2013. I-VI
 

A melodráma és a film
Nemes Károly

A melodráma reneszánszát éli a filmben. Ez nemcsak mennyiségileg mutatkozik meg, hanem abban is, hogy akad kutató, aki éppen esztétikája megteremtésén fáradozik, s eközben oly mértékig felértékeli, hogy majdnem összemossa a tragédiával. Ez kétségtelenül a melodramatikus filmek hatásosságára mutat, olyan hatásra, amelyre a nézők nem kis csoportja vágyik. Ez a hatás érzelmekhez kapcsolódik az érzéketlen, de legalábbis finom érzelmeket nélkülöző világunkban, amelyben eluralkodott a közöny. Oly mértékig, hogy a drámák tudósa joggal tette fel a kérdést, hogy – a közvetlen környezetünk tagjain túl – képesek vagyunk-e egyáltalán megsiratni, sajnálni valakit.1 Ha már ez megkérdőjeleződik, akkor a vizsgálódás kiindulópontja is lehet.
A dráma modern kutatója, különös tekintettel a melodrámára – Arisztotelész nézeteit felelevenítve – a részvét és a félelem szerves kapcsolatából indul ki: „Akiket fenyegetnek, azokkal azonosulunk; miközben részvéttel vagyunk irántuk, önmagunkat sajnáljuk, egyszersmind pedig félelmükben is osztozunk. Sajnáljuk a melodráma hősét, mert félelmetes helyzetben van; osztjuk félelmét; s miközben önmagunkat sajnáljuk, úgy teszünk, mintha őt sajnálnánk. E tényekből áll össze a jellegzetes, népszerű melodrámai szituáció: a jót a rossz, a hőst a gazember, a hősöket és hősnőket pedig a gonosz világ szorongatja. A részvét alkotja a melodráma gyengébbik, a félelem pedig az erősebbik oldalát.”2 Ez olyan gyakori a filmekben, hogy nem érdemes példát idézni rá. Ugyanakkor nem elégséges a melodrámai specifikusság meghatározásához. A továbbiak bevezetéseként beszélni kell a – szinte mindenki által emlegetett – véletlen szerepéről, amelynek fontos szerepe van a tragédia és a melodráma megkülönböztetésében is. A dramaturgiai értelemben vett véletlen nagyon sokféle lehet. Gyakran szinte észrevétlen. Rodney McDonald Acélcápák (1997) című filmjében az irániak elrabolnak egy amerikai tudóst, akinek kiszabadítására egy kommandó indul, amelynek tagjait az irániak elfogják. S bár az iráni szárazföldön vannak, elszállításuk érdekében egy tengeralattjáróra kerülnek, ahonnan meg tudnak szökni. Ha – logikusan – a szárazföldön szállítanák őket, akkor ez lehetetlen lenne. Ezen a véletlenen áll vagy bukik a film happy endje, tehát az egész mű. S minél olcsóbb a film, minél sekélyesebb a dramaturgia, annál több ilyenfajta véletlen adódik. Ezért is kötődik össze a véletlen a túlzás fogalmával a melodrámákat illetően. A csalódott Will – Joan Chen Ősz New Yorkban (1999) című filmjében – megismerkedik Charlotte-tal, s mire kibontakozik a szerelmük, a lány meghal. Beteg volt a szíve, s a műtétbe véletlenül belehalt. Szépen, romantikusan megjelenítve: a szeretkezés után gyöngyfüggönyt fog Charlotte keze. A jelenetbe beleszövődik a karácsonyi ének, majd megjelenik egy kupolás templom. Utána a kórházfolyosó. A várakozók jelenetét megszakítja a sirályok röpte a víz felett. Az idő múlását a takarítónő érzékelteti. Végül jön a homlokát törölgető, fáradt orvos, akit a várakozók premier planjai vesznek körül. Újra a partot látni, de a madarakat már nem, csak a hangjukat hallani. Látni viszont egy keresztet, s mögötte Will télikertjét, ahol együtt volt a lánnyal, most azonban egyedül áll ott. Nagyon lehet sajnálni őt, Charlotte-ot és a nézőnek saját magát az eltúlzásból adódó véletlen miatt, amely éppen erre az érzésre adott alkalmat. Túlzás, persze, mindig akad a művészetben. Ezúttal fokozati különbségről van szó, amely minőséggé válik. Ettől lett olyan romantikus az egész. De miért romantikus?
