2013. I-VI
 

Az egységes birodalmi jogrendszer kialakulásának folyamata az ókori Rómában
Szűcs Magdolna

(Ius gentium — az árucsere-forgalom közös joga) Mivel az egyes népek az ókorban saját joguk szerint éltek, kezdetben a Rómába érkező idegennek egy római patríciusnak mint patrónusnak a közbenjárására volt szüksége ahhoz, hogy ügyleteket köthessen vagy jogi védelmet élvezhessen. Amikor Róma szövetségre lépett más néppekkel, ezeket a viszonyokat a foedus nemzetközi szerződése szabályozta. Ennek hiányában a magánjogi viszonyok a fetialisok papi kollégiuma által létrehozott ius fetiale szabályozása alá tartoztak. Miután Róma kiterjesztette fennhatóságát az Appennini-félsziget területére (körülbelül Kr. e. 270-től), majd a pun háborúk nyomán uralma alá került az egész Mediterráneum (a második pun háború végétől, Kr. e. 201-től), az árucsere-forgalom felgyorsulása következtében oly gyakorta merültek fel problémák (például melyik jog szerint kell szabályozni az ügyleteket vagy a peres ügyeket abban az esetben, ha az egyik fél római polgár, a másik pedig peregrinus, vagy ha a felek különböző tartományokból származó peregrinusok), hogy az ilyen ügyek megoldására Kr. e. 242-től külön magisztrátust, úgynevezett praetor peregrinust rendeltek ki.
Ezt a magisztrátust eljárásában nem kötötték a ius civile szigorú szabályai, sőt, nem is alkalmazhatta őket a pereginusok jogviszonyaira, mert e szabályok a római polgároknak (civis) nyújtottak előnyjogokat. Stipuatiós kötelezettséget a spondeo ünnepélyes esküjével csak római polgár vállalhatott magára, s az itáliai területen fekvő fő termelőeszközök (res mancipi) megszerzéséhez szükséges mancipatio vagy in iure cessio is csak római polgár átal kaphatott jogi érvényt. A praetor peregrinus azonban, ha jónak látta, átvehette és alkalmazhatta az idegen népek jogszabályait vagy tapasztalatait. A romanisztika bizonyos képviselői különösen a görög filozófia hatását emelik ki e téren. Mindenesetre a népek közötti ügyletkötés jogi szabályozásának kérdése nem volt új keletű, már a görög filozófusokat is foglalkoztatta. Minden polisznak megvolt a maga írott és szokásjoga, a görög filozófusok azonban egy íratlan, örök érvényű jogot is említenek: a természetjogot (ius naturale) amely az emberek közös joga, s ily módon összeköti a városállamokat. (2) Gaius is hasonlóképp érvel, amikor Institutiójában a ius gentiumról szól (Gai Inst. 1,1): „Azt a jogot pedig, amelyet minden emberre nézve a természet és az értelem alakított ki, s ezért minden nép egyformán tiszteletben tart, a népek jogának (ius gentiumnak) nevezzük.” (3)
A különböző népek tagjai közötti peres ügyek eldöntésében és a ius gentiumnak mint a népek közös jogának kialakításában a praetor elsődlegesen a jóhiszeműség és a tisztesség elvéből indult ki, amelyet a rómaiak bona fidesnek neveztek. A kötelmek esetében ez az elv az ígéretek és a szerződések teljesítésének kötelezettségében nyilvánult meg. (4) Amikor a különböző jogú, szokású és vallási felfogású felek ügyletkötésre szánták el magukat, természetszerűleg csak a kölcsönös bizalomra támaszkodhattak, vagyis arra, hogy a másik fél a megállapodás szerint fog eljárni. Ha pedig ezzel a bizalommal valamelyik fél becstelen, legtöbbször csalárd módon mégis visszaélt akár a szerződés megkötésének pillanatában, akár a végrehajtásakor, azt a praetor szankciókkal büntette. Ily módon alakultak ki a ius gentium, ünnepélyes formától mentes, egyszerű szabályai. Gaius a Kr. u. II. évszázad közepe táján azt írta: „Minden, törvényeknek és szokásoknak alárendelt nép részben a saját, részben pedig a minden emberre nézve közös jog szerint él” (Gai. Inst. 1,1). A ius gentium szabályai a városi praetor által létrehozott ius honorarium közvetítésével a római ius civilére is hatással voltak: módosították és egyszerűsítették. Ez a hatás a preklasszikus korszak idején bizonyos jogszabályok megkettőzésére vezetett, például a kviritár tulajdon mellett létrejött a praetori tulajdon is, a civil jog szerinti öröklés mellett pedig megjelent a praetori jog szerinti örökös is. A ius civile, a ius honorarium és a ius gentium szabályainak összeolvadása a III. században fejeződött be. Akkorra már különben is megkapta a birodalom minden lakosa a római polgárságot a 212-ben kiadott Constitutio Antoniniana alapján, s ezáltal a ius civile elveszítette hajdani előnyjog szerepét.
