2013. I-VI
 

A magyar birtokpolitika stratégiai jövőképe uniós tagságunk első évtizedében
Tanka Endre

A történetszociológia cáfolhatatlan alapténye, hogy a földügy (tehát a birtokpolitika gyakorlata, a birtokrend és az üzemtípustól függő földhasznosítás, illetve termelés) mindenkor a társadalmi szerveződés lételeme. Mégpedig azért, mert a földkészlet elosztása meghatározóan hat az állam fennmaradására (önállóságára vagy függetlenségének elvesztésére), a népesség alakulására, az osztályszerkezetre, a foglalkoztatottságra, az ország önellátási és exportképességére, a vidék és a paraszti kultúra megőrzésére, tehát az egész társadalom életminőségének alakulására. Ám a birtokpolitika ilyen tartalmú tárgyiasulását – azaz a szocializáció révén a valóságot bizonyíthatóan formáló hatásmechanizmusát – a társadalmi cselekvéstípusoknak csak az egyik fajtája vállalja fel, éspedig az értékalapú tevékenység.
Az értékalapú és a haszonelvű birtokpolitika megkülönböztetése az értékracionális, illetve a cél- és eszközracionális társadalmi cselekvéstípusok szembeállításán alapul.2 Míg az előbbit – a cselekvés sikerétől függetlenül – a magatartás „önértékébe vetett tudatos hit határozza meg”, addig az utóbbi esetében az „önértékkel egyáltalán nem bíró”, sikerre törő célképzet a hajtóerő: az, hogy „a cselekvő milyen viselkedést vár a külvilág tárgyaitól és más emberektől, s mennyiben képes e várakozásokat mint »feltételeket« vagy mint »eszközöket« felhasználni arra, hogy saját, racionálisan kiválasztott és mérlegelt céljait sikeresen elérje”. Weber a szigorúan célracionális cselekvések egyik példájaként hozza fel a kizárólag a profitmaximálást szem előtt tartó vállalkozói tevékenységeket.3
Az értékalapú (vagy értékkövető) birtokpolitika a társadalmi közmegegyezéssel elfogadott és a politikai döntéshozóval szemben kikényszerített társadalmi értékeket képviseli, amelyeknek érvényesítése az egyéni és a közösségi lét számára sorsdöntő közérdek. E politika a trianoni országcsonkítást követő földviszonyainkban 1945-ig ideológiai polgárjogot nyert, intézményi törekvéseit azonban az ellenható politikai erők megbuktatták.
Az Európai Unión belül az értékalapú birtokpolitikát a mezőgazdaság többfunkciós, úgynevezett ökoszociális modellje valósíthatja meg. Ehhez azt kell elérni, hogy az agrártermelés igényeivel egyenrangú követelményként érvényesüljön a környezet- és természetvédelem, továbbá a társadalomnak a fenntarthatóságot szolgáló szükségletstruktúrája (életminőség, tudás- és vállalkozásalapú fejlődés, a népesség megtartása, foglalkoztatottság, vidékfejlesztés stb.).
Minthogy a haszonelvű birtokpolitika nem a társadalom közösségi értékein alapul, cél- és eszközracionalitása egészében tagadja az értékkövető birtokpolitikát. E politika – ahelyett, hogy alárendelné a tőkehasznosulás magánérdekeit a közérdeknek – eleve eltekint a társadalmi közmegegyezés igényétől, szembefordul a közérdekkel, célvezérelt intézményrendszerével saját diktátumának veti alá az ellenható társadalmi erőket, s egyoldalúan a tőkehasznosulás elsajátítási magánérdekét szolgálja. Ez a globális tőke növekedési igényének, hatékony hasznosulásának és az optimális nyereségszerzésnek elkötelezett uralmi képlet mezőgazdaságunkban is jól ismert, hiszen hazai földviszonyainkat tizenöt éve töretlenül a neoliberális birtokpolitika uralja. A neoliberális agrár- és földpolitika 1989 utáni hazai intézménytörténete – többek között – arra ad választ, hogy miért nem kerülhetett sor nálunk polgári demokratikus földreformra, miért maradt el a személyes földhasználaton alapuló, közgazdaságilag működőképes földtulajdon megteremtése, s a családi munkaerőre épülő kis- és középüzemek létrehozása helyett hogyan váltotta fel az államszocialista nagyüzemeket a bérmunkát kizsákmányoló tőkés nagybirtokrendszer.4


