2013. I-VI
 

A tömeges elbocsátások és az ellenük való fellépés jogi eszközei
Prugberger Tamás

Ami a privatizációt illeti, már a rendszerváltás előtti utolsó, a szó pozitív értelmében reformkommunistának mondható kabinet, a Németh-kormány által elindított úgynevezett spontán privatizáció, majd az Antall–Boross-kormány idején lezajló, főleg a Magyar Demokrata Fórum (MDF) liberális szárnya és az akkor ellenzéki oldalon álló Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) által erőltetett privatizáció során igen sok külföldi cég vásárolt fel jól működő és jó termékeket előállító állami cégeket. E cégfelvásárlásoknak több esetben nem a vállalat további működtetése és újjászervezése volt a célja, hanem a cég tőkéjének és piacainak a megszerzése. Az MDF és a kisgazdák koalíciójának négyéves ciklusában a privatizáció során a kormány hagyta lepusztulni az akkor jól működő állami vállalatok túlnyomó részét, beleértve a fémiparban és az élelmiszeriparban (a növény-, olaj-, cukor- és édesiparban) működő cégeket, majd olcsón eladta őket, többnyire külföldi befektetőknek. Az átruházási ügyletek során eleinte nem kötötték ki, hogy az új tulajdonos köteles tovább alkalmazni a munkavállalókat vagy legalábbis racionálisan foglalkoztatható részüket. Novotni Zoltán, a polgári jog miskolci professzora több előadásában kifogásolta azt az érthetetlen gyakorlatot, amely szerint a vállalateladások során az árban tendenciózusan nem szerepeltetik az ott dolgozó élő munkaerő képzettségének és szaktudásának az értékét.1 A vevők ugyanis ezt sohasem tartották fontosnak. Néhány éven belül kiderült, hogy miért: az új tulajdonosok egy része egy-két éven belül vagy csökkentette a megvásárolt vállalat működését (lásd a jászberényi Lehel-gyár esetét), vagy felszámolta bizonyos üzemeit, s a megmaradtakat átmenetileg fejlesztette, majd bezárta (ilyen a kaposvári és a szekszárdi húskombinát esete). Nem egy esetben pedig jól működő és korszerű gépekkel ellátott üzemeket állított le az új tulajdonos, kezdetben saját hazájában működő üzemét fejlesztve így, később pedig olyan országokba átszállítva az itt leszerelt gépeket, ahol az élő munkaerő alacsony ára miatt érdemesnek tartotta a gyáralapítást.2
Az Antall–Boross-kormány gazdaságpolitikusainak túlnyomó része nem számított a külföldi befektetőknek e távlatinak látszó céljaira. Elegendőnek vélték, hogy meghatározott időtartamra adókedvezményt adjanak nekik. Mihelyt azonban ez az adókedvezmény lejárt – ez részben a Horn-, részben az Orbán-kormány hivatali idejére esett –, a külföldiek kezdték bezárni üzemeiket, s keletebbre fekvő volt kommunista országokba, így Romániába, Bulgáriába, Szlovákiába és Kínába telepítették át őket.3 E folyamatok ellensúlyozása végett a Horn-kormány az általa elkészített új privatizációs törvényben már előírta: a vállalateladási szerződésben ki kell kötni, hogy az új tulajdonos meghatározott ideig köteles foglalkoztatni a munkavállalókat.4 Az ilyen kikötések túlnyomó többsége az Orbán-kormány hivatali idejének az utolsó harmadában vagy a Medgyessy-kabinet alatt kezdett lejárni.
Ennek következtében 2003-ban megszaporodtak a gyárbezárások, az üzemleépítések és a tömeges elbocsátások. Éppen ezért érthetetlen, hogy az olyan, még többségi állami tulajdonban levő, jól működő, tehát a költségvetésnek nagy bevételt hozó cégeket, mint a MOL vagy a Szerencsejáték Rt., továbbá a bankszektor állami érdekeltségű részét miért akarta a Medgyessy-kormány eladni, vagyis miért akart „privatizációs végkiárusítás”-t végrehajtani. A kormány annyira fontosnak tartotta ezt a folyamatot, hogy figyelmen kívül hagyta a privatizációs törvény (az 1995. évi XXXV. törvény) rendelkezéseit (miként a Dunaferr meghirdetése is mutatja), s nem kötötte ki a munkavállalók további foglalkoztatását.5 Ugyanilyen ok miatt indítottak sztrájkot a Budapest Airport Rt. dolgozói is: a részvénytársaság vezetése által tervezett részlegkiszervezések és -értékesítések feltételei között nem szerepelt a további foglalkoztatás.6 Más esetekben a kormány vagy a minisztériumok által ígért állami támogatások folyósításának elmaradása vagy késedelme az oka az üzembezárásoknak, a tevékenységszűkítéseknek és a velük járó létszámleépítéseknek. Emiatt mintegy nyolcszázhatvan alkalmazottjából kénytelen elküldeni százhatvan–kétszáz főt az ország harmadik legnagyobb tejipari vállalata, a pécsi Új Mizo Rt. A cég szakszervezeti megbízottjának közlése értelmében ugyanis a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium még mindig nem fizette ki a tejipari vállalatoknak 2003-ra ígért 3,1 milliárdos tejexport-támogatást. A létszámleépítés által érintett munkavállalók egyharmada irodai, a többi műszaki dolgozó. Minthogy a leépítés több üzemet sújt, a beszállítókat is hátrányos helyzetbe hozza.7 Mindez arra utal, mintha az állam nem törekedne a munkahelyek megtartására.
