2013. I-VI
 

Közszolgálat – pedagógushivatás
Kapronczay Katalin

A „szolgáló értelmiségi lét” tiszteletre méltó modelljét formázta Rozsondai Zoltán (1902–1996) pedagógusi és minisztériumi köztisztviselői munkássága. Nyolcvan évet (!) töltött a tanítóképzésben a tanítóképzésért, a tanítóképzés korszerűsítéséért, sőt, nemegyszer a megmentéséért. A hihetetlenül nagy szám nem tévedés és nem túlzás, hiszen – a képzés akkori rendje szerint – tizennégy évesen kötelezte el magát a tanítással, amikor 1916-ban beiratkozott a Kolozsvári Állami Tanítóképzőbe. Tanulmányai során mind magasabb szintre jutott, ám a megszerzett tudást sosem önös célok elérésére használta fel. Tanítóképzői oktatóként pedagógusok százai kerültek ki a keze alól, míg az oktatásügyi minisztériumban töltött mintegy másfél évtized folyamatos, megfeszített munkát jelentett a tanítóképzés megmentéséért, az ideológiai és pártpolitikai befolyások által sorozatosan veszélyeztetett helyzetbe kerülő oktatási rendszerért. (Ne feledjük: az 1945 és 1961 közötti időszakról van szó!)
A háborút követő első évek kiélezett harcai az iskolák és az oktatás feletti – minden területre kiterjedő – befolyás megszerzéséért csaknem olyan súlyos problémákat vetettek fel, mint a professzionalizmus vagy az ideológiai „megfelelés” elsőbbségét eldöntendő dilemma reménytelen küzdelme. Ekkor készültek el a képzés strukturális átalakításának különböző tervezetei, változatai. A pedagógia főiskolákat 1947-ben nem annyira az ésszerűség és praktikum, mint politikai meggondolás alapján hozták létre. A tanítóképzés valós értékeinek ismerői – kénytelen-kelletlen – elfogadták a döntést, ugyanakkor minden lehető eszközzel igyekeztek megvédeni a tanítóképzőket a megszüntetéstől. Csaknem másfél évtizedig külön utakat járt a főiskolai tanárképzés és a tanítók képzése. Az idő – bár jóval később – a védelmezők álláspontját igazolta.
A kötet első részében közreadott dokumentumok, levelek és kortársi visszaemlékezések az oktatáspolitikai döntések kevéssé ismert kulisszatitkait tárják fel, számos adalékkal teszik árnyaltabbá a korszak kulturális életének ismert – vagy ismerni vélt – személyiségeiről alkotott eddigi képünket: Keresztúry Dezsőről, Ortutay Gyuláról, Erdei-Grúz Tiborról, Alexits Györgyről, Kemény Gáborról, Kiss Árpádról, Kovács Mátéról, Mérei Ferencről, Sík Sándorról, s még folytathatnánk a sort. A levelek, dokumentumok és neveléstörténeti tanulmányok sora nem szokványos összeállítással gazdagította a pedagógiatörténeti szakirodalmat. A kötetet ugyanakkor nem sorolhatjuk a klasszikus memoárok közé, annak ellenére, hogy a hivatalos iratok és oktatáspolitikai dokumentumok mögött, a sorok között is szubjektív érzelmek és indulatok izzanak.
Arról a Rozsondai Zoltánról szól a könyv, aki mindenhol és minden időben megőrizte elkötelezettségét a pedagógusi pálya és hivatás iránt, s élete minden szakaszában és helyzetében szolgálni igyekezett azt a maga eszközeivel, lehetőségeivel.
A kötet szakmai színvonalát – az anyag gyűjtőjeként, a bevezető tanulmány írójaként és a jegyzetapparátus összeállítójaként – Donáth Péter szakmai tudása garantálja, aki az ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Karának tanszékvezető egyetemi tanára. Rozsondai Zoltán – a magánember – életútjának bemutatását nagyban segítette a Rozsondai család tagjai által válogatott személyes jellegű levelek, dokumentumok és fényképek rendelkezésre bocsátása.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969