2013. I-VI
 

Zsidó múlt az Egyesült Államokban

James Madison, az Egyesült Államok negyedik elnöke ugyanis lesöpörte az asztalról az 1783-ban megvitatott törvényjavaslatot, amely az új szövetségi állam bevett vallásává akarta tenni az Ó- és az Újtestamentumot. Az Egyesült Államokban szigorúan elválasztják egymástól az államot és az egyházat. Az amerikai nemzet megalapozása mindamellett vallási jellegű, hiszen még az amerikai elnökök beiktatási beszédében is mindmáig sor kerül héber vallási motívumok és bölcsességek idézésére. Úgy tetszik, hogy a „kiválasztott nép” toposza pótolja a hiányzó közös történelmet az Egyesült Államok különböző eredetű lakossága számára. A bevándorlókban testesül meg az, amit a kultúrák felett álló és sokvallású amerikai nemzetnek nyilvánítanak. A vallási szféra állami beavatkozástól való oltalmazására létrejött az alkotmány, az alkotmányon nyugvó biztonság szavatolójának pedig a bíróság intézményét tekintették. Az egyén a bírósághoz fordulva érvényt szerezhetett jogainak, s kivívhatta állampolgárságának elismerését.
A történelmi körülmények úgy alakultak, hogy a kezdet nem volt más, mint a még bizonytalan jövő felé való menekülés. Amikor a portugálok 1654-ben visszahódították a Brazíliában létesített holland gyarmatokat, az ott letelepült kálvinisták és zsidók kénytelenek voltak Új-Amszterdamba vagy Suriname-ba átköltözni. Így került huszonhárom zsidó annak az új kolóniának a kikötőjébe, amely néhány évtizeddel azelőtt Manhattan szigetének déli csücskén létesült. Négy férfi, hat asszony és tizenhárom gyermek hozott létre közösséget Új-Amszterdamban, abban a gyarmatvárosban, amely 1665-ben került az angolok kezére, s amelyből New York városa kifejlődött.
A kezdetet ingatag helyzet jellemezte, mint az a Holland Nyugat-indiai Társaság kormányzójával, Peter Stuyvesanttal való konfliktusból is kiviláglik. Stuyvesant a rend és a béke szigorú diktátumát akarta érvényre juttatni. A megérkező zsidókkal, anabaptistákkal és lutheránusokkal közölte, hogy el kell hagyniuk a kálvinista lakosságú települést, s másutt kell leteleped-niük. A kormányzó ugyanis bárminemű konkurenciát – legyen az gazdasági vagy vallási jellegű – a nyugalmat megbontó tényezőnek tekintett. A Holland Nyugat-indiai Társaság viszont másként döntött. Úgy ítélte meg, hogy a jövevények másféle vallása előnyösnek bizonyulhat a versenyben, s elrendelte, hogy mindegyik csoport segíteni köteles a soraiban fellelhető rászorultakon. Két évvel később felvették az első zsidókat a település teljes jogú polgárainak sorába – ez újdonság volt a korabeli európai állapotokhoz képest.
Manapság több mint öt és fél millió zsidó él az Egyesült Államokban, ekképp ez a legnagyobb zsidó közösség a világon. A zsidók – az egyéb bevándorlók millióival együtt – a kirekesztést és a nélkülözésekkel teli életet tapasztalták meg eleinte. A bevándorlás kockázatos vállalkozás volt, elsősorban a XIX. század második felében, hiszen a jövevénynek meg kellett küzdenie az elismerésért, különösen az amerikai polgárháború idején és azt követően.
Az erőfeszítések nyomai mindenütt felfedezhetők az észak-amerikai kontinensen, ahol a zsidók élni próbáltak az 1654 óta eltelt századok során. A vadnyugat úttalan útjain házalók cipelték nehéz terhüket, míg az 1860 és 1920 közötti tömeges bevándorlás nyomán New Yorkban és Chicagóban létrejött szűkös zsidónegyedekben betegségek, prostitúció, kizsákmányolás és sztrájkok jellemezték az életüket. Ilyen nyomok a New York-i első jómódú zsidó családoknál is fellelhetők, amihez csak annyit, hogy e családok már hódoltak a pártfogás viktoriánus kultúrájának. A XIX. század végén és a XX. század elején érkező zsidó, olasz, ír, orosz és török bevándorlók olyan világra leltek, amely gazdaságilag ugyan igényt tartott rájuk, de kulturálisan elutasította őket.