A kései császárság korában az uralkodó mint egyedüli „conditor et interpres iuris”, a közös érdekre (utilitas publicára) hivatkozva, törvényeivel a magánszemélyek ügyeibe is mindinkább beleavatkozott, s így a helyi népjogra újabb, még erősebb nyomást gyakorolt. (5)
Azáltal azonban, hogy a birodalom területén élő minden népre egységes magánjogot alakítottak ki, még nem vált teljesen egyöntetűvé a magánjogi viszonyok minden területe. (6) A helyi szokásokat (legfőképpen a családjog és az öröklésjog területén) továbbra is megőrizték, sőt, a tartományi jog, kiváltképpen a hellenisztikus Keleté, újabb hatással volt a birodalmi jogra.
A római korszakban kialakított magánjogról Stojčević szavait idézzük: „A római jogról elmondhatjuk, hogy, bizonyos tekintetben és mértékig, az egész ókori rabszolgatartó világ jogi területen elért eredményeinek szintézise”, (7) természetesen a helyi népjog és szokások bizonyos mértékű tiszteletben tartásával.


(A birodalom létrehozása és igazgatásának egységesítése) „Ki lehetne oly könnyelmű és léha, hogy ne kívánná megtudni majd, az egész világ mily módon és milyen kormányzattal győzetett le, s került kevesebb mint ötvenhárom év alatt a rómaiak egységes hatalma alá, amely ezelőtt még sohasem volt lejegyezve?” — tudakolta Polübiosz Kr. e. 150 körül. (8)
A mai korból visszatekintve a történetíró korának római politikájára a birodalmi jelzőt használhatjuk. (9) Rostovcevnek azonban valószínűleg igazat adhatunk abban a megállapításában, hogy Róma eljárása „nem utal afféle tudatos szándékra, hogy az egész világot felölelő birodalmat hozzon létre”. (10) Úgy véli, „a rómaiak erre különösebben nem törekedtek, nem készültek rá, s nem is állt szándékukban ilyesmi: ami bekövetkezett, az az események sorozatának természetes következménye, amelyet Rómában senki sem látott előre, nem is láthatott. Mégis, Róma világhatalommá válása a történelem egyik fő eseménye, amely megváltoztatta annak folyását”. (11)
Ez a „római misztérium” a későbbi történelem folyamán is érdekelte a történészeket, de méginkább a világhatalomra törekvő uralkodókat. Mi ebben az esetben a birodalom területének egységes irányítására vonatkozó kérdésekre fogjuk fekteni a hangsúlyt.


(A birodalom kialakulása a köztársaság korszakában) A rómaiak az új területeket, amikor csak tehették, nem hadviseléssel és a leigázott nép behódoltatásával (a deditio in ditionem megkímélte a leigázott népet a teljes megsemmisítéstől), hanem annak önkéntes csatlakozásával (deditio in fidem), (12) valamint szövetségi szerződésekkel (foedera aequa, foedera iniqua) szerezték meg. Mindig, amikor csak lehetőségük nyílt rá, a diplomácia módszereit helyezték előtérbe.
A rómaiak gyakorlatias szelleme igen sikeresen alkalmazta főként a hellenisztikus Kelet tapasztalatait és filozófiai elképzeléseit. (13) Maškin szerint hódító politikájukat főként a stoa filozófia elveivel (libertas, humanitas, iustitia, fides) indokolták. (14)
A hatalom kiterjesztésével és a birodalom létrehozásával a Rómához csatolt területek különböző jogi helyzetbe kerültek.
