2013. I-VI
 

A dekonstrukció Amerikában

A francia filozófus utolsó éveiben több írásában is a tartózkodás és az öröm egyfajta keverékével konstatálta a dekonstrukcióval Amerikában elért sikerét. Eközben az összes tényt, értelmezést és értéket meg kellett kérdőjeleznie, nehogy hűtlen legyen a saját intellektuális stílusához. Ugyanakkor már a halála előtt világossá vált, hogy a dekonstrukció rendkívül éles kontúrokkal jellemezhető történetté vált Amerikában.
Ez a történet 1966-ban kezdődött a Johns Hopkins Egyetemen megrendezett konferenciával, amelyre az egész korabeli francia szellemi elitet meghívta René Girard. Olyan kiválóságok vettek részt az összejövetelen, mint Barthes, Hippolyte, Lacan, Vernant és mások. Az amerikaiak csodálattal vegyes érdeklődését mégis egyedül a tudományos körökben addig névtelennek számító Derrida vonta magára a Lévi-Strauss-féle strukturalizmus bírálatával. Ezt a fellépését további sikerek követték. Egy csapásra titkos favorittá vált értelmiségi körökben a keleti parti amerikai egyetemeken.
A Yale Egyetemen tett látogatásai közül az egyik alkalommal barátságot kötött a belgiumi születésű és Svájcban tanult irodalomtudóssal, Paul de Mannal, akinek a Rousseau-elemzései hasonló irányba tartottak, mint Derridának a strukturalizmussal és a fenomenológia hagyományával szembeni bírálata. Mindketten azt az addig nem vitatott feltevést kérdőjelezték meg, hogy a szövegeknek változatlan jelentéseket kell tulajdonítani, s mindketten úgy látták: az európai irodalmi hagyományban az önreflexió játéka érhető tetten, s ez az irodalmi játék a maga önrelativizáló húzásaival előtte jár a filozófiának.
Ahhoz, hogy Derridának az Egyesült Államokban akkoriban elért szenzációs sikerét történelmi szempontból megérthessük, számításba kell vennünk az irodalmi kánonnak az amerikai főiskolai képzésben játszott különleges szerepét. Az irodalmat az általános műveltség megszerzésének jegyében összeállított tanmenetek keretében mindmáig nem a nemzeti hagyomány történelmi dimenziójához igazodva oktatják, hanem az eszmék és értékek nyugati (időközben már „multikulturálissá vált”), belátható összességeként, s mindezt hajlíthatatlan következetességgel használják fel erkölcsi kioktatásra. Derrida és de Man olvasási gesztusa a szöveg stabil értelmezési lehetőségének elvi megkérdőjelezésével alkalmas eszközt nyújtott arra, hogy kihívást intézzenek a felsőoktatás erkölcsi igényéhez.
A vietnami háború elleni tiltakozás éveiben az elemzésnek ez a később „dekonstrukció”-nak nevezett formája lehetővé tette, hogy az amerikaiak a nemzeti morállal szemben radikális önkritikát gyakoroljanak anélkül, hogy a kézenfekvő alternatívaként kínálkozó marxizmust kellene választaniuk. Ez a gesztus mindamellett elsősorban az irodalmi tanszékeken bizonyult sikeresnek hosszabb távon, s ezt előkészítette az a hasonlóság, amely az amerikai új kritika részletekbe való belefeledkezése és Derrida azon felhívása között mutatkozott, hogy összpontosítsunk az írás mikroszkopikus szövetére.
Az akkori ifjabb nemzedék irodalomkutatói fogékonyak voltak emellett az európai filozófus ama tanítására, hogy a legnagyobb filozófiai erő az irodalmi szövegek elemzésével nyerhető. Az értelmiségiek lelkesedése elsősorban a Yale Egyetemen nem ismert határt. Mai megítélés szerint a dekonstrukció iránt csupán gyér szimpátiát kinyilvánító irodalomtudósok, például Geoffrey H. Hartman és Harold Bloom, sem találtak semmi kivetnivalót abban, hogy Derridával és de Mannal, a dekonstrukciós irányzat vezetőivel együtt „Yale-maffia”-ként csodálják és féljék őket.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969