Az új keletű bevándorlás egyik radikális ellensége azt írta 1920 körül, hogy az amerikai nemzet az „északi rassz”-on nyugszik, amelynek értékét lerontja „az alpesi, mediterrán és szemita rasszokkal való terméketlen és hibrideket eredményező keveredés”, ugyanis ez az északi rassz „mongolizálódás”-át eredményezi. Amerika történelmén végigvonul az antiszemitizmus, a Ku-Klux-Klan, a feketék és ázsiaiak gyűlölete, az apartheid és a nőellenesség. A bennszülött indiánok keserű sorsához és a fekete amerikaiak hátrányos megkülönböztetéséhez képest a zsidók még jól jártak.
Több nemzedék erőfeszítései kellettek a kirekesztés korlátjainak ledöntéséhez. Amikor 1900 körül felmerült a bevándorlás korlátozásának és az Egyesült Államok új külpolitikájának kérdése, részben politikai, részben jótékonykodó tevékenységet folytató zsidó szervezetek alakultak országszerte, amelyek az amerikai alkotmány „nagy hagyomány”-ából merítették átütő erejüket, az egyenlőség, a szabadság és a demokrácia eszményeire, valamint a törvény uralmára hivatkozva.
A múlt század tízes és húszas éveiben formálódtak azok az új társadalmi és antropológiai elképzelések, amelyek manapság a „pluralizmus” és a „posztkoloniális civilizáció” jegyében jutnak érvényre. E stílus zsidó képviselői közé sorolható Louis Brandeis, Juda Magnes és Horace Kallen, akikről elmondható, hogy a pragmatista filozófia kiemelkedő képviselőinek, William Jamesnek és John Deweynek a szellemi pártfogását élvezték. E gondolkodók az amerikai zsidóságot úgy határozták meg, mint a nemzet politikai közösségét alkotó nemzeti kultúrák egyikét. E nemzeti közösségen belül az emberek megtartják a saját etnikai származásukhoz és kultúrájukhoz való létfontosságú kötődést, s ily módon hozzájárulnak „az amerikai társadalom tartós gazdagodásához”.
Nem az „olvasztótégely” asszimiláló homogén közege, hanem a különböző nemzetek sajátos dallamaiból komponált szimfónia teszi hallhatóvá az egyetemes harmóniát. Az efféle zenei metaforák arról árulkodnak, hogy az utópia még igen távol állt a valóságtól akkoriban, amikor már megkezdődött a zsidók lassú felemelkedése az amerikai középosztályba.
Az amerikai társadalom pluralizálódásának követelése összhangban állt azzal, hogy a zsidóságra vonatkozó vallási és világi elgondolások megsokasodtak. Számos zsidó már az első időkben ugyanolyan odaadással kötelezte el magát a szocialista és anarchista eszmények mellett, mint amiképp az Oroszországból és Kelet-Európából Amerikába érkezett zsidó bevándorlók a vallási hagyományaikat ápolták.
A XIX. században a legkülönfélébb zsidó eszmei áramlatok alakultak ki amerikai földön: létrejöttek a liberális reformhitközségek, felléptek az egyetemes ethosz mellett elkötelezett rekonstrukcionisták, a hagyomány és stílus tudatában levő konzervatívok, a tőlük szigorúan elhatárolódó ortodoxok, valamint a tradicionalisták, akik az ortodoxia egyik változatát képviselték. A zsidóságon belüli sokrétűséghez hozzájárulnak az újabb társadalmi mozgalmakból kialakult havuraközösségek, valamint a világi judaizmusnak az agnosztikus közössége. Mindezek az irányzatok létrehozták vallási felfogásukat, kulturális színezetüket és művészi stílusukat. Különös figyelmet érdemel a zsidó feminizmus és az a körülmény, hogy az Egyesült Államokban már több évtizede lehetőség nyílik nők rabbivá képzésére és papi tevékenységére.
Az amerikai zsidó világ nagymérvű átalakulása megfelel az amerikai társadalom általános vallási és etnikai sokrétűségének. A Steven Cohen által 2002-ben végzett széles körű vizsgálatból kitűnt, hogy a vallási közösségek stabilnak, sőt, gyarapodónak bizonyulnak, s egyidejűleg mérséklődik az etnikai elzárkózás. Az Egyesült Államokban a magán- és a szakmai életben egyaránt csökken a származás által meghatározott kapcsok jelentősége. A legújabb felmérés azt tanúsítja, hogy csaknem háromezer-nyolcszáz zsidó hitközség létezik országszerte, és számottevően gyarapodott a nem vallási jellegű vagy „ökumenikus” zsidó közösségi központok száma is. Ezek a sporttól és fitnesztől a művészeten, színházon és filozófiai előadásokon át a meditációig, életviteli tanácsokig és kreativitásfejlesztő kurzusokig mindenfélével szolgálnak, ami erősítheti a társadalmi összetartást, s értelmet adhat a közösségi létnek.
