2013. I-VI
 

Utópia nélkül a XXI. századba
Varga Károly

Ennek az írásnak az előzménye a Valóság 2003. februári és márciusi számában jelent meg Szent István Terv – Batthyány Projekt címmel (és Implicit nemzetstratégiából explicit nemzetpolitika alcímmel), amelyben azt a menedzsmenttudományból a szociológiai jövőkutatásba áthozott alkalmazott rendszerelméleti szempontot próbáltam érvényesíteni, miszerint a különféle társadalmi egységeknek és szerveződéseknek – léptéktől függetlenül, tehát például a nemzeti közösségeknek éppúgy, mint a profitorientált vállalatoknak – objektíve adva van a túlélésüket szolgáló implicit stratégiájuk, amelynek tudatosítása és explicit politikává formálása nagymértékben elősegítheti az illető rendszer célirányos vezérlését és adaptív működését. A tanulmány az egyik fejezete lett az időközben – a Pázmány Péter Katolikus Egyetem szociológiai tanszéke alapításának decenniumára – megjelent Értékek fénykörében című monográfiának.3 A könyv lényeges fejezetei még a kelet- és közép-európai rendszerváltoztatásban ható emancipációs eszközértékek szerepére (például a kiharcolási bátorságra) tekintenek vissza, legfeljebb körbetekintéssel az azóta befolyáshoz jutó olyan célértékekre, mint az életminőség. Időközben azonban az Európai Unióba való belépésünk nyomán az érdeklődés hangsúlya az előttünk nyílt távlatra terelődött, s átélhetővé tette a felismerést: itt már a rendszerváltoztatásnak pusztán fél évszázadot lezáró fordulatánál jóval nagyobb – mert akár a Karolingok koráig is visszanyúló, előre pedig akár az emberiség szuperkultúrájára is kaput táró – perspektívába való beleállásunk érdemel igazi eszmélődést. Természetesen multidiszciplinárisan, de jelesül az általunk művelt szociológiai axiológia vizsgálati rendszerében is. Ebben a folytatásban tehát az értékszociológia bizonyos fogalmi eszközeinek használatával megpróbálok átlépni a jelentörténeti diagnózisból az unióba való belépéssel elkezdődött jövő valamiféle vázlatos prognózisába, amely még vázlatosabb stratégia felvillantásába tűnhet át.

