2013. I-VI
 

A párduc szerzője

A Süddeutsche Zeitung két hónappal később közelebbit is megtudott a „szenzáció”-ról, s azt írta, hogy az irodalomtörténet érdekében nyilvánvalóan hasznosnak bizonyult volna, ha megint érvényt szereznek az özvegyégetés gyakorlatának, mert a szerzőt túlélő hozzátartozók „cenzúrázták, megnyirbálták, megcsonkították a művet, egy részét pedig elsüllyesztették a családi levéltárban”. A lap az indítékról is fellebbentette a fátylat: „A szerző balti német kisnemességből származó nején úrrá lett az arisztokraták gőgje, s ezért nem átallotta megkurtítani férje kéziratát.”
2002 tavaszán, amikor A párduc új kiadása megjelent, a két német lap hallgatott, hiszen kétes híreszteléseket tálalt nagy garral. A regény felülvizsgált szövege egyébként németül is megjelent Gioacchino Lanza Tomasinak, a szerző fogadott fiának a gondozásában, amihez csak annyit, hogy Gioacchino Lanza neves zenetudós, a New York-i olasz intézet egykori igazgatója, jelenleg pedig nápolyi operaintendáns.
Az újabb kiadás számos apróságban „autentikusabb” az előzőnél, de a szöveg gondozója csupán néhány jelentéktelen töredéket halászott elő a családi levéltárból, és semmilyen értesüléssel sem szolgált valamiféle „titkolt szenvedély”-ről.
Az új kiadás jelentőségét a függelék növeli, amely dokumentálja a mű igazán paradox keletkezéstörténetét. Ez a regény egy olyan csendes és visszahúzódó férfi műve, aki társadalmi állásánál és neveltetésénél fogva látszólag arra rendeltetett, hogy henyélő széplélekként töltse napjait, ámde életének az utolsó két és fél esztendejében, mintegy érzéseinek kirobbanásaként, megírta a XX. század leghíresebb olasz regényét. E korszakfestő regény egy család széthullását, egy szicíliai hercegi família sorsát ábrázolja a modern olasz állam megteremtését követő fél évszázadban, s a szerző a könyv főhősét a dédapjáról mintázta.
Giuseppe Tomasi di Lampedusa 1896-ban született, s a századforduló táján egyetlen gyermekként nevelkedett a hercegi család tágas palermói palotájában. Félénk, jó magaviseletű, nevelőnők által agyonkényeztetett, „mama kedvence” fiúcska volt, aki hamar rátalált a könyvekben a színesebb, szenvedélyesebb és kielégítőbb életre. Tanult ugyan némi jogot, de hivatás elsajátítását vagy a saját (feltartóztathatatlanul fogyatkozó) örökségének kezelését senki sem várta el tőle a családban, sőt, voltaképpen még gyermekek nemzését sem. Apjának a négy fivére közül csak egy állt a saját lábára, diplomata vált belőle, s utolsó olasz nagykövetként teljesített szolgálatot a cári udvarban, majd külügyminiszter lett, végül a húszas évektől londoni nagykövetként működött mindaddig, amíg Mussolini a saját embereivel váltotta fel a diplomáciai testületet.
Lampedusa hosszú és tanulságos tanulmányutakat tett Európa-szerte, s gyakran vendégeskedett a nagybátyjánál Londonban. A nagybácsi felesége, egy olasz énekesnő előbb egy lett származású báró és cári államtanácsos felesége volt Szentpéterváron, de a férje életét vesztette a forradalom forgatagában, s az özvegy a két lányát is magával hozta az újabb házasságba. Így ismerte meg Lampedusa 1925-ben Londonban az akkor harmincéves Alexandra Wolff Stomersee úrhölgyet, aki Berlinben és Bécsben folytatott felsőfokú tanulmányokat, Riga mellett élt az atyai kastély úrnőjeként, pszichoanalitikusként praktizált, s emellett, ki tudja, miért, egy olyan balti báró felesége volt, aki alig palástolta homoszexualitását.
Giuseppe és Alexandra hosszasan elbeszélgetett Shakespeare-ről, s közelebb került egymáshoz, majd egy pár lett belőlük, talán inkább az irodalom szeretete, semmint az erotikus vonzalom miatt. Egy ideig csupán a szabadságukat töltötték együtt. E szabadságok Lettországban elhúzódtak, Szicíliában viszont rövidek voltak, mert Lampedusa uralkodásra hajlamos anyja nem volt hajlandó nagyobb életteret nyújtani a családi palotában egy másik nőnek, egy már férjhez ment, később pedig elvált, görögkeleti vallású, értelmiségi asszonynak, akit a fia Licynek szólított.
Giuseppe és Alexandra 1932-ben egybekelt Rigában a hercegi család tudta nélkül, ami óriási sértésnek minősült. Giuseppe az apja rövidesen bekövetkező halála után megörökölte a Lampedusák hercegi címét, de Licy bárónő a saját kastélyának úrnőjeként sokkal gazdagabb volt, mint férje a hercegi titulussal.
Licy csak 1943-ban települt át Palermóba, amikor már felsejlett a világháború végkimenetele, s az amerikai bombázók lerombolták a Lampedusák palotáját. A hercegnek sikerült ugyan megmentenie könyvtára nagy részét, de David Gilmour, az életrajzírója még a nyolcvanas évek közepén is talált az épület eltakarítatlan romjai között családi fényképeket és dokumentumokat. Lampedusa a háború vége és anyja halála után örökségének a maradékából megvásárolt egy ódon és kényelmetlen palermói házat, amelynek kevés előnye közé tartozott, hogy hajdanán a „párduc”-ként tisztelt dédapa birtokában volt. Alexandra ebben az épületben nyitotta meg a rendelőjét, s hamarosan a pszichoanalízis szervezéséhez is nekilátott Olaszországban.
Lampedusa ötvenöt éves korára unott, önmagából és az életből kiábrándult úriemberré vált, aki túl sokat dohányzott és kávézott, miközben magányosan rótta a megszokott köröket Palermo utcáin. Reggeli után elment hazulról, s a napot olvasgatással töltötte különböző kávéházakban, ahol tudták róla, hogy csak ritkán elegyedik beszédbe másokkal, esténként pedig a feleségével költötte el vacsoráját a negyed valamelyik szerény vendéglőjében.
Időnként néhány napra vidékre utazott két ifjúkori barátjához, Casimiro és Lucio Piccolóhoz, akikhez egyes-egyedül ragaszkodott. A világtól meglehetősen elidegenedett, két különc fivér feudális jellegű villájában ismét fellelte a paradicsomi gyermekkor világát, s kedvét lelte a játékos időtöltésben. Lucio, aki még nála is több nyelven tudott, melankolikus lírai költeményeket írt, Casimiro pedig kései szecessziós stílusban festett törékeny nimfákat és trollokat. Félig elvadult ebek falkájával tartották távol a hívatlan vendégeket.
Odahaza Palermóban az esti órák voltak a legboldogabbak Lampedusa számára, mert felváltva olvastak fel egymásnak Licyvel főleg költeményeket, négy nyelven, az európai irodalomból szemelgetve. A könyvvásárlás volt az egyetlen fényűzése, s amint később feljegyezte, néha már úgy érezte, „a teljes kiszikkadás határán áll”.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969