2013. I-VI
 

Jean Vigo
Nemes Károly

Vigo esetében három körülmény játszott össze kedvező módon: a társadalmi–művészeti helyzet, a saját életkörülmények és a hangosfilm követelte útkeresés ösztönző ereje. Ilyen háttérrel készült el a Nizzáról jut eszembe (1929), a Taris (1931), a Magatartásból elégtelen (1933) és az Atalante (1934) című alkotása.
Társadalmi vonatkozásban elsősorban arra kell emlékeztetni, hogy 1929-ben tört ki és uralkodott el a világgazdasági válság, amelynek meglehetős politikai következményei is voltak. A baloldal visszaszorítása Franciaországban már megkezdődött (1929-ben a kommunista párt csaknem egész vezetését letartóztatták). Az 1930-as kivonulás a megszállt Ruhr-vidékről, valamint a gazdasági válság következményei még inkább feltüzelték a jobboldalt, amelynek Tűzkeresztesek nevű csoportja 1934-ben puccsal próbálkozott. Ezt a baloldali pártok szövetkezése követte. Mindez nem volt független attól, ami – hagyományos kifejezéssel szólva – az osztályharc éleződésének nevezhető a nyugati országokban (legfőképpen Németországban). A politikai feszültség természetesen beszűrődött a filmművészetbe is.
A húszas évek végére a francia filmművészet felfedezte magának a munkáskörnyezetet. Georges Lacomb Az övezet (1928) című művében a szemétfeldolgozók mellett a guberálók (mai kifejezéssel: kukázók) keserves életét mutatta be. Jean Gremillon A világítótorony őreiben (1929) a munkások kiszolgáltatottságának adott hangot. René Clair a Miénk a szabadság (1932) című alkotása – a futószalagos termelés bemutatásával – talán Charles Chaplin Modern időkjét (1936) is ihlette. Jean Renoir a Tonival (1934) jutott el az olasz és spanyol bevándorló munkások nehéz sorsának ábrázolásához, hogy utána a baloldalhoz csatlakozva kifejezetten politikai filmet készítsen.
Persze, nem lehet eltekinteni az avantgárd hatásától sem. Az Andalúziai kutya, a szürrealizmus csúcsaként, 1929-ben készült, míg Luis Buńuel másik filmje, Az aranykor (1930) a polgári világgal való szembenállásig jutott el. Vigo szintén csatlakozott az avantgárdhoz. Életrajza elég jól tükrözi a társadalmi és művészeti helyzetet is.
Vigo születésekor Franciaország még nem heverte ki azt a sokkot, amely 1870-71-ben a kommün és bukása, illetve a poroszok győzelme miatt érte. A kommün bukása kifejezés nem érzékelteti a leszámolásnak azt a szélsőséges kegyetlenségét, amely jóval később Szergej Eizensteinre is hatással volt. Amikor Eizenstein az Október (1927) című filmjét készítette, nagyon sokat forgatta Honoré Daumiere albumát, amelyben egyebek között látható, hogy a párizsi dámák hogyan szúrják ki ernyőjük hegyével a fogolyként vonuló kommünárok szemét. Eizensteinnél visszaköszön ez a kép abban a jelenetben, amelyben a Pravdát terjesztő munkást verik a polgárság képviselői (férfiak és nők egyaránt). A szervezett baloldal tehetetlensége az anarchista mozgalom élénkülésére, terrorisztikus megnyilvánulásaira vezetett. Vigo élete első tizenkét évét abban a légkörben élte, amelyet anarchista apja, Miguel Almereyda teremtett körülötte. Előbb gyűlésekre vitték magukkal a szülei, majd a Santé-börtönben látogatta apját, akit állítólag Georges Clemenceau egyenes kívánságára öltek meg ott. Ezt az valószínűsíti, hogy az akkor belügyminiszter Clemenceau éppen az anarchisták elleni harcával érdemelte ki a Tigris nevet. Az árulással és tiltott politikai kapcsolatokkal vádolt apa betegen már amúgy is megadta magát a sorsnak, amelyet nem is kerülhetett el, mert eredetileg újságíró lévén túl sok mindenbe tekinthetett bele, s 1917-ben a hatóságok nem kívánták tetteiknek a tanúját életben hagyni. A Miguel Almereyda egyébként mozgalmi név volt, így Jean hordhatta volna az eredeti Vigo nevet (apja Eugene Bonaventura de Vigo volt), de az iskolába mégis álnéven íratták be, amelyet azonban csak néhány évig viselt.
Az internátusban töltött hosszú éveket egy időre megszakította tüdőbetegségének a kezelése. Ehhez a félelmetes kórhoz reumás ízületi gyulladás járult, amely kihatott a szívére is. Bár a betegség meghatározó tényezője volt életének, a szanatóriumi tartózkodásának köszönhette, hogy megismerte a lengyel származású Elisabeth Lozinskát, aki felesége és lánya anyja lett.
Vigo kezdetben az írással próbálkozott (irodalmat tanult a Sorbonne-on), azonban e tekintetben nem bízott magában, ezért érdeklődése hamarosan a film felé fordult, amelyet, később megfogalmazott véleménye szerint, rendkívüli lehetőséget kínáló művészetnek tartott: „Az ember szeme, a tudomány mai állása szerint, alig érzékenyebb, mint a szíve. Ez a tény lehangoló lenne, ha nem volna lehetőségünk reménykedni a filmben.” (Sésame, 1932. december 1.) Eleinte a filmet a technika oldaláról vélte megismerhetőnek, ezért segédoperatőri állásért folyamodott, amelyet el is nyert Nizzában (ahol, azaz délen a tüdeje miatt tartózkodnia kellett). Ez nem volt minden előzmény nélküli, mert őt és apját is Gabriel Aubes nagybácsi megtanította fényképezni. 1929-ben tehát Vigo filmes lett. Akkor, amikor már Európában is küszöbön állt a hangosfilm megjelenése.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969