(Az évszázadok távolából a jövőbe átívelő folyamatok) Kosáry Domokos, a magyar társadalomtudomány nesztora e hosszabb távú folyamatokban, amelyek az évszáza-dok távolából ívelnek át a fejünk felett a jövőbe, az utóbbi három évszázad történelmének egy-egy sorsfordító metszetét vizsgálva keresett választ arra, hogy a Kárpát-medencei nemzet mit tudott kihozni a gazdaság- és társadalomtörténeti világrendszernek ez idő alatti alakulásából, illetve az európai nagyhatalmak erőviszonyainak és törekvéseinek dinamikus rendszerében számára adott politikai konstellációkból. Kosáry azt találta, hogy míg a XVIII. és XIX. század adottságaiból ki tudtuk hozni a lehetőség szerinti maximálist túlélésünk és boldogulásunk érdekében, addig a XX. században még az objektíve összeszűkült maradék lehetőséget sem tudtuk megragadni. Míg az első és a második időmetszetben az erőfeszítés és tisztánlátás eredőjeként el tudtuk érni reális nemzeti céljainkat – a Rákóczi-szabadságharcban ha Magyarország függetlenségét nem is, de pozíciójának javítását a Habsburg Birodalom rossz belső berendezkedésében fegyverrel és angol–holland diplomáciai közvetítéssel, az 1848–67-es periódusban pedig, tehát a forradalmak, illetve hátrálások nemzetközi láncreakciós szakaszában, amikor a világpolitikailag leglényegesebb témát, a németkérdést felülről, forradalom nélkül, háborúkkal oldották meg, s a német nemzeti polgárság már a munkásságtól tartva kapitulált addigi ellenfele, az abszolutizmus előtt, a deáki kiegyezés után gazdasági felzárkózásunknak több lehetőségét kaptuk meg, mint Mohács óta bármikor (s éppen csak az veszélyeztette fejlődésünket, hogy sikerünkben elbizakodottan korszerűtlen társadalmi struktúránkat és a nemzetiségekkel szembeni szupremáciaigényünket konzerváltuk) –, addig a XX. századi döntő időmetszetben, az első világháború végén, mely pillanat már a formális békekötések előtt lezárta a Monarchia négy évszázados és a soknemzetiségű, történeti Magyarország még sokkal több évszázados történetét, a magyar politika még a maradék kis lehetőséget sem tudta felhasználni, hogy a legnagyobb veszteséget némiképp csökkentse. A lényegen ugyan semmiképp sem tudtunk volna változtatni, tehát azon, hogy a győztes nagyhatalmak 1918-ban, rövid tétovázás után, a Monarchia egészének Németországtól való elszakítása helyett már az új polgári nacionalizmusokat készültek felhasználni a két legyőzött nagyhatalom és a forradalmi Oroszország ellenében, de a bukás és veszteség nagyságát még kellő tisztánlátással és erőfeszítéssel mérsékelhettük volna. Mi azonban részben pacifizmusunkat igazolandó, részben az erőfeszítésektől való visszariadás okán lemondtunk arról, hogy az e helyzetben igazán aktuális kossuthi útmutatást kövessük, miszerint a nemzeti önérzet védelmében még a fáradt és meggyötört hadsereggel is igen komoly eredményeket érhetett volna el egy tisztánlátóbb politikai vezetés. „Ez lett volna egyetlen módja annak, hogy a messzi Párizsban tanácskozók figyelmét Magyarországra felhívja, és súlyt adjon a helyi népszavazások követelésének. Egy olyan határozott magyar politika, amely a hatalmak döntésének lényegét és más nemzetek jogait elfogadja, de a helyszínről erejével hatni tud az olyan, még nyitott részletkérdések megoldására, amelyek a nagyok számára nem is olyan lényegesek, de a magunk számára annál fontosabbak. Hiszen mennyi habozás, változó javaslat, ötlet, álérv követte egymást e kanyargós tárgyalásokon! ... A tanulság itt csak annyi, hogy a nagy tendenciák, a nemzetközi rendszer, a politikai struktúrák vagy éppen az európai modell változásai messzemenően meghatározzák a politika mindenkori mozgásterét. De a belső feltételektől is függ, hogy ezeken belül a politika hol talál járható utat, megragadható alkalmakat vagy pedig módot arra, hogy újabb fejlődési szakaszokban könnyítsen régi problémák súlyán, illetve hogy esetleg újabb problémákkal szembenézzen.”4 S utószóként, amelynek az Ember és minőség címet adta, Kosáry Domokos még általános és a jelenben különösen megszívlelendő tanulságként a következőt mondja ki: „A történelem általában olyan irányban halad, amely különböző tendenciák eredője, és amelyben legnagyobb valószínűséggel a legerősebb tendencia érvényesül. De mivel a tendenciák embereken át érvényesülnek, valószínűségükbe, így vagy úgy, az egyéni és kollektív szándék, cselekvés, erőfeszítés és – nem utolsósorban – az emberi minőség is beleszámít.”
Vagy egy évtizeddel később, a rendszerváltoztatás után, Kosáry az Európai Unióba belépő Magyarország jövőjének alternatíváit felvázoló forgatókönyvek tudós vitájában ugyanezt hangsúlyozza: „Az Európai Közösségben való szereplésünk annyiban lesz sikeres, amennyiben képesek leszünk a nem mérhető dolgok, elsősorban az emberi minőség, az intellektuális és erkölcsi jellemzők vonatkozásában magasabb szintre jutni.”
Régebbi írásomban5 már megpróbáltam a Kosárynak ebben az elemzésében is érvényesülő történelmi modell koncepcióját – amely a Braudel-féle longue durée, illetve a Wallerstein-féle world system történelemfelfogásokkal rokon – a szociológiában elsöprő jelentőségű Max Weber-i ideáltípussal (illetve a Lazarsfeld-féle property space-szel) párhuzamba állítani. Ott rámutattam arra, hogy bár Max Weber a történelmi alakzatokat, fejlődési folyamatokat, eszméket ideáltípusokba foglalja, nem teszi azokat értékelő megítélés, hanem csak összehasonlító mérés tárgyaivá, s így az ideáltípus fogalmi eszközét egy stratégiaalapozó elemzésben sokkal inkább használhatjuk a honnan periódusára, vagyis a hazai társadalmi és politikai rendszer kutatási szempontunk szerinti tényszerű megragadására, mint a hová szakaszára, vagyis az ideálisnak remélt jövőkép kivetítésére, mégis óvatosan a hová gondolati képeit is ideáltípusként kezelhetjük, ha megfogadjuk Max Webernek az itt előállott komplikáció körültekintő kezelésére adott tanácsát: „A fejlődési folyamatok is megkonstruálhatók ideáltípusokként, s e konstrukcióknak egészen számottevő heurisztikus értéke lehet. Csakhogy ennek során különösen nagy mértékben megnő az ideáltípus és valóság egymásba csúsztatásának veszélye. Az eljárás semmilyen metodológiai aggályt nem támaszt mindaddig, amíg szem előtt tartjuk, hogy az ideáltipikus fejlődéskonstrukció és a történelem két élesen elkülönítendő dolog, és hogy a konstrukció itt csupán annak az eszköze volt, hogy az ismereteink alapján lehetséges okok körén belül tervszerűen hajtsuk végre egy történelmi folyamat érvényes hozzárendelését a valóságos okaihoz.”6
Ugyanakkor felfigyelhetünk arra, hogy hasonló óvatossággal a Kosáry-féle történelmi modell is felhasználható prognózis céljára, s ez proaktív stratégia megalapozását szolgálhatja. A prognózis lehetőségét implikálja a nagyobb mintázatok képszerűen koherens jellege, amelyet Kosáry a meteorológiai műholdfelvételek analógiájával fejez ki. Ez eleve felvértez bennünket a kisebb léptékben tetszetős spekulációk ellen, s evidenssé teszi, hogy egy ennyire átfogó látással szemben mindent összevetve milyen keveset érhet egy közkeletű hagyományos időjóslás pusztán kétdimenziós – légnyomás- és hőmérsékletmérésen alapuló – rendszere. A vizuális kép, illetve képsorozat esetében – mint Kosáry hangsúlyozza – „számtalan tényező szerves egységéből, belső kapcsolataiból és csereviszonyaiból” kialakult és hosszasan fennmaradó valóságdarab dinamikus ábrázolatáról, vagyis olyan folyamatmodellről van szó, amely tudományos kreativitással és validációs igénnyel bizonyos extrapolálható trendekre is kiterjesztheti a tudásunkat.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969