2013. I-VI
 

A magyar agráriusok és eszméik
Anka László

E tanulmány arra a kérdésre keresi a választ, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia korában mennyire fért az agrárius mozgalom a liberalizmus által életre keltett magyar gazdasági és politikai rendszer keretei közé. Érdemes a kérdést úgy feltenni, hogy az uralkodó rétegek hatalmi és gazdaságpolitikai rendszerébe rendszerkritikaként beletartoztak-e az agráriusok is, vagy azon kívül helyezkedtek el mint antiliberális és antikapitalista alternatíva.
A magyar historiográfiában ezzel kapcsolatban két iskola alakult ki. Dolmányos István, Vermes Gábor, Kiss Mária Rita és e sorok írója úgy gondolja, hogy az agráriusok ama rendszeren belül találtak helyet maguknak, amelyet a dualizmust meghatározó uralkodó csoportok konszenzusa épített fel. Ellentétes véleményen volt viszont két történész, akinek gondolataira – furcsa, de nem véletlen módon – két keményvonalas politikai berendezkedés és ideológia történelmi tudatot formáló igényei hatottak: a Horthy-korszakban élő Szekfű Gyula és a kommunizmus idején alkotó Szabó Miklós. Az ő értékelésükben az agrárius neokonzervativizmus a szabadelvű rendszer egészével szemben foglalt állást, s rendszeralternatívaként határozta meg önmagát. Szekfű mélyebb értékelés nélkül elintézte a kérdést annyival, hogy az agráriusok, rádöbbenve a liberalizmus romboló kozmopolitizmusára, hősies küzdelmet indítottak ellene, de őszinte nemzetépítő törekvéseik elvéreztek a szabadelvű/zsidó sajtó ellentámadásában. Szabó ellenben balról kritizálta a Szekfű által jobbról védelmezett agráriusokat. Ő antiliberálisnak, antikapitalistának tekintette őket, akik a feudalizmust kívánták visszaállítani annak minden, a saját pozícióikat védelmező rendi kötöttségével egyetemben, fittyet hányva a szabadság eszméjére és a piac által már véghezvitt társadalmi-gazdasági változásokra. Ugyanakkor Szabó más politikai csoportokkal is egy kalap alá vette az agrárius neokonzervatívokat, s a fasizmus előfutárjaiként igyekezett bemutatni őket.
Maguk az agráriusok meglehetősen tágan értelmezték saját tevékenységüket. „Mi az agrárügy? Szorosabb értelemben az anyaföld utilisatiója. Széles értelemben pedig a gyümölcsöző közgazdászati, pénzügyi és közművelődési reformok universuma” – fogalmazta meg egy névtelen szerző.1 Zselénszky Róbert gróf, aki vezető pozíciót töltött be az agráriusok intézményeiben, azt mondta csoportjáról: „Az agráriusok pedig nem alkotnak egy politikai pártot, hanem közös nemzetgazdasági elvek alapján tömörülnek.”2 A magyar agráriusok tehát érdekérvényesítő szervezetként jelentek meg a hazai közéletben.
Felhívom a figyelmet arra, hogy a történetírásban olyan kép jelenik meg róluk, mintha zárt, szűk, arisztokrata, elitista kört alkottak volna, pedig ez a nézet nem állja meg a helyét. Legfőbb szervezetük, a Magyar Gazdaszövetség 1916-ban falusi szervezetei révén kétszázhatvanegyezer emberrel állt kapcsolatban. A legtöbb nagybirtokos arisztokrata család képviseltette magát az agráriusok között, több főpapnak gazdaszövetségi tagsága volt (köztük az esztergomi érsekségig jutó Csernoch Jánosnak), e mozgalom adta a korabeli kormányok legtöbb földművelésügyi miniszterét, és számos pénzintézetben is fontos pozíciókat töltöttek be az agráriusok. Végül 1895-től az ő emberük, Dessewffy Aurél gróf kapta meg az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) elnöki tisztségét. Mindezt azért fontos tisztázni, mert az agrárius neokonzervatívok olyan korban tevékenykedtek, amikor a legjobb érdekérvényesítés nem feltétlenül a támogatók számától függött, hanem pozícióiktól, földbirtokaiktól és társadalmi tekintélyüktől. Arról sem hallani sokat, hogy a kazárkérdéssel foglalkozó Bartha Miklós, a Függetlenségi Párt képviselője vagy a ruténföldi akciót irányító Egán Ede szintén a Magyar Gazdaszövetség tagja volt (az alapításkor mindketten igazgatóválasztmányi tagok lettek), ám a magyar történetírók – főleg az antiszemitizmussal kapcsolatban – minden politikai csoportosulástól elszigetelten tárgyalták őket.3 A Magyar Gazdaszövetséggel tartott Prohászka Ottokár is, s a századfordulón szövetkezeteket szervezett a Katolikus Néppárt vezére, Zichy Nándor gróf, aki a mozgalom keresztény szárnyának vezetője lett. A képviselőházban is imponáló számban voltak jelen az agráriusok. Az 1904. november 18-ai zsebkendőszavazás után (a zajongó ellenzékiek miatt a képviselőházi elnök utasításai nem voltak hallhatók, így a kormánypártiak a házelnök előre megbeszélt zsebkendőjelére szavazták meg a házszabály módosítását), amely a kormányzó Szabadelvű Párt szakadására vezetett, a politikai helyezkedések során Ivánka Oszkár a következő listát készítette az agrárius képviselőkről: „Szabadelvű huszonnégy, nemzeti kilenc, néppárti kilenc, ugronista kettő, Kossuth-párti egy, pártonkívüli három, bánffysta egy.”4 Ivánka meg is nevezte a képviselőket, csupán egyikük (Berkó Albert) neve mellé tett kérdőjelet, mint akinek elkötelezettségében bizonytalankodott.
