2013. I-VI
 

Chomsky és a karteziánus nyelvészet

Chomsky azzal a hipotézissel állt elő az ötvenes években, hogy a szabályozó mechanizmusoknak bizonyára közük van a rekurzív funkciókhoz, a matematikából ismeretes automatákhoz és az akkoriban még épphogy csak kibontakozóban levő számítástechnikai elmélethez, ezért elsősorban rájuk vonatkoztatva kell őket alkalmazni. A nyelvészet Chomsky-féle forradalmát, nevezetesen az addig bevett rendszerező–taxonómiai szemlélettől való elfordulást és a nyelv genetikai aspektusa felé fordulást e szerző 1957-ben megjelent Mondattani szerkezetek című könyve váltotta ki. Aki a nyelvet akkoriban hozzá hasonlóan lényegében örökkön létezőnek akarta elgondolni, annak szükségszerűen foglalkoznia kellett a gyermekek nyelvelsajátításának egészen addig pszichológusok, pedagógusok vagy éppenséggel biológusok által kisajátított kérdésével.
E kutatási területen azonban hamarosan felismerhetővé vált, hogy a strukturális funkcionalista és strukturális generatív kutatás már egymagában is eléggé becsvágyó vállalkozás a Massachusettsi Műszaki Egyetemen dolgozó tudós számára, amely egy még átfogóbb elképzelés, a karteziánus nyelvészet részét alkotja. E nyelvészeti irányzat a Chomsky által behaviorizmusellenes szándékkal kiválasztott névadó, Descartes felfogásával összhangban azon a meggyőződésen alapszik, hogy csak az embernek van tudata, mert csak az ember sajátít el valamilyen nyelvet. Az 1966-ban megjelent Karteziánus nyelvészet című programadó írás nem más, mint Chomsky nagy ívű hitvallása a racionalizmus mellett, amely a Leibniz-féle hagyományt folytatja, s végső soron nem más, mint felvilágosult misztika. Chomsky legalább fél évszázada úgy hisz a rációban, ahogyan a gnosztikus hisz a numinózusnak, az isteninek a közvetlen megtapasztalhatóságában.
Chomsky anarchizmusa, amely az évek múltával egyre több politikai nyilatkozatra és fellépésre indította, nem választható el teljesen ódivatú, XIX. században gyökerező abbéli meggyőződésétől, hogy létezik emberi természet. Chomsky azért ragaszkodik ehhez, mert tudja: ha az ember elfogadja ezt a feltevést, akkor mércék szabhatók meg arra vonatkozóan, hogy miféle kényszerek érvényesítése indokolt az emberrel szemben, s miféléké nem. Ezek után is foglalkozni kell azonban azzal a kérdéssel, hogy az emberi természetet már feltártnak tekinthetjük-e, vagy Chomskyhoz hasonlóan úgy látjuk: a világ még fennmaradó rejtélyei közül ez az egyik legérdekfeszítőbb.
Chomsky ezért nem fogadta el azt a legutóbb B. F. Skinner által képviselt hipotézist, hogy az emberi elme a csecsemő megszületésekor olyan, mint egy üres lap, és szembehelyezkedett Foucault azon elgondolásával, hogy az ember nem más, mint bizonyos hatalmak és önteremtő diszkurzusaik puszta terméke. Chomsky úgy véli, ha az ember ilyen dolgokban hisz, akkor mindegy – vagyis a sors szeszélyétől függ –, hogy szabadgondolkodó-e, vagy iszlám fundamentalista. Chomsky emlékezetes látogatást tett Foucault-nál, amikor is a francia tudós kereken tagadta, hogy a baloldalnak, amelyhez nyomatékosan odaszámította magát, bármiféle más igazoló elvre kellene hivatkoznia a harcon és a hatalmon kívül. Chomsky e látogatás után inkább elképedve, mint megsértődve jelentette ki: még soha életében nem találkozott Foucault-nál amorálisabb emberrel.
A technokrácia honából mint az ígéret földjéről elszármazott nyelvfilozófus sosem akart lemondani a morálról és arról, ami a morált szükség esetén megalapozhatja. Ha mostanság újra olvassuk a nyolcvanas évek végén írott könyveit a transzformációs és generatív nyelvtanelmélet és szintaxiskutatás köréből, mindenekelőtt az 1988-ban kiadott A generatív vállalkozás című munkáját, akkor az emberben felmerül a gondolat: Chomsky ama állítása, hogy a felszíni mondattani szerkezetek mögött megbúvó mélyszerkezet „veleszületett”, sosem volt más, mint valamilyen etikai normatívum „álöltözet”-ben való tálalása. Ha Isten vagy az evolúció nem adta volna nekünk a mélyszerkezetet, akkor bizony ki kellett volna találnunk.
A De Gruyter kiadóvállalat A generatív vállalkozás újraértékelése címmel nemrégiben egy érdekes könyvet jelentett meg, amely Chomsky két hosszan tartó és gondosan lejegyzett vitáját tartalmazza olyan nemzetközi hírnévnek örvendő nyelvészkutatókkal, mint a holland Henk van Riemsdijk és a japán Mihoko Zusi. E kötet a (generatív) nyelvészet és a kapcsolódó tudományterületek utóbbi húsz évben bekövetkezett fejlődését taglalja, s megállapítja, hogy Chomskyval méltánytalanul bánt el a sors: a szellemtudományok művelői Amerikában már vagy az ana-litikus–posztanalitikus filozófia szellemében, például a Davidson-féle program vagy Robert Brandom merész elképzeléseinek fényében gondolkoznak a nyelvről, vagy a dekonstrukció, illetve a diskurzuselemzés jegyében álló irányzatokból merítenek szellemi ösztönzést, amihez csak annyit, hogy az utóbbiakat túlnyomórészt irodalomtudományi szemináriumokon terjesztik. A szűkebb értelemben vett nyelvészek viszont manapság inkább annak a leírásával foglalkoznak, hogy miként festenek az adottnak tekintett nyelvi tények, semmint hogy Noam Chomsky generatív–nativista igényeinek próbálnának eleget tenni. A vén karteziánus nem bánja ezt: „Egyelőre csupán az intellektuális forradalom előkészítésénél tartunk, s akkor fogjuk észrevenni, hogy e forradalom már végbement, amikor a nyelvészek felhagytak a leírásokkal.”


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969