2013. I-VI
 

A rendszerváltoztatás és a haderő-átalakítás erkölcsi kérdései a XXI. század küszöbén
Szabó János

(A fegyveres erők útja a szovjet modellből a demokráciába. A szocialista katonai erkölcsi hagyomány egyenlőtlenségei) A szovjet típusú pártállami rendszerű országok távolról sem voltak egyformák. Az azonos vagy hasonló szimbólumok és ideológiák mögött nagyon is eltérő struktúrák és működésmódok rejlettek. Ami az összes szovjet modellű országban lényegében közösnek számított, az csupán a pluralizmus hiánya és a pártállamiság volt. Ez nem is csoda, hiszen a történelem és a társadalmi-gazdasági realitások igencsak különböztek e térségben. Például a két világháború közötti periódusban talán csak Csehszlovákiában és rövid ideig Lengyelországban működött valódi vagy ahhoz közel álló demokrácia. E különbségek természetesen – mint a hagyományhoz való viszonyulások egyedi mintázatai – megjelentek az univerzálisnak kikiáltott szocialista erkölcs nemzeti sajátosságaiban.
A szovjet modellre való áttérés a térség országaiban a kormányzás számos formáját hozta. Egy-egy országon belül is – sajátos oszcilláló mozgással – váltakozott a diktatórikus (Ceauşescu Romániája, Enver Hodzsa Albániája, Tito Jugoszláviája, Sztálin Szovjetuniója, Zsivkov Bulgáriája) és az oligarchikus kormányzás (Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország, Albánia Enver Hodzsa után, illetve a Tito utáni Jugoszlávia), valamint a lassan felcseperedő civil kontroll (Csehszlovákia, az NDK, Magyarország, Bulgária, Albánia) és az erőtlen vagy nem létező civil kontroll (Jugoszlávia, Oroszország), alkalmanként pedig a katonai kontroll (Lengyelország az 1981-es katonai hatalomátvétel után). Ezek a kormányzási formák természetesen maguk után vonták a hivatalos erkölcsi minták eltérő árnyalatait és a hagyománnyal való kapcsolódásuk eltérő ellentmondását. Ismeretesek külsőleg kontrollált, duplán katonai szubordináltságú struktúrák (különösen Csehszlovákia és az NDK tekinthető ilyennek) és formálisan független, nemzeti kormányzati keretek közötti működés (a Szovjetunió, Jugoszlávia, Albánia, a Varsói Szerződés tagjai közül pedig Románia). Az 1980-as évek a szovjet típusú rendszerek egymástól való távolodását hozták, így a fenti kategóriák mellett újabbak is jellemzőkké váltak. A legszembetűnőbb dichotómiát a szocialista konzervativizmus (Csehszlovákia, az NDK, Bulgária, Románia és Albánia) és a szocialista liberalizmus (Magyarország, Lengyelország és Gorbacsov Szovjetuniója) országai között találhattuk.
Mindezek az eltérések jól tükröződnek a szovjet modell szerint szerveződő országok civil–katonai kapcsolatainak ugyancsak eltérő rendszereiben és elméleteiben. A Kolkowitz által javasolt intézményi konfliktusos modell szerint a hadsereg és a párt két szemben álló faktor, amelyeknek sokféle konfliktusa politikai instabilitásba torkollik (példák hozhatók fel Oroszországból, Romániából, Jugoszláviából és Lengyelországból). Az intézményi illeszkedés Odom által indítványozott modellje a párt és a hadsereg kapcsolatait konszenzuálisként írja le (Csehszlovákia és Magyarország példái álltak ehhez a legközelebb), míg Colton participációs modellje sem a hadsereg feletti pártkontrollt, sem a párt és a hadsereg szimbiózisát nem hangsúlyozza, hanem a hadseregnek a politikában való részvételét mint a szovjet modell civil–katonai kapcsolatának fő jellegzetességét írja le, a szovjet modell valamennyi országára érvényesen. A valóság különbségeit jól jelzi, hogy még az elméleti megragadásuk sem mutat egységes közelítésmódokat.
