2013. I-VI
 

A nyilvánosság tere és a politikai nyilvánosság

Megvallom, zavarba ejt a kérés, hogy áruljak el valami tanulságosat az életutamról és élettapasztalataimról. Az Inamori Alapítvány elnöke a következő felkérést intézte a díjazottakhoz: „Beszéljenek önmagukról, mondják el, hogyan kerekedtek felül a nehézségeken, milyen vezérlő csillaghoz igazodtak, amikor válaszút elé kerültek életük során.” A filozófusok élete külső eseményekben általában szegény, s ami mégis megesik velük, az inkább a hétköznapiság közegéhez tartozik. Ezért engedjék meg, hogy a magánszféra gátlásküszöbét a magánszféra és a nyilvánosság viszonyára vonatkozó utalással világítsam meg.
Elősegíti ezt, ha különbséget teszünk a nyilvánosság két típusa között. A prominens személyiségeknek a mi média uralta társadalmunkban arra szolgál a nyilvánosság, hogy az önfelmutatás színtere legyen. A nyilvános fellépések voltaképpeni célja a láthatóvá és közismertté válás. A sztárok a tömegtájékoztatásbeli jelenlétért a magánéletük és a közéletben játszott szerepük összekeveredésével fizetnek meg. Másféle célt szolgál a politikai, a tudományos és az irodalmi vitákban való részvétel. Ilyenkor a valamely témát illető megegyezésre jutás lép a személyes önprezentáció helyére. A közönség ebben az esetben nem nézőkből vagy hallgatókból áll, hanem olyan felszólalókból és címzettekből, akik számot adnak egymásnak nézeteikről. Érvekről és eszmecseréről van szó, nem a közfigyelem felkeltéséről. A valamilyen közös ügyről folyó diszkurzus részvevői mintegy hátat fordítanak a magánéletnek. Szükségtelen, hogy önmagukról beszéljenek. A nyilvánosság és a magánszféra ilyenkor nem keveredik össze, hanem egymást kiegészítő, komplementer viszony alakul ki közöttük.
Az efféle tárgyilagosság magyarázatot adhat arra, hogy amikor mi, filozófiaprofesszorok az előadásaink során Arisztotelészről, Aquinói Szent Tamásról vagy Kantról szólunk, miért elégszünk meg néhány gyér életrajzi adattal, a születés meg az elhalálozás évszámával, valamint annak a kornak az említésével, amelyben az illető filozófus az életét leélte. E filozófusok életének még a viharos epizódjai is háttérbe szorulnak a művük mögött. A filozófusok élete ugyanis nem alkalmas arra, hogy szentek legendáit gyártsák belőlük. Az ő életükből legfeljebb egy új, sajátosan megfogalmazott és sokszor rejtélyes gondolat marad fenn, amely még hosszú ideig foglalkoztatja a későbbi nemzedékeket. A mi szakmánkban azt tartjuk klasszikusnak, aki a műve révén a kortársunk maradt. Egy ilyen klasszikus gondolati alkotása olyan, mint a vulkán izzó magja, amely az életrajz évgyűrűit mintegy salakként rakja maga köré.
Ez a kép azoknak a hajdani nagy gondolkodóknak a példája nyomán tolul fel bennünk, akiknek a műve kiállta az idők próbáját. Mi, ma élő filozófusok, akik jobbára tanárai is vagyunk a filozófiának, megmaradunk kortársaink kortársainak. És minél kevésbé eredetiek a gondolataink, annál inkább megköti őket keletkezésük összefüggésrendszere. Sokszor annak az életszituációnak a kifejeződései, amelyben megfogantak, s néha nem is többek ennél.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969