Banalitás, hogy a melodráma irodalmi jelentősége abban áll, hogy ösztönzője volt a romantikus dráma kialakulásának. Maga a melodráma a XVIII. században jelent meg olyan drámai műfajként, amelybe zenés számokat, énekes betéteket építettek be. A szentimentális preromantikus művek ezzel igyekeztek az érzelmi feszültséget hangsúlyozni. Később a zene háttérbe szorult, s a melodrámát patetikus jelenetek, végletes személyiségek, szenvedélyes kitörések, látványos trükkök jellemezték. Magának a romantikának a XVIII. század után több vonulata volt, itt azonban inkább az eredeti jelentése érdekes. A romantika a kitaláltat, a meseszerűt jelentette a valósághűvel, valóságszerűvel szemben. Ez felelt meg a romantikát képviselők ama törekvésének, hogy a világtól független szférát teremtsenek a szép látszat kedvéért.
A filmes melodrámák talán még fokozottabban meseszerűek, mint a romantikus irodalmi alkotások. S ez egyáltalán nem csak a fantasztikus művekre vagy a rémfilmekre vonatkozik, amelyek szintén idetartoznak, sőt, egy ponton túl akár a szó szoros értelmében vett mesévé alakulhatnak át. E tekintetben elegendő olyan filmre gondolni, mint George Lucas Csillagok háborúja (1977) című műve. Meseszerűek a szentimentális szerelmi történetek és a melodráma sok más változata is. S nagyon igaz rájuk az a meghatározás, amelyet a mese egyik szakértője adott: a mese „állandó állítmány képes lenni az emberi élet területéről vett változó alanyhoz”.3 Az egyformaság a feladattal függ össze: A mese a bonyolult, kusza életviszonyok magyarázatának egyik eszköze, még inkább sémája. A mese egyik megismerési módja mindannak, ami az emberek életének erkölcsi oldalához tartozik. A nevelő szándékú tanulság (tanmese), a moralizálás nagymértékben szerepet játszott abban a vitában, amely – igazán talán soha le nem zárva – arról folyt, hogy a mese a művészet (költészet) körébe tartozik-e vagy nem. (Eközben nem mindig vették figyelembe a mese különböző fajtáit és változásait.) Abban azonban valamelyest megegyeztek, hogy a mesében egyebek mellett a dráma magva is megtalálható. Ehhez – ha részlegesen is – a mesékben szerepeltetett állatok adnak magyarázatot, amelyek nem csak a valóságtól való elkülönítést szolgálják jelképességükkel. Az állatok előre ismert cselekvési és viselkedési módot jelentenek. Meghatározottságuk nem bizonyos jellemvonásaikban rejlik, hanem a cselekvésük jellegében. Ennyire jellegzetesek az ezekből a figurákból kinövesztett hősök a melodrámákban (gyakran nem csak azokban) is. Azt, hogy a mesékben megvan a szentimentális regény magva, szinte mindenki magától értődőnek tekinti. De ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a mesékben konfliktus van, cselekményük legáltalánosabban két síkon folyik, s bár a kibontakozásuk egy cselekményben egyesül, a kétarcúság – a maga drámaiságával – mindvégig megmarad.
A mese művészet voltáról folyó vita összefüggött a morál szerepének kérdésével. Minél több a tanulság, annál kevesebb a költőiség (a művészet). De a mesék egyrészt általában nem merülnek ki a moralizálásban, másrészt minden mesébe belemagyarázható valamilyen tanulság (gyakran több is). Elegendő az illusztratív–sematikus propagandafilmekre gondolni, amelyekre éppen azáltal volt lehetőség rendelést szerezni, hogy az alkotók rámutattak a művük által megjelenített tanulságra, annak hasznosságára. Ám még ezek a művek is törekedtek (nemegyszer teljesen giccses módon) az érzelmi hatásra. S a művészet vagy nem művészet kérdése itt kulminál.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969