2013. I-VI
 

A lélek természete a neuropszichoanalízis tükrében

Látványos esete ez az anozognóziának, amely azt jelenti, hogy a beteg nem vesz tudomást a bénulásáról. Ez a különleges kórkép a jobb agyfélteke bizonyos területeinek károsodása miatt áll elő. A neuropszichológusok szerint e szindrómára az jellemző, hogy a betegben nem jönnek létre negatív érzelmek, testének a bal oldalára irányuló figyelmében zavart támad, s veszendőbe megy teste térbeli észlelésének a képessége. Ez azonban nem fedi teljesen Jacobs asszony állapotát. Nem véletlenül állította Solms a szokásos heti esetmegvitatáskor, hogy meggyőződése szerint az asszony zavara nem testi eredetű. Ezt azzal az érveléssel támasztotta alá, hogy „képtelen elviselni a szomorú igazságot, nem akarja tudomásul venni a bénulását, ekképp valószínűleg a Sigmund Freud-féle elfojtásról lehet szó”. Kollégái hallgattak, némelyek azonban szkeptikusan felhúzták a szemöldöküket. Mindannyian hallottak ugyanis már arról, hogy a kutatók ismét érdeklődnek a pszichoanalízis ősatyjának eme elgondolása iránt. Nem véletlen, hogy Solms pszichoanalitikus kezelésnek veti alá az ilyen betegeket, amelynek során egyebek között az álmaikat tanulmányozza. „Ezek a betegek nem valamiféle világűrből ideszalajtott idegen lények, hanem érzésekkel, vágyakkal, képzeletvilággal bíró emberek” – állította róluk.
Jacobs asszonynak a szokásostól eltérő önképe és a túlfejlett vágyteljesítő gondolkozása kétségkívül kapcsolatban van azzal a világos folttal, amely agyának a tomográfos felvételén látható. A károsodott agyterületnek valamiképpen hozzá kell járulnia ama konstrukció megalkotásához, amely az ő „én”-je, mégpedig annak az ideghálózatnak a részeként, amely segít neki abban, hogy megbirkózzon „önérték”-ének a csorbulásával.
A természettudósok nem sokat tudnak kezdeni egy olyan fogalommal, amilyen az önérték. A pszichoanalitikusok viszont a különböző típusait különböztetik meg, elméleteket alkotnak a keletkezésükre vonatkozóan, s a megfelelő szókincset is kialakították. Solms szerint „a klinikai megfigyelések megbízható alapot nyújtanak ahhoz, hogy a pszichoanalízis és az idegtudomány újra egyesüljön”. Emellett szól annak az új idegtudományi szakiránynak, a neuropszihoanalízisnek a megjelenése, amelynek már saját szakfolyóirata is van, s a szerkesztőbizottságában világszerte ismert kutatók kaptak helyet.
Freud ismét napirendre került azzal, hogy neurobiológusok, pszichológusok, pszichiáterek és pszichoanalitikusok világszerte munkacsoportok keretében igyekeznek érintkezési pontokat találni tudományos ismereteik között. A neurobiológus Antonio Damasio így nyilatkozott minderről: „Freudnak a tudat természetére vonatkozó belátásai összhangban vannak a modern idegtudományok szemléletmódjával.”
„Freud annak idején ugyanazt akarta tenni, amit mi manapság teszünk, csakhogy mivel sem elektroencefalográfja (EEG), sem számítógépes tomográfja nem volt, kénytelen volt a kutatási programját feladni. A művét mi folytatjuk, miközben helyesbítjük, revideáljuk és kiegészítjük azt” – mondta Solms doktor.
Freud volt az első kutató, aki megvizsgálta a pszichoanalízis és az idegtudomány kapcsolatát, ámde amikor világhírnévre tett szert az Ödipusz-komplexusra, a péniszirigységre és az álomfejtésre vonatkozó, feltűnést keltő elméleteivel, természettudósként feledésbe merült. Holott trieszti ösztöndíjasként a halak idegrendszerét tanulmányozta mikroszkóppal, s az angolnák heréi után kutatott. Az ifjút akkoriban felettébb tehetséges ideganatómusnak tartották. A beszédzavarokkal foglalkozó tanulmányában leírta a beszéd idegélettani alapjait. Az érdeklődése akkoriban az ideggyógyászatra irányult. Ez az új keletű tudományág valamivel többet ígért a betegeknek a nyugtatóknál és altatókúráknál.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969