2013. I-VI
 

Legendák és jelek látogatta lélek: Széchenyi István
Rászlai Tibor

Kortársa, a nála huszonöt évvel fiatalabb Kemény Zsigmond, aki személyes és elvbarátja is volt, így írja le a legnagyobb magyart: „Előnkbe lép egy szabályos testalkatú, ért korú, de teljes erőben lévő nagyúr. A széles és redőkbe vont homlok, göndör fekete hajjal körözve, a komor szemek, a szokatlanul dús s összevont szemöldek, az epés arc sötétsárga s verhenyeg színével, a törzses és erős hajlású orr, a majdnem széles száj az ajakszögleteken a gunyor és fásultság kinyomatával, a szilárd és rendkívüli erélyt tanúsító áll, az egyenesen tartott derék, az elegáns, de kiválólag kényelmes öltözék, melynek divatszerűségéhez többnyire valami bizarr és felötlő vegyül: ezek együtt teszik a jellemzőt Széchenyiben.” S még valami, a keze: „Kezén – mondja Kemény – majd soha sincs ke(s)ztyű: mert annyira szereti a physikai munkát, annyira szeret valamit megvizsgálni, megragadni, valamin erejét és ügyességét próbára tenni, hogy örökké szabadon hagyni kívánja a kezet, mely mint a Péter cáré, a közönségesebb napszámosénál szokottabb az alsóbb foglalkozásokban és a kitűnő lovagokénál jártasabb a gentlemani gyakorlatokban.” S még néhány szó, amely a fejet, ezt a „kiművelt emberfő”-t illeti: „Széchenyi koponyája… nagy vala; de a kiformált hátulsó és középső rész fölött uralkodott az előagy tanyája a széles átmérőjű