2013. I-VI
 

A lengyel Wallenberg. Henryk Slawik és idősebb Antall József története
Kapronczay Károly

A második világháború évei alatt magyar földön menedéket talált lengyel katonai és polgári menekültek sorsának alakulása 1939 őszén kül- és belpolitikai indulatokkal telítődött: az évszázados magyar–lengyel rokonszenv csak az egyik indítóoka volt annak, hogy Teleki Pál kormánya szeptember 21-én hivatalosan is megnyitotta a német és a szovjet hadsereg kettős szorításába került, az összeomlás elől menekülő lengyel hadsereg egységei előtt a közös határt, bár ekkor már az itt tartózkodó lengyel menekültek száma meghaladta az ötven–hatvanezret. A német–lengyel háború előtt Teleki Pál 1939 augusztusában Hitler kancellárhoz írott levelében világosan kifejtette a magyar álláspontot: semmilyen körülmények között nem vesz részt a háborúban, területén Lengyelország felé nem enged át idegen haderőket. 1939 szeptemberének elejétől Berlin folyamatosan tiltakozott a magyar kormánynál a lengyel katonai és polgári menekültek befogadása és a velük szemben tanúsított különleges bánásmód ellen. A magyar kormány nemcsak a nemzetközi egyezményeket tartotta be, hanem a menekültügyet szociális kérdésnek tekintette: a lengyel katonákat Franciaországba engedte távozni, nem teremtett a lengyelek katonai menekülttáboraiban kemény fegyelmet és ellenőrzést, megengedte a lengyeleknek az iskolázás és a kulturális élet, valamint az önálló sajtó és egészségügy lehetőségeit. A lengyeleknek hazánkban valóban menekültparadicsomuk volt, amelyben a nemzetközi egyezményekben megengedett emigrációs érdekvédelmi szervezeteken túl különböző lengyel szervezetek is alakultak, a magyar társadalom rokonszenvét és támogatását élvezve. Ezt Berlin felháborítónak tartotta, főleg azért, mert ezek a lengyel szervezetek ezer szállal kötődtek a francia földön alakult, majd Londonba áttelepült emigrációs lengyel kormányhoz és főparancsnoksághoz, s a hazai németellenes ellenállás hátterét alkották.
A lengyel menekült katonákkal együtt nagyszámú polgári menekült is magyar földre lépett, közöttük számos zsidó, akikre a hazai zsidótörvények is vonatkoztak. A menekülteket gondozó magyar hatóságok csak azokat vették eredeti hitüknek megfelelően nyilvántartásba, akik ehhez ragaszkodtak, vagyis bemondásra regisztrálták őket (mivel igazolványaik alig voltak). A magyar földre érkezett zsidók mielőbb biztonságosabb országba távoztak, azonban a lengyelországi gettókból menekülve az egész világháború alatt folyamatosan szöktek hazánkba lengyel zsidók. Velük kapcsolatban számos probléma merült fel, mert bár hamis adatokkal regisztrálták őket, a németbarát magyar elemek, a nyilasok és az egyre nagyobb számban itt tartózkodó német felderítők miatt jobban odafigyelve kellett kezelni az ügyüket. Főleg a gyerekekét, akiknek többségét a szüleik titkos utakon menekítették hozzánk – számukra szervezték meg a váci Lengyel Tiszti Árvák Otthonát, amely valójában bizalmasan kezelt lengyel zsidó árvaház és iskola volt.
