2013. I-VI
 

Adalékok a csoportos létszámleépítés gyakorlatához, különös tekintettel a közszolgálatban dolgozókra
Prugberger Tamás

(A köztisztviselői létszámleépítés) A Medgyessy-kormány 2003 őszén határozta el az 1990-es rendszerváltoztatás óta fokozatosan felduzzadt köztisztviselői állomány „karcsúsítás”-át. Ez összefüggött a túlburjánzott és igen költségigényes állami bürokráciának a közgazdászok által is indokoltan sürgetett leépítésével. Ennek következményeként jelent meg az 1106/2003. (X. 31.) kormányhatározat, amely egységesen kimondta a központi hivatalokra és területi szerveikre, hogy a köztisztviselők létszámát milyen százalékban kell csökkenteni. E kormányhatározat alapján 2003 novemberének első napjaiban megkezdődtek a radikális elbocsátások, de anélkül, hogy a felmentett köztisztviselőknek megkíséreltek volna másik állást felajánlani. A létszámleépítések során számos olyan köztisztviselőnek is felmondtak, aki védett korú volt, azaz csak néhány év választotta el a nyugdíjkorhatártól vagy az előrehozott öregségi nyugdíj lehetőségétől. Elsősorban e köztisztviselői kör érdekében kötötte meg a Köztisztviselők Érdekegyeztető Tanácsa a kormányzati és a munkavállalói oldallal azt az Európai Unió tagállamainak nagy részében jogforrási erejű háromoldalú szerződést (megállapodást), amelynek a belőle eredő perek szempontjából a 3., 4., 7., 8. és 15. pontja lényeges.
E pontok értelmében a kormányzati és a munkáltatói oldal vállalta, hogy a) a felmentett és felmentendő köztisztviselőknek megkísérelnek másik állást felajánlani (3. pont), b) az ötvenévesnél idősebb nők és az ötvenöt évesnél idősebb férfiak, valamint a kiskorú gyermeküket egyedül nevelő köztisztviselők leépítésére csak szakmailag rendkívül indokolt esetben kerülhet sor (4. pont), c) a köztisztviselő kérésére felmentése előtt meg kell vizsgálni annak a lehetőségét, hogy van-e mód a többszörösen módosított 181/1996. (XII. 6.) kormányrendelet alapján a korkedvezményes nyugdíj (nőknél 2003-ban az ötvenharmadik, 2004-ben az ötvennegyedik, férfiaknál az ötvenhetedik életévben való) alkalmazására (7. pont), d) a kormányzati oldal kötelezettséget vállal a létszámleépítésben érintettek mielőbbi munkába állásának előmozdítására, helyzetük rendezésére (8. pont), e) a kormányzati oldal kötelezettséget vállal arra, hogy a Magyar Közlönyben kihirdeti a megállapodást (erre november 14-én került sor).
Ezt követően számos felmentett köztisztviselő pert indított a munkaügyi bíróságokon, arra hivatkozva, hogy a kormányzati és a munkaadói oldal nem teljesítette a 3–8. pontban foglalt kötelezettségvállalásait sem a november 14-e előtt, sem a későbbiekben felmentettek esetében. E perek nagy része még első fokú stádiumban van, ám már jó néhány munkaügyi bíróság meghozta első fokú ítéletét. Mielőtt azonban ezek megszülettek volna, a munkaügyi bíráknak a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma Munkaügyi Szakága által összehívott értekezletén elhangzott a Legfelsőbb Bíróság ama állásfoglalása, hogy az említett háromoldalú megállapodás figyelmen kívül hagyható, mert sem jogforrási, sem polgárjogi szerződési ereje nincs. (Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma 1961-ben tett közzé efféle prejudikáló állásfoglalást, amelyben kimondta, hogy a beviteli kötelezettséggel termelőszövetkezeti haszonbérletbe került földekre a téesztörvény, nem pedig a polgári törvénykönyv előírása vonatkozik, a téesztörvény pedig nem szól a téeszes haszonbérleti szerződésről és annak felmondásáról, így felmondása ki van zárva. Ezen az alapon utasították el az alsóbb bíróságok a téeszes haszonbérleti szerződések felmondásérvényességének kimondására irányuló kereseteket.) Hasonló nézetet fejtett ki a Bokros-csomag kibocsátásakor a Magyar Rádió munkajogi szakértője is annak kapcsán, hogy a csomag megszavazása előtt két héttel a Közintézmények Érdekegyeztető Tanácsa és a kormány megállapodott a közalkalmazotti bérek emelésében, amelyet fenti intézkedésével a kabinet egyoldalúan semmissé tett. Akkor a rádió munkajogi szakértője azzal vitatta e megállapodás joghatályát, hogy a kormány csak három ügyet köteles az érdekegyeztető tanács elé vinni: a minimálbért, a maximális munkaidőt, valamint a csoportos létszámleépítés szabályozását, s csak ezekben a kérdésekben van joghatálya a megállapodásnak. Más ügyekben, ha a kormány tárgyal is a koalíciós partnerekkel az érdekegyeztető tanácsban, az ott kötött megállapodásoknak nincs joghatályuk.
