2013. I-VI
 

A felvilágosodás és az üzlet

z utólagos dicsőség a kor felfogása szerint Elíziummal szolgált a szerzők számára. E dicsőség hozta meg nekik azt, amit ők már a tudósok köztársasága számára is kilátásba helyeztek: a békességet és az egyetértést. Voltaire is biztos volt saját hírnevének túlélésében – túl mindazon az irodalmi vitán és politikai ellenségeskedésen, amely elsősorban a kései munkásságát jellemezte. Még életében nagyvonalúan vett fel előleget a későbbi dicsőségéből, amelyet állandónak és kimeríthetetlennek tartott. Ezt egy tréfás mondása bizonyítja, amely szerint kész feláldozni száz év utólagos dicsőséget azért, hogy még életében kiváló emésztésnek örvendhessen. De vajon Voltaire is úgy vélte, hogy a dicsősége maradandó lesz, ha a műveit többé már nem olvassák, mint az a nézete szerint Dantéval történt?
Az olvasás kutatói bizonyára bosszantónak érzik az olyan szerzői dicsőség feltételezését, amely az olvasásra már nem szorul rá. És abban is kételkedni lehet, hogy Voltaire-nek nem kellett volna-e felülvizsgálnia az utólagos dicsőségre és az utókorra vonatkozó elgondolását az életének második felében született művek ismeretében, hiszen azok oly mélyen beleágyazódtak korának politikai harcaiba és irodalmi ármánykodásaiba, hogy már nem lehetett őket a kikezdetlen szerzői dicsőségnek ugyanabba a magas szférájába emelni. Voltaire a legnagyobb a XVIII. század azon szerzőinek sorában, akiknek a művei olyannyira eljegyezték magukat a saját korukkal, hogy az utókor csak akkor tud hozzájuk férni, ha feleleveníti annak a korszaknak a drámáját, s rekonstruálja a politikai frontokat és irodalmi viszályokat. Voltaire találta ki a radikális kortárs irodalmat, s ezáltal – talán akaratlanul – nivellálta a fentet és a lentet, a fennköltet és az alantast. Az aktualitás hajhászása és a harcias szándék a névtelen firkászok pamfletjeinek közelébe állítja a művét. Az utóbbiak mindenesetre nem minden alap nélkül hihették, hogy semmi egyebet nem tesznek, mint a Ferney-ben időző nagy öreg. Voltaire és a firkászok egyaránt minden idejüket és erejüket feláldozták ennek az oltárán, miközben a nagy író látványos sikereket ért el, míg a többiek fáradozásai nem hagytak nyomot maguk után a rendőrakták kivételével.
Amikor Robert Darnton csaknem negyven évvel ezelőtt felfedezte Neuchâtel város könyvtárában a Neuchâteli Tipográfiai Társaság levéltárát, teljesen új utakat nyitott annak a XVIII. századi irodalmi-politikai miliőnek az irányában, amelyről elmondható, hogy közösködni látszottak benne nagy írók és nyomorult firkászok. E levéltárban feltáratlanul hevert körülbelül ötvenezer dokumentum, amelyekről később kiderült, hogy páratlan bepillantást engednek egy olyan kiadó üzleteibe és vállalkozásaiba, amely azért települt akkoriban a francia határra, hogy illegálisan lássa el tiltott könyvek és pamfletek utánnyomásaival és kalózkiadásaival a királyságot. E kiadóvállalat levelezéséből, a nyomdákkal, könyvkereskedőkkel, szállítókkal és csempészekkel folytatott tárgyalásaiból, továbbá mindazon üzletekből, amelyeket több évtizeden át elsősorban a Diderot által szerkesztett Nagy Francia Enciklopédia újabb és újabb kiadásaival csinált, bemutathatók a végéhez közeledő XVIII. század irodalmi és politikai viszonyai mintegy kicsinyített modell keretében. Darnton A felvilágosodás és az üzlet című nagyszerű könyvében átfogóan dokumentálta ezt.
Darnton teljesebbé tette ezt a képet a francia forradalmat megelőző tiltott irodalomról szóló tanulmányaiban és számos portrévázlatában, úgyhogy a neuchâteli levéltár neve már ismerősen cseng valamennyi történész fülében. Mindenekelőtt azt kell hangsúlyozni, hogy jelenleg már összehasonlíthatatlanul többet tudunk annak a kornak a megannyi névtelen könyvkereskedőjéről, csempészéről és irodalmáráról, továbbá a kezdeményezéseikről és vállalkozásaikról. Közülük némelyek, például Mauvelain, Le Senne vagy Brissot, nemcsak felismerhető arculatot nyertek Darnton jóvoltából, hanem utólagos hírnévre is szert tettek a nagy forradalmi átalakulás előkészítésén titokban munkálkodó személyiségekként.
Manapság, csaknem negyven évvel azután, hogy Darnton felfedezte a neuchâteli levéltárat, módunkban áll személyiségek és események egész panorámáját áttekinteni. E gazdag forrás kapcsán kísértésbe esik az ember, hogy szóba hozzon egy másik megvilágosodási élményt és annak következményeit. „Új világot pillantottam meg” – kiáltott fel Rousseau 1749 őszén azt a megvilágosodást érzékeltetve, amely Vincennes felé tartva lett osztályrésze. Darnton ugyancsak szó szerint egy új világot pillantott meg, de az nem egyetlen szempillantás alatt bontakozott ki előtte, hanem hosszú évek szívós munkájával lehetett feltárni. Csak így lehetett ugyanis e forrás értékét bebizonyítani. Darnton néha utalt arra, hogy a levéltár felfedezőjeként meg kellett küzdenie a túl sok információval, s az információbőség tudvalevőleg gátjává válhat a kutatásnak.
Darnton a munkájának voltaképpeni titkába is beavatott bennünket. Elmeséli, hogy miközben dossziéról dossziéra, levélről levélre átrágta magát a levéltár anyagán, minduntalan az az érzés fogta el, „hogy a sötétségből valami élő lépett elő, s élesen körvonalazott személyes alakot öltött”. És ez az alak átváltozott, összemosódott egy másikkal, egy személlyel, aki az egyik pillanatban még üzletembernek látszott, ámde hirtelen csalóvá alakult át, az egyik filozófus pedig rendőrspiclivé vedlett. Darnton így ír erről Földalatti irodalmárok című munkájában: „Az emberek folyton újabb alakot öltenek a szemed előtt, miközben látod, miként bontakoznak ki a kiadó spekulációi, s miként gördülnek végig a könyveket szállító szekerek a kontinens útjain.” A hideg fejjel kiszámított üzleti tranzakciók fantasztikus spekulációkkal és kalandos kiadói vállalkozásokkal keveredtek.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969