Vagy e törekvés mögött mégis felfedezhető valamiféle közgazdasági megfontolás? Megítélésem szerint igen. A Medgyessy-kormány ugyanis hivatalba lépésekor eleget kívánt tenni az államháztartást tekintve nem kellően megalapozott szociális jellegű választási ígéreteinek, s többek között nagymértékben növelte a közszolgálatban dolgozók, különösen a köztisztviselők munkabérét. Mindez azonban igencsak megterhelte a költségvetést, s 2003 őszére kiderült, hogy a sarokszámok nem tarthatók. Az ország tehát erősen túlköltekezett. A költségvetési mérleg helyreállítása vagy javítása érdekében ezért a kormány elhatározta, hogy a közszolgálat körében erőteljes leépítésbe fog, amelyet a köztisztviselőkkel kívánt megkezdeni. 2003. október végén jelent meg az a belső kormányhatározat, amely kontingenseket meghatározva írta elő, hogy közintézményenként hány köztisztviselőt kell felmenteni állásából.
A köztisztviselői létszámleépítés során kapóra jött a kormánynak, hogy az Európai Unió igyekszik csökkenteni a közszolgálati bürokráciát, s akit lehet, magánszférába tartozó munkavállalónak sorol át kompenzációval, azaz kártalanítással. Németországban és Ausztriában azonban, ha egy közintézményt magánosítanak, az előzőleg is ott dolgozó hivatalnokok megtarthatják hivatalnoki státusukat, s csak az újonnan szolgálatba lépők válnak alkalmazottakká a gazdasági munkajogot alapul véve. Felmentésre, azaz köztisztviselői állásmegszüntetésre e folyamatban az Európai Unión belül nem kerülhet sor, hiszen a nyugat-európai államokban a köztisztviselők és a közalkalmazottak csak fegyelmi eljárással vagy alkalmatlanság esetén menthetők fel állásukból. A magyar kormány tehát tudatosan rosszhiszemű, félrevezető magatartással hivatkozik az EU-gyakorlatra akkor, amikor a köztisztviselői létszámleépítés elrendelésekor hazánk uniós kötelezettségeit emlegeti. S várhatóan a köztisztviselők leépítési folyamata nem áll meg itt, hanem eléri a közalkalmazottakat is. Erre abból következtethetünk, hogy megalakulása óta a szociálliberális kormány nemcsak a köztisztviselői, hanem a közalkalmazotti érdekegyeztető tanácsot sem hívta össze, mind ez ideig csupán a munkaügyi érdekegyeztető tanácsban tárgyalt a szociális partnerekkel.
Abban, hogy hazánkban ilyen helyzet állt elő, az egymást váltó kormányokon kívül a szakszervezetek és szövetségeik is hibásak. A legnagyobb szakszervezeti szövetség, a SZOT utódjaként létező MSZOSZ – annak érdekében, hogy az 1991–92. évi szakszervezeti vagyonfelosztás alapján megőrizhesse az érdekegyeztető tanácsban szerzett 90%-os képviseletét – szabotálja, hogy megalakítsák a Horn-kormány utolsó időszakában Herczogh László helyettes államtitkár által kidolgozott, a munkavállalói és a munkáltatói érdekvédelmi szervezetekre nézve egyaránt bevezetendő, részben a taglétszámon, részben az ágazati jelentőség szerinti reprezentativitáson alapuló Országos Munkaügyi Érdekegyeztetési Tanácsot, valamint az országos és területi ágazati érdekegyeztető bizottságokat, holott erre, igen helyesen, a holland megoldás8 szerint kerülne sor.9
Minthogy a gazdasági munka világában az országos és a területi ágazati szintű érdekegyeztetés hazánkban nem alakult ki, és sem a munka törvénykönyve, sem a csak az érdekegyeztető tanácsra vonatkozó háromoldalú szabályzat nem rendezi a kérdést, nem jött létre az országos és a területi kollektív szerződéskötések rendszere sem. Egyedül a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény rendelkezik a Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető Tanácsán (KIÉT), vagyis a köztisztviselők országos általános érdekérvényesítő fórumán kívül a köztisztviselők országos ágazati és területi érdekegyeztető fórumairól, viszont – ahogy már említettem – a jelenlegi szociálliberális kormány szabotálja a KIÉT, valamint a közalkalmazottak országos és területi ágazati bizottságának az összehívását. Ennélfogva ebben a kormányzati ciklusban a KIÉT és a közalkalmazotti ágazati bizottságok rendszere észrevétlenül, törvénymódosítás nélkül felszámolódott. Jelenleg a szakszervezetek meghunyászkodva csak kérnek, nem pedig követelnek. Nem kötnek kemény általános, valamint országos és területi ágazati interorganizációs kollektív szerződéseket, illetve nem kényszerítik ilyesmire a munkáltatói érdekvédelmi szervezeteket, pedig ez eredményes lehetne annak követelésével, hogy az állam a jelenleginél erőteljesebben lássa el szociális funkcióját. Ilyen, a vállalati szintet meghaladó háromoldalú kollektív szerződéskötésnek azonban nyoma sincs nálunk,10 sőt, vállalati szintű kollektív szerződéseket is alig kötnek. A jelenleg kormányon levő MSZP-vel 2002 tavaszán választási együttműködést kötő szakszervezeti vezetők pedig – így a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZEF-nek) az elnöke is – csupán csalódásuknak adnak hangot amiatt, hogy a kormány az érdekegyeztető tanácson kívül a többiek megkerülésével intézkedik.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969