2013. I-VI
 

A vörös kerék
Pelle János

Szolzsenyicin, a matematikatanár végzettségű tüzérkapitány 1945 márciusában Kelet-Poroszországban harcolt, amikor a hátországba küldött, Sztálin hadvezéri képességeit bíráló levele a katonai elhárítás kezébe került. A fiatal tisztet letartóztatták, s tíz évi kényszermunkára ítélték. Ezzel indult el a páratlan karrier, amelynek során Szolzsenyicin nemcsak az irodalmi Nobel-díjat nyerte el, hanem tevékenyen hozzájárult a Szovjetunió összeomlásához is. Író sohasem részesült még ennél nagyobb elégtételben: alkotásai eleven erővé váltak, közéleti szerepvállalásával pedig beírta nevét a világtörténelembe. Tette ezt éppen abban az időben, amikor a nyugati filozófusok körében uralkodóvá vált az a meggyőződés, hogy az irodalomnak önmagán kívül nincs semmi más célja, következésképp az alkotókat nem terheli semmiféle felelősség a műveikért.
1945 háborús tavaszán bizonyára eszébe jutott a fiatal Szolzsenyicinnek, hogy orosz katonák már harcoltak azon a vidéken: 1914 augusztusának végén ugyanis ott szenvedett katasztrofális vereséget a cár hadserege. II. Miklós szövetségese, Franciaország megsegítésére indított rosszul előkészített támadást a császári Németország ellen. Ez a tragikus esemény rányomta a bélyegét az orosz csapatok további szereplésére az európai történelmet oly végzetes irányba fordító első világháborúban, amely végül az 1917. februári forradalomba, majd a novemberi bolsevik államcsínybe torkollt. De a porosz tóvidéken az orosz túlerővel szemben aratott „tannenbergi győzelem” meghatározta a német történelem későbbi alakulását is. Ez a fölényes diadal alapozta meg a német hadvezetés egészen Sztálingrádig tartó elbizakodottságát a tehetetlen és tehetségtelen orosz (majd később szovjet) tábornokokkal szemben. Beigazolódni látszott az, amit a német stratégiai elemzők már az 1904–1905-ös orosz–japán háború után megállapítottak: „Az orosz parancsnokság részéről nem várható sem az előnyös helyzet kihasználása, sem a manőver gyors és pontos végrehajtása... Az orosz csapatok mozgása nagyon lassú, jelentős akadályba ütközik mind a parancsok kiadása, mind azok továbbítása és teljesítése. Az orosz fronton olyan manővereket is megengedhetünk magunknak, amilyeneket más ellenséggel szemben nem alkalmazhatunk” (201. l.).
Ugyanakkor Szolzsenyicin már kiemelten szerepelteti könyvében az új, korszerű orosz stratégia hívét, Vorotincev ezredest, aki az első és második orosz hadsereg törzsénél megdöbbenve tapasztalja, hogy a parancsokat kódolatlan szikratávírón továbbítják (amelyekhez a németek hozzájutottak), és súlyos hiányosságok vannak a felderítés és az irányítás körül is. Úgy tetszik, Vorotincev alakját az író Tuhacsevszkijről mintázta, aki, már a szovjet rendszerben, valóban korszerűen szervezte át az orosz hadsereget, de végzetét így sem kerülhette el. A másik oldalon pedig feltűnik két német hadvezér, Ludendorf és Hindenburg, aki „eltulajdonította” magának a stratégiai jelentőségűnek tartott, de végül csak taktikai sikernek bizonyuló győzelmet von Francois tábornoktól, aki a bekerítő átcsoportosítást valójában elrendelte. Ők később, a Weimari Köztársaság idején a szélsőjobboldalon politizáltak, és szították az elhatalmasodó nacionalizmust. Jellemző, hogy az utóbbi egyenest a második világháború kirobbantójának, Adolf Hitlernek adta át a kancellári hatalmat.