Visszatérve a mostani helyzetre, az ominózus munkaügyi bírói értekezlet után születő első fokú ítéletek négy csoportba sorolhatók. Az elsőbe azok tartoznak, amelyekben a munkaügyi bíróság joghatályosnak találta a megállapodást azon az alapon, hogy noha polgári jogi megállapodásnak nem minősíthető, a köztisztviselői törvény jogalanyai által kötött olyan speciális megállapodás, amely a köztisztviselői törvényhez képest többletjogokat nyújt. Az e nézetet valló egyik bíróság az alperesi állásponttal szemben még azt is kifejtette, hogy a megállapodás nemcsak az azt megkötő feleket, hanem a megállapodást aláíró munkáltatói oldalhoz tartozó munkaadó közintézményt is köti. A második csoportba tartozó bírósági nézet az előbbivel egyezően szintén joghatályosnak tartja a megállapodást, ám úgy véli, hogy a benne foglaltak a Magyar Közlönyben való közzététel előtt felmentett köztisztviselőkre visszamenőlegesen nem alkalmazhatók. A harmadik csoportba azok az ítéletek tartoznak, amelyek szerint a megállapodásnak nincsen joghatálya. A negyedik álláspont emellett még azt is vallja, hogy a felmentést lehetővé tevő „szakmailag rendkívüli eset”-be a szervezeti átalakítás is beleértendő.
Értékelve a bíróságok álláspontjait, az Európai Unió tagállamaiban általános gyakorlat – nemcsak a munka világában, hanem a közszolgálat területén is –, hogy a munkavállalói és a munkáltatói érdekvédelmi szervezetek ágazati szinteken országos kétoldalú vagy az állam bevonásával országos általános és ágazati háromoldalú kollektív szerződéseket kötnek. (Ezeket az Egyesült Királyság és Írország jogrendszerében nem szerződésnek, hanem megállapodásnak nevezik.) Nemcsak a tagállamokban van ez így, hanem – az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezetének Magyarország által is becikkelyezett egyezményei (93. és 95.) szerint – e kollektív szerződések/megállapodások esetében a pacta sunt servanda, vagyis a szerződések betartásának alapelve az Európai Unión túlra is kiterjed. Sőt, hogy mennyire joghatályosak e megállapodások, azt az is mutatja: azokban az EU-tagállamokban, amelyekben az érdekképviseleti szervezetek a kormány részvételével háromoldalú országos kollektív szerződéseket kötnek a Nemzeti Munkatanácsban (a frankofon és a latin államokban) vagy a Nemzeti Gazdasági és Szociális Tanácsban (Hollandiában), az ilyen országos általános és ágazati kollektív szerződés joghatálya annyira jogszabályi jellegű, hogy állami jogszabály-kibocsátás helyett kollektív szerződéssel is megoldható az irányelvnek megfelelő nemzeti jogi rendezés. Ennélfogva teljesen téves az az egyik honi ítélet indokolásában szereplő álláspont, hogy a Köztisztviselők Érdekegyeztető Tanácsa által háromoldalúan, országos hatással kötött megállapodás azért is joghatás nélküli, mert általánosan érvényesülő jogi norma csak jogszabállyal tehető közzé. Ha ez igaz lenne, akkor a 2003. november 30-án kibocsátott kormányhatározat indokolásával valamennyi köztisztviselő felmentése jogellenes volna. A határozat ugyanis mint jogszabály csak a közigazgatás belső szervezeteire hathat ki, az egyéb jogalanyokra – beleértve az állampolgárokat is – semmi esetre sem. Ebből kiindulva csakis a köztisztviselői szakszervezeti oldallal utólag megkötött megállapodás legalizálta a felmentéseket, ám a megállapodásba felvett korlátozásokkal.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969