A köztársasági alkotmány szerint Róma városának (az urbsnak vagy civitasnak) a területét az elsődleges, a hagyomány szerint még Romulus által megállapított határok jelölték ki (a hatodik mérföldkőig). Itt volt a hatalom irányításának központja. A hatalmi szervek működését — a népgyűlés összehívását, a diktátor megválasztását, auspiciumok (madárjóslások) végzését — e területen kívül nem engedték meg. A római civitas területe akkor sem növekedett, amikor újabb népek csatlakoztak Rómához. A városközpontú, Rómából irányított igazgatás egészen Augustus császár idejéig fennmaradt.
Az idegen népekkel (elsőként a latinusokkal) létrehozott legrégebbi szövetségek még egyenjogúságon alapuló (foedera aequa) barátsági szerződések (amicitia) voltak. A nem latin népekkel foedera aequa vagy iniqua szerződéset kötöttek. Az előbbi egyenlő helyzetet kínált a szerződésben álló feleknek, szabályozta magánjogi viszonyaikat, s meghagyta autonómiájukat, valamint szerződéskötés és hadüzenet esetére szóló önnállóságukat. (15) Az utóbbi fajta szerződés viszont megkövetelte az újonnan szerződő féltől, hogy formálisan ismerje el Róma fennhatóságát (maiestas populi Romani). Emellett arra kötelezték, hogy katonai segítség nyújtson Rómának, s megtiltották, hogy szövetségre lépjen a birodalom ellenségeivel. Itália meghódításáig ezek a szerződések általában az egyenlőség és kölcsönösség elvén alapultak, később azonban mindinkább kifejezésre jutott Róma felsőbbsége, s mindkét szerződésfajta tulajdonképpen római uralom alá rendelte a másik népet. (16)
Abban az esetben, ha egy nép átadta magát a rómaiaknak, függetlenül attól, hogy ez önkéntes deditio in fidem vagy kényszerhelyzetben bekövetkező deditio in ditionem volt-e, a római hatalom alá rendelték. Ily módon a népnek nemcsak a szuverenitása, hanem lakossága és földje is Rómára szállt. Ettől kezdve a nép léte Róma döntésétől függött. A birodalom politikailag és jogilag teljesen megsemmisíthette a hatalma alá rendelt népet, de meg is hagyhatta önállóságát, és szerződést köthetett vele. Róma döntötte el, hogy milyen mértékben hagyja meg az alávetett nép autonómiáját, hogy megengedi-e vallási kultuszának gyakorlását (sacra reddere), (17) vagy betiltja-e, (18) s hogy hagyja-e saját joga szerint élni (leges suas reddere). (19) Róma határozott a másik nép szabadságának fokáról is: római vagy szövetséges municípiummá tehette, (20) de valamelyik római tribusba is bejegyeztethette. (21)
A köztársaság korabeli római politika igen különböző megoldásai megnehezítik számunkra, hogy helyzetük szerinti rendszerezzük a Rómához csatolt népeket. A források alapján igen nehéz megkülönböztetni a deditio in fidem és ditionem jogi következményeit is, mert ezek a jelölések gyakran szinonimaként szerepelnek. (22) De Martino szerint a kétfajta deditio közötti különbség határainak elmosódása a forrásokban feltehetően a rugalmas római hódítási politika következménye. E rugalmasság a politikai érdekeknek azon a reális és tisztán látó felmérésén alapult, hogy a deditiót a Róma hatalma alá kerülő nép minden esetben jó szándékúnak ítélte. (23) A fenmaradás lehetőségét ily módon felkínálták azoknak a népeknek is, amelyek csak véres harcok után adták meg magukat. A római politika azt az elvet követte, hogy nem semmisíti meg a legyőzött népet, s nem fosztja meg minden szabadságától, sőt, vagyonát sem kobozza el teljes mértékben. (24) A szigorú és merev politika ugyanis a végsőkig tartó harcokra vezetett volna. Deditio in fidem esetén viszont, a fides romanára számítva, a Rómának magát önként átadó nép jobb elbírálásban és kedvezőbb jogállás elnyerésében reménykedhetett. (25) A népek helyzete emellett a körülményektől függően az idő múlásával is változhatott.
A később elfoglalt, Itália területén kívül eső tartományoknak (provinciáknak) (26)ugyancsak eltérő autonómiát és önállóságot adtak, s a terheket is különböző mértékben rótták ki rájuk.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969