2013. I-VI
 

Kultúrák határán – Kelet és Nyugat hadművészetének találkozása a rekonkviszta idején
Igaz Levente

A X. századi fénykor után 1031-től a politikai bomlás szakaszába lépő, a keresztények ellenében mind több területet vesztő ibériai muzulmánok több ízben a magrebi térség berber dinasztiáihoz fordultak katonai segítségért. E dinasztiáknak a Córdobai Kalifátus kiterjedésének és egykori befolyásának visszaállítására irányuló próbálkozásai azonban – bár az apró államokra hullott kalifátus egykori európai területének nagy részét bekebelezve két ízben is hatalmas kiterjedésű államot hoztak létre – nem bizonyultak tartósnak. Ugyanakkor háborús erőfeszítéseik további növelésére sarkallták a félsziget keresztény államait.2 Mind az Almoravidák, mind az őket követő Almohádok képesek voltak a keresztény erőket nyílt, mezei ütközetben legyőzni (Zalaca 1086, Uclés 1108, majd Alarcos 1197), ám győzelmeiket nem tudták kihasználni, hódításaik kérészéletűnek bizonyultak.3 Az 1212. évi Las Navas de Tolosa-i csata után pedig addig csak remélt távlatok nyíltak a keresztény hatalmak előtt: a Granada központtal önállósuló utolsó ibériai iszlám államalakulatot nem számítva egy emberöltő alatt felszámolták a muzulmán uralmat.
A Pireneusi-félsziget arabok (mindenekelőtt a magrebi őslakó berberek) általi, csaknem teljes elfoglalása az európai történelem nagy jelentőségű hódítása, s egyben annak egyik legeredetibb jelenségét eredményező eseménye volt. A hazai és nemzetközi historiográfiában egyaránt rekonkviszta néven ismert történelmi folyamat, azaz a félsziget keresztény államok általi visszafoglalása sok szempontból a későbbi európai expanzió egyik előzményének tekinthető.4 Az első tényleges keresztény területgyarapodás óta (a 740. évi berber felkelés következményeként) létező, s később mindig a szembenálló felek pillanatnyi erőviszonyaitól függően változó, úgynevezett mozgó határ mentén páratlanul érdekes, sokrétű kapcsolatrendszer bontakozott ki a félszigeti muzulmán politikai jelenlét évszázadaiban.5 Köztudomású, hogy az iszlám által északra közvetített hajózási, térképészeti ismeretek döntő módon járultak hozzá az ibériai népek elsőségéhez a nagy földrajzi felfedezésekben, s az is tény, hogy a VIII. századtól 1492-ig tartó ibériai középkor jóval több volt, mint valamiféle nyolc évszázados állandó harc a keresztény Észak és a mozlim Dél között. Ám az információáramlás és kultúracsere esetenként a két civilizáció találkozásának leglátványosabb formája, a háborús érintkezés során is figyelemre méltó jelenségeket produkált.
A Pireneusi-félsziget XI–XIV. századi írott, valamint ikonográfiai forrásait tanulmányozva a következő megállapításokat tehetjük:
1. Nagy általánosságban jól elkülöníthetők a keresztény hatalmak által reprezentált nyugati (vagy inkább északi-normann eredetű) harcászati elemek az iszlám által képviselt keleti hadművészettől. A jól ismert, ám a végletekig leegyszerűsített kép a nyugati nehézfegyverzetű lovag kontra keleti könnyűfegyverzetű lovasról azonban egymagában a Pireneusi-félszigeten sem állja meg a helyét; sok szempontból elégtelen, kiegészítésre, pontosításra szorul.
