elvégeztetik az ég és a föld, és azoknak minden serege.”
Humboldt nyomába eredt a teremtésnek, és saját tudományos szférájában maga is teremtővé vált. A becsvágya azt diktálta, hogy a világon akkoriban összegyűjthető összes tudást egyetlen műben összegezze. Kozmosz című munkájának egyszerre kellett felmutatnia az isteni rendet és a szépséget. E műből kétségtelenül már sok minden elavult, de nem avult el a szemléletessége és az a lángoló lelkesedés, amely a lapjairól árad: a tudomány mint kaland, s ez a sikeres élet.
Humboldt 1769-ben látta meg a napvilágot az áporodott légkörű, nyárspolgári Berlinben, ahol Rahel Varnhagen és Moses Mendelssohn zsidó szalonjának kivételével abszolút szellemi sivatag honolt. A Berlini Egyetemen elhangzó természettudományos előadások finoman szólva kívánnivalót hagytak maguk után. Akadt olyan professzor, aki a Napot egyfajta konyhai tűzhelyhez hasonlította, s a sötét napfoltok szerinte nem voltak mások, mint koromfelhalmozódások, míg egy másik professzor azt tanította, hogy az egyiptomi piramisok valójában vulkánok. Humboldt meglehetősen hamar elhatározta, hogy mindkettőnek a végére jár, a Napnak éppúgy, mint a piramisoknak, s ezt nem találgatások révén akarta elérni, hanem számítások és utazások által.
Képzeletét annak a Georg Forsternek a leírásai lobbantották lángra, aki elkísérte világkörüli útjára a brit Cook kapitányt. Forsterrel együtt élte meg Párizsban a szabadság és egyenlőség francia forradalom utáni szédületét, az új világkorszakot övező egész lelkesedést, a feltárult látóhatárt, még mielőtt a forradalmat vérbe fojtotta volna a guillotine.
Minden érdekelte, különösen a geológia. Elsajátította a földrajzi helyek meghatározásának mikéntjét. Már huszonhárom éves korában főbányamester volt, felügyeletet gyakorolt a Német-római Birodalom bányái felett, s e bányák hozamát jócskán megnövelte pontos számítások és korszerűsítési javaslatok révén. Mellékesen a bányászok tüdejét védő légzőkészülékeket, valamint bányászlámpákat fejlesztett ki. Pontosan az a tettre kész német vállalkozó szellem testesült meg benne, amely iránt mindig nagy szükség mutatkozik.
Az a világ, amelyben Humboldt élt, még középkorias és szűkkeblűen németes volt, egy olyan világ, amely a társadalmi ranglétrán felül elhelyezkedő földbirtokosokra és az alul levő parasztokra oszlott. Mindkét táborra jellemző volt azonban a hálósipka, még Goethére és Schillerre is, akiknek a szellemi üzenetét óriási érdeklődéssel fogadta Humboldt. A két szellemóriás eltérő vélemény formált róla. Goethe így írt uralkodó hercegének: „Könyvekből egy hét alatt nem képes annyit elsajátítani, mint amenynyit egyetlen óra leforgása alatt tőle tanulhat.” Schiller ezzel szemben úgy ítélte meg, hogy „az anyag óriási gazdagsága ellenére szegényes az értelmezés”, továbbá „ez a metsző, pőre értelem szemérmetlenül fel akarja mérni a természetet, amely mindenkor felfoghatatlan, s a maga valamennyi vonatkozásában tiszteletre méltó és kifürkészhetetlen”.
Schillernek ebben teljesen igaza volt. Ha Humboldt törekedett valamire a félhomályos, mítoszokkal és vallásos megfontolásokkal átszőtt világban, akkor az nem volt más, mint a szemérmetlen felmérés, az utazás, az izotermikus vonalak felrajzolása, a magassági szintvonalak elkészítése, valamint kőzetminták gyűjtése., Humboldt egyébként „az érzület kásásságá”-t vetette Schiller szemére, s ebben titkon valószínűleg Goethe is egyetértett vele.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969