Alexandr Szolzsenyicin először 1972 és 1983 között megjelent (1969-től írt) műve, ahogy ezt a most magyarul is megjelent, „első csomó”-nak nevezett kötet is egyértelművé teszi, monumentális alkotás: az orosz irodalomban talán Lev Tolsztoj Háború és béke című regényeposza mérhető hozzá. Hőseinek irodalmi megformáltsága azonban alatta marad Tolsztojénak, s ennek van egy nagyon konkrét, érthető oka: a szerzőt jobban izgatta a cári birodalmat belülről elpusztító végzetes erő keletkezésének problémája, mint a történelem örvényébe sodródó figurák, férfiak és nők jelleme, egyéni sorsa. A továbbiakban én is inkább gigantikus, oknyomozó történelmi esszének tekintem a szélesen hömpölygő elbeszélést, amelyet regényes kitérők és filmszerűen felvillantott képek szakítanak meg. Egyértelművé teszik, hogy a mű címében szereplő vörös kerék szimbólum, a történelmi végzetet, a feltartóztathatatlan sorstragédiát jeleníti meg.
Mi és miért történt 1914 augusztusában? Bár a nyugati és a keleti fronton zajló hadműveletekről, valamint a világháború kirobbanásának közvetlen előzményeiről több könyvtárnyi szakirodalom jelent meg, alapvető kérdéseket még nem sikerült tisztázni. Tény, hogy a történészek többsége a két világháború, majd a hidegháború közötti szoros összefüggést hangsúlyozza, ezért korszakhatárnak tekinti a június 28-ai szarajevói merényletet, amely egyenesen vezetett a hadüzenetekre és az ellenségeskedés kirobbanására. Némelyek úgy fogalmaznak: ekkor ért véget a hosszúra nyúlt XIX. század, s vette kezdetét a rémségekkel teli XX. század, amelyet az optimisták, köztük Fukuyama, az 1991-es évvel, a Szovjetunió felbomlásával zárnak le, mondván, az emberiség ekkor végzett a totalitárius rendszerekkel, a nemzetiszocializmus, a fasizmus és a kommunizmus temérdek áldozatot követelő fejezeteivel. Ismeretes, hogy mindhárom államként megszerveződő ideológiát az első világháború, illetve annak elhúzódó utóhatása keltette életre: Lenin hatalomra jutásához Oroszország első világháborús összeomlására volt szükség, Hitlert és Mussolinit pedig egyértelműen a reváns vágya és a felkorbácsolt nacionalizmus jutatta hatalomra.
Keveseknek jut eszébe, hogy a napjainkban is pusztító, virulens totalitarizmus, az iszlám fundamentalizmus kialakulásában is fontos szerepet játszott az első világháború. Az utóbb vallási dimenziókkal is bővülő arab nacionalizmust angolok „találták fel”, akik a következményekre való tekintet nélkül viseltek hadat az Oszmán Birodalom ellen. Arábiai Lawrence, aki fellázította a mostani Szaud-Arábia területén élő törzseket, hasonló szerepet játszott, mint a németek által ugyanebben az időben Szentpétervárra „átdobott” Lenin. Úgy látszik, hogy az első világháborúban véglegesen szétrombolt soknemzetiségű Oroszország, Ausztria–Magyarország és az Oszmán Birodalom romjain az emberiség még napjainkban sem tud új, szilárd falakat emelni...
A La France cirkáló 1914. július 20-án kötött ki Kronstadt kikötőjében, fedélzetén Raymond Poincaréval, a francia köztársaság elnökével és René Viviani külügyminiszterrel. Az illusztris vendégeket nyomban fogadta II. Miklós cár, s tárgyalásaikon dőlt el, hogy ha Ausztria–Magyarország a Szerbiának küldött, teljesíthetetlen feltételeket tartalmazó ultimátum elutasítása nyomán csapatokat küld Belgrád ellen, ezt Oroszország a „szláv testvériség” nevében „casus belli”-nek tekinti, mozgósít, s megindítja a háborút a Németország által fenyegetett Franciaország megsegítésére.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969