A nyitottnak és kísérletezőnek tetsző új zsidó identitásokkal az a konzervatív fordulat állítható szembe, amely a zsidó középosztály bizonyos rétegeit érintette. Ezért politikai szempontból ajánlatos óvakodni a párt- és ideológiai preferenciák elhamarkodott feltételezésétől. A spektrum széles és széttartó. Általában véve a zsidó irányzatokra vonatkozóan is igaz, ami az Egyesült Államok összes vallási, etnikai, kulturális vagy nemhez kötődő társadalmi csoportjáról elmondható: a mibenlétet, a közösségre vonatkozó felfogást mindig újabb és újabb egyeztetések révén kell kialakítani. Az Egyesült Államokban tapasztalható társadalmi pluralizmus a zsidóságon belül is létrehozza ugyanis a másodlagos pluralizálódást. A „vallás” ebből a szempontból a társadalmi hovatartozás kódjának tekinthető.
A leglényegesebb témák egyike, amelyben e kódolás megnyilvánul, a zsidók és nem zsidók közötti házasságok és élettársi kapcsolatok számának növekedése. Manapság már a zsidók fele él ilyen kapcsolatban. Ez korántsem csak zsidó probléma, hiszen a többi felekezet vagy származáson alapuló kultúra esetében még nagyobb a vegyes házasságok aránya. E tekintetben a görög ortodox, a lutheránus és a presbiteriánus felekezetek vezetnek, mert híveiknek a háromnegyede él vegyes házasságban. A fehérek és feketék között létrejövő házasságok száma pedig az utóbbi harminc évben meghétszereződött.
Az új amerikai eszmény, amely a hetvenes évek óta igen kedvező színben tünteti fel a vegyes házasságokat, egyúttal azt az óhajt is felkelti az emberekben, hogy vallásuk és szociokulturális közegük megválasztásával szorosabbra vonják odatartozásukat, s kiaknázzák az ennek megfelelő kínálatot. A zsidó óvodák, napközi otthonok, klubok, közösségi központok és hitközségek ennek következtében azzal a kérdéssel szembesülnek, hogy mennyire mutatkozzanak késznek a vegyes házasságok és kapcsolatok nyílt és adaptív kezelésére, az integráció előmozdítására. Ez a kérdés kihívások elé állítja a különböző zsidó felekezeteket az áthagyományozott vallási törvények értelmezését illetően.
A vegyes házasságokkal kapcsolatos vita csupán egy példa, amelynek kapcsán két XX. századi gondolkozási irányzat csap össze, egyrészt a fennmaradás hívei, akik az új, túlzott nyitottságot eredményező tendenciák elutasításával igyekeznek a zsidóság megőrzését és fennmaradását elősegíteni, másrészt az átalakulás hívei, akik a zsidó lét új, interaktív formáit próbálják ki, s éppen ettől várják a zsidóság megerősödését. Általában véve elmondható, hogy a XX. századra a múlttól és a bevándorlók egyre inkább nosztalgiával övezett kultúrájától való elfordulás és az amerikai zsidó lét előtérbe kerülése jellemző. Az amerikai zsidóság ugyanis büszke lehet a vonzó oktatási és közösségi intézményeire. Meghatározó az a körülmény, hogy az amerikai társadalmat különbözőképpen definiált kisebbségek sokasága alkotja. A földrajzi elterjedés azt mutatja, hogy az 1950-es évek óta egyre több zsidó kelt útra az atlanti-óceáni partvidékről északnyugati, nyugati és déli irányban, egészen a Csendes-óceánig és a Karibi-tenger partvidékéig.
Az amerikai zsidóság önfelfogása is másképpen fogalmazódik meg az izraeli és az európai zsidóság identitásához képest. Számos amerikai zsidó korántsem kényszerű száműzetésnek vagy a társadalmi kirekesztés eredményének tekinti a „diaszpórát”, hanem hőn áhított hazának, amelyre saját kultúrájának sikeres volta és a jövő szempontjából ígéretes nyitottsága nyomja rá a bélyegét.
Ez, persze, semmit sem változtat az Izrael állammal szemben megnyilvánuló szolidaritáson, még akkor sem, ha az amerikai zsidóság különböző csoportjai igen eltérően vélekednek az aktuális politikai álláspontokról. A modern Izrael jelképes erővel jeleníti meg az amerikai zsidók számára ókori származásukat, azt, hogy tiszteletre méltó ősi civilizációval büszkélkedhetnek. A holokauszt történelmi emléke szintén fontos szerepet játszik annyiban, hogy az amerikai zsidók sokszor emlékeznek vissza elborzadva európai eredetükre. Mindez megerősíti azt az érzésüket, hogy Amerikában igazán otthon vannak.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969