Az agráriusok külföldi minták nyomán alakították ki politikai elképzeléseiket és követendő modelljeiket. Az ihlet két irányból érkezett. Az egyik Franciaország felől, amikor először jutottak el hazánkba Frédéric Le Play-nek a tanai (hivatását tekintve bányamérnök, Saint-Simon tanítványa és szenátor volt). A politikai katolicizmust hirdető Le Play-t, akinek nézetei Apponyi Albert és Károlyi Sándor gróf révén terjedtek el hazánkban, mindmáig a tudományos szociológia megteremtőjének tekintik. Az önkéntes társulások híve volt, s a családok megerősítésében vélte felfedezni a társadalom fejlődésének legfőbb mozgatórugóját, ugyanakkor nem ellenezte a szabad versenyt sem. Írásai az 1870-es évek második felében jelentek meg.
A másik követendő modell Németországból érkezett, ahonnan egy bizonyos Rudolf Meyer a hetvenes években elmenekült Bismarck kancellár haragja elől. E konzervatív publicista a szociális intervencionizmus szükségességét hirdette. A tőke, a haszon és a részvények megadóztatásának és a kamatot korlátozó uzsoratörvények bevezetésének híve volt. Meyer a magyar agráriusok köreivel is ápolt kapcsolatokat az 1880-as években. Honi fogadtatásáról a magát Meyer-tanítványnak valló Széchényi Imre gróf számolt be egy levelében. „Meyernek tényleges és irodalmi működése minálunk kétféle hatást gyakorolt: a többség kígyót békát dob reá, mert fél tőle, a másik kisebb, sokkal kisebb rész megkezdte őt érteni, s bár szenvedélyes, … eredményben mégis figyelmessé tétett az általa reprezentált conservatív irányra.”5
Ugyancsak német földről vették át a magyar agráriusok a megfelelőnek tartott szervezeti modellt. A német agráriusok 1893. február 18-án alapították meg a Mezőgazdák Szövetségét (Bund der Landwirtet), amelynek megszervezésében németországi tartózkodása során Egán Ede is részt vett. A szövetség a Német Konzervatív Pártnak volt a legfőbb szövetségese és mellékszervezete. Tagjai a liberalizmus ellen és a protekcionizmus mellett foglaltak állást. Igyekeztek nyomást gyakorolni a hivatali apparátusra, s a parlamenti döntéseket a maguk érdekében kívánták befolyásolni. Bülow kancellársága idején (1900 és 1909 között) sikerült is kiszorítaniuk az orosz konkurenciát a német gabonapiacról. A nép körében a nacionalista és rasszista antiszemitizmus jelszavaitól sem visszariadva tettek szert népszerűségre. Az új antiszemitizmus szorosan kapcsolódott a vallásos és ökonomikus antijudaizmushoz, s így vált társadalmilag elfogadottá. A Német Konzervatív Párt az 1880-as években ért el kiemelkedő választási sikereket. Bázisát az Elbától keletre eső porosz tartományokban (főleg Mecklenburgban) építette ki, protestáns nagybirtokosokra, parasztokra, hivatalnokokra, lelkészekre és kisvárosi polgárokra támaszkodva. A Mezőgazdák Szövetsége 1911-ben háromszázhuszonnyolcezer fős tagságot számlált, a Reichstagban pedig 1898-ban tudhatta magáénak a legtöbb képviselői mandátumot, összesen száztizennyolcat.
A francia és a porosz ideológusok követése azonban nem azt jelenti, hogy nem akadt megfelelő hazai minta is. Szövetkezeti tervekkel már a kiegyezéstől kezdve foglalkoztak a magyarországi politikusok, az erdélyi szászok körében pedig nagy népszerűségnek örvendtek a szintén német eredetű Raiffeisen-szövetkezetek.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969