Az egykori Varsói Szerződés országainak civil–katonai kapcsolatai – amelyeken belül születtek és működtek az erkölcsi viszonylatok is – csak a már felvillantott aspektusok figyelembevételével vizsgálhatók. Fontos hangsúlyozni azt a jól ismert tényt, hogy ezekben az országokban a hadsereg feladatai két alapvető irányt követtek: a külső ellenség elleni országvédelmet mint külső funkciót, valamint a pártállami rendszernek az opponenseitől való védelmét mint belső funkciót. E rendszerekben a hadsereg a hegemón, néhol monopol pozíciójú párt szigorú kontrollja alatt működött. A katonai szolgálat kisebb-nagyobb közvetlenséggel minden állampolgár számára egyben pártszolgálat is volt.
Ugyanakkor bizonyos esetekben egyértelmű jelek tükrözték azt a rendkívül szoros kapcsolatot, amely a politikai és katonai struktúrák, valamint személyek között állt fenn (például a Szovjetunióban). A civil–katonai kapcsolatoknak a szovjet modell és a polgári demokráciák országai közötti ilyetén alapvető eltérése abból az egyszerű tényből következett, hogy a demokratikus politikai rendszer képes fennmaradni támogató katonai struktúrák nélkül, a kommunista rendszer azonban nem. Ennek a ténynek az elfedését számos, egyebek mellett erkölcsivé is formált argumentum szolgálta, a szocialista haza fogalmától a világforradalmi szerepig.
A militarista tendenciák a szovjet modell társadalmainak életében is tükröződtek. A katonai nevelés bizonyos elemei például az általános szocializáció részévé váltak, s beépültek a gyermeknevelés folyamatába. Az állampártok a paramilitáris szervezetek különböző típusait hozták létre. Ezek mellett a tudomány, a technika és a nemzetgazdaság is militarizálva volt, s a hadsereg a politikai szocializáció feladatait is magára vállalta. A katonai értékek társadalmi kiterjesztése a rendszerek totalitárius logikáját követve működött a térségben.
A pártnak a rendszerhez lojális fegyveres erőkre volt szüksége, amelyek hajlandók megvédeni a belső és a külső ellenséggel szemben. Ez volt az oka annak is, hogy a párt jóval a társadalmi arányokon felül beépült a hadseregbe, s a katonai hivatásvállalás feltételei közé sorolták a párt iránti lojalitást is. A fegyveres erőknek viszont, de legalábbis a katonai elitnek szüksége volt a pártra, hogy megőrizhesse vagy javíthassa anyagi státusát, hatalmi részesedését és társadalmi presztízsének néhány elemét (valamennyi presztízselem javítására csak a fegyveres erők általános legitimitása adhatott volna alapot, ám ez különféle okok miatt nem volt lehetséges). A pártközeliség és a szolgálatközeliség lényegében itt is, mint a társadalom egészében, létrehozta az általánosan ismert kettős értékrend, kettős erkölcs megszokotton túli speciális for-máit is.
Hangsúlyozni kell annak fontosságát, hogy a hadseregekben országonként számottevő eltérések mutatkoztak. A Szovjetunióban például a hadsereg messze fontosabb politikai szerephez jutott, mint a többi szocialista országban – kivéve talán 1981 után Lengyelországot, valamint Romániát –, s ez akkor is igaz, ha elismerjük, hogy a Securitate titkosszolgálat hatalma óriási volt. Már csak e felületi közelítés által felvillantott változatosság alapján is elegendő okunk van arra a feltételezésre, hogy e sokféleség a hidegháború utáni fejlődési pályák tekintetében nemcsak fennmaradt, hanem a megnövekedett szabadságfok szerint új eltérésekkel is kiegészült. Általánosságban elmondható, hogy e reflexek szintjén mindmáig jelen levő örökségre valamennyi átalakítást vállaló országnak és védelmi szektoraiknak egyaránt gondolniuk kellett. Az új formák és értékek erkölcsi elvárásai csak lassan, fokozatosan szorítják ki, váltják fel az előző fél évszázad erkölcsi hagyományait.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969