2. Mindkét kultúra háborús repertoárja egyéb elemekkel is kiegészült. Az iszlám által befolyásolt távoli területekről származó, afrikai és ázsiai segédcsapatokat alkalmazó muzulmánok esetenként a nyugatiak szemében egzotikus fegyvereket, harcászati eszközöket vetettek be. Ezenkívül – az állandó katonai kihívásra mintegy reagálva – mindkét fél átvette és bizonyos mértékben a maga hasznára formálta az ellenfél fegyvereit, vagy éppen a taktikai eszköztárából merített. Keresztény oldalról ilyen például a lószerszám bizonyos részeinek adoptálása (a kengyel egyébként bizonytalan irányból jelent meg a félszigeten). Iszlám részről többek között az előző évszázadokban a keleti népek támadásai nyomán kialakuló, nyugati nehézlovas-harcmodor ellenpontozására szolgáló erősebb, esetenként lemezekkel is megerősített páncélzat terjedése tekinthető ilyen átvételnek. Mindemellett kirajzolódik a különbség egy előbbi, az északi szomszédok által jóval nagyobb mértékben befolyásolt félszigeti iszlám harci kultúra, illetve egy, a berber dinasztiák által képviselt, mintegy érintetlen világ között.
3. A berber dinasztiák katonai erejét végül megtörő keresztény katonai vezetők az Ibériai-félszigeten is hasonló, néha csaknem analóg katonai problémákkal találkoztak, illetve tanulságok levonására kényszerültek, mint a korabeli nyugati-keleti katonai konfliktusok egyéb hadszínterein.
Tanulmányomban e három megállapítás mentén néhány példával illusztrálom a muzulmán Kelet és a keresztény Nyugat (ibériai kontextusban: Dél és Észak) katonai egymásra hatásának jelenségét. Itt szeretném köszönetemet kifejezni Luís Carlos Amaralnak, a Portói Egyetem tanárának a tanulmány eredeti, portugál nyelvű változatának lektorálásáért, valamint Varga Ferencnek, az ELTE Belső-Ázsia Tanszék kutatójának a mongol vonatkozású adatok fordításáért.
Az íjászattal a gyakorlatban is foglalkozó kutatóként a támadó fegyverek közül elsősorban az íjak és a számszeríj különböző típusainak előfordulására, illetve a szemben álló felek általi használatára, valamint egyéb harcászati összefüggéseire koncentráltam. A források tükrében elmondható, hogy a rekonkviszta folyamán mind az íjak, mind a számszeríjak – mint a tűzfegyverek előtti korszak legfontosabb távolra ható fegyverei – megtartották kiemelkedően fontos szerepüket. A félszigeten is hosszú fejlődésen mentek keresztül, ám jelentőségük korántsem volt azonos a mozgó határ két oldalán.
A Nyugat-Európában a középkor folyamán általánosan használt úgynevezett egyszerű íjakat nagyon ritkán ábrázolják a félszigeti keresztény forrásokban. Az Európában legismertebb egyszerű íjtípus, az angol hosszú íj (long bow) az angol–portugál politikai kapcsolatok nyomán bukkant fel e helyütt. A százéves háború ütközeteiben elhíresült fegyvernek az aljubarrotai csatában (1385) fontos része volt a portugál győzelemben.6 Ám jóval előbb, a portugál rekonkviszta során is szerephez jutott, legalábbis ott, ahol angol zsoldosok is felbukkantak.7 Kasztíliában ugyanakkor érdekes módon semmiféle adatot sem találunk a használatára.
Az egyszerű íjak keresztény forrásokban való hiányának magyarázata ugyanolyan okokra vezethető vissza, mint Nyugat-Európa más országaiban: az alsóbb társadalmi rétegek (parasztok, polgárság és általában a gyalogság) fegyvereként nem volt túlságosan vonzó téma a korabeli krónikások és képzőművészek számára, akik érthetően a lovagiasabb harcászatot igyekeztek megörökíteni.8 A mozgó határ déli oldalán ugyanakkor egy, a fentiekkel teljesen ellentétes jelenséggel találkozunk: az íjászat (különösen a lovas íjászat) töretlenül megőrizte privilegizált helyzetét, ezzel mintegy fenntartva a félszigeti muzulmán világ és a keleti hadművészet kapcsolatát.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969