Az említett szervezetek mögött húzódott meg a lengyel titkos ellenállás szervezete, amely igen fontos szerepet játszott a London és Varsó közötti kapcsolat fenntartásában, s egyben a hazai fegyveres ellenállás tartalékát is jelentette. A nyílt szervezetek közül kiemelkedett a Lengyel Polgári Bizottság, amely 1939 őszén alakult, s az iskolaügyet, a segélyezést, a könyv- és sajtóügyeket, valamint általában a lengyel táborok életét ellenőrizte. Vezetője Henryk Slawik (1896–1944) újságíró, szociáldemokrata politikus volt, aki Antall Józsefnek, a Belügyminisztérium IX. szociális osztálya vezetőjének partnere lett. Slawik és Antall barátsága, harmonikus együttműködése garancia volt arra, hogy a magyar földre menekültek nyugalomban és biztonságban éljenek egészen 1944. március 19-éig, a német megszállás napjáig. Slawik személye viszont biztosíték volt arra, hogy a hazánkba menekült lengyel zsidókat ne érje bántódás, s Antall József különleges védelme alá kerüljenek. A német megszállás után Antall Józsefet – a németellenes politikusokkal, miniszterekkel, kormánytisztviselőkkel együtt – letartóztatták, de erre a sorsra jutottak a lengyel emigráció vezetői is. Slawik sem kerülhette el a sorsát, élete végül a mauthauseni táborban ért véget. A Gestapo fel akarta használni Antall József ellen, arra hivatkozva, hogy tudott a lengyelek titkos dolgairól, a zsidók menekítéséről. Slawik minden kínzás ellenére tagadta a németek állítását, ezzel megmentette Antall József életét, akinek a lengyel emigráció valóban sokat köszönhetett.
A második világháború után csak rövid ideig lehetett erről nyíltan – főleg a sajtóban – beszélni, majd a kommunista kormányzat alatt a tiltott témák közé tartozott. Oka egyszerű volt: a magyarországi lengyel emigráció a polgári lengyel emigrációs kormányt követte, amely a lengyel népi államban éppen olyan megkülönböztetésben részesült, mint hazánkban a polgári politikai irányzatok. A magyarországi lengyel emigrációsok nagy része nem tért vissza Lengyelországba, sokan Nyugatra, a lengyel zsidók pedig a későbbi Izrael területére távoztak. E témakör Lengyelországban az 1960-as évekig, nálunk az 1970-es évekig tabunak számított, azután is csak módjával, válogatva lehetett foglalkozni vele. Előbb a katonai vonatkozásokat, majd a szociális, iskoláztatási és kulturális kérdéseket vették górcső alá, de hatvan–hatvanöt évvel később is akadt olyan újdonságnak számító feldolgozás, mint Grzegorz Lubczyk volt magyarországi lengyel nagykövetnek A lengyel Wallenberg, Henryk Slawik és idősebb Antall József története című, magyarul a közelmúltban megjelent kötete. (2003-ban lengyelül látott napvilágot, s a magyar változat az eredeti szöveg jóval kibővített formája.) A szerző – az általános ismertetés után – Henryk Slawik életútját, magyar földön töltött életét tárgyalja, felkereste a még élő egykori menekülteket, közvetlen munkatársakat, azokat a történészeket, akik a témában kutatásokat végeztek, elemző- és feltárómunkákat írtak. Kiválóan rajzolja meg Slawik portréját: a politikusét, az újságíróét, az emigráció karizmatikus vezetőjéét, leánya emlékezéséből az apáét, valamint az Antall Józseffel való, a munkatársak emlékei által megerősített barátságát. Erról szól a kötet egyik része, míg a másik Slawiknak a lengyel zsidók menekítésében játszott szerepét taglalja. Evégett a szerző felkereste az Izraelben élő lengyel menekülteket, akiknek többsége a már említett váci árvaházból került jelenlegi hazájába, s olyanokkal készített interjút, akik ismerték Slawikot. A legjelentősebb visszaemlékező Henryk Zimmermann, a magyar földön menedéket találó egykori krakkói zsidó ellenálló, izraeli politikus, az izraeli parlament alelnöke.
Grzegorz Lubczyk könyve nemcsak egyszerű történeti feldolgozás, hanem izgalmas interjúkötet, amelynek minden fejezete – egy-egy visszaemlékező története – önálló egység, együtt azonban olyan történet, amely az emberi tisztességről, az emberségről és Magyarország második világháború alatti becsületéről szól. A kötethez Göncz Árpád írt előszót.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969