(A neoliberális agrár- és földpolitika hazai vonásai) Mit adott másfél évtized alatt a magyar mezőgazdaságnak a neoliberális birtokpolitika? Minthogy ezt csak önálló tanulmány tárhatná fel részletes elemzéssel, e lehetőség híján itt csupán a fontosabb alaptényekre utalunk.
Rendszerváltás címén a politikának a föld- és agrárvagyon eredeti tőkefelhalmozását kellett végrehajtania, éspedig az elsajátítók szűk hatalmi elitje javára. Az informalizmus kádári hagyatékát őrző agrárelit a privatizáció eszköztárával (a „vadprivatizáció” technikáival, az értéktörvényt kiiktatva, az ingyenes vagy jelképes árú tulajdonszerzéssel) alkotmányosan szavatolt magántulajdonná, közgazdaságilag működőképes termelőeszközzé változtatta kapcsolati tőkéjét. E folyamat külső mozgatója az EU intézményrendszerével és hatalmi szerveződésével fellépő transz- és multinacionális agrártőke lett, amely az unió keleti bővítésével létrejövő agrártérség – tehát a volt szovjet tömb csatlakozó államai – számára nem polgári földmagántulajdont és annak nyugati üzemtípusát, a családi gazdasági modellt, hanem nyers- és alapanyagot termelő nagybirtokrendszert tervezett.5
E stratégia sikeréhez (a földreform kizárásán, az életképes magángazdaságok létrejöttének megakadályozásán és az agrártermelők egzisztenciális ellehetetlenítésén túl) két alapkövetelményt kellett teljesíteni. Az egyik a hazai mezőgazdaság elsorvasztása volt annak érdekében, hogy az ágazat csak olcsó erőforrásként és felvevőpiacként szolgálja ki az EU profitcentrumának mezőgazdasági rendszerét, de agrárkivitelével ne lehessen a versenytársa. E tőkediktátum az EU agrárszakértőinek kezdettől fogva hangoztatott „tanácsai”-ban csapódott le, amelyekkel igyekeztek meggyőzni a hazai politikai döntéshozókat: az országnak csak akkor lehet valós esélye arra, hogy beilleszkedjen a közös agrárpolitika (KAP) agrártúltermeléssel küszködő rendszerébe, ha termelését önellátási szintre csökkenti.
Ez az idegen tőkeérdek úgy találkozott a hazai agrárelit elsajátítási érdekeivel, hogy csak a működésképtelenné tett, csődbe vitt közvagyont lehetett értékének töredékéért vagy ingyen magántulajdonba venni. Az ágazat súlyos leromlása tehát előfeltétele lett a kiváltságos csoport eredeti tőkefelhalmozásának. Ez a nyíltan be nem vallott, de intézményi elemeivel egyértelműen bizonyítható célkitűzés számos tényező együtthatásával valósult meg. Míg a világ mezőgazdaságának teljesítménye 1990 és 2000 közt 22%-kal, élelmiszer-termelése pedig 24%-kal nőtt, addig a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar együttes kibocsátása 30%-kal csökkent. Ezen belül a növénytermesztés 30, az állattenyésztés 40, a hazai fogyasztás pedig 24,5%-kal esett vissza. A hanyatlás azóta is tart. A hazai agrártermékeket feldolgozó iparágak lakosságeltartó képességét mindez nagymértékben sorvasztotta.
A nemzetközi összehasonlítás mögött mezőgazdaságunk tragikus pusztulása rejlik. Az ország gazdaságiállat-állománya 1985-ben érte el a csúcsot, bár a nyugat-európai országokénál még jóval alacsonyabb szinten, tehát az állatitermék-előállítás lehetőségeit korántsem merítettük ki. 1985 óta viszont az állomány az egyharmadára esett vissza. Ilyen csekély állatszámra XX. századi történelmünkben csak a világháborús pusztítások után volt példa.6 A gyepgazdálkodás – a korszerű technológiák megsemmisülése és a felújítás lehetetlensége miatt – zömmel megszűnt: legelőterületeinknek csak 55%-át sikerült legeltetni vagy kaszáltatni, a többi parlaggá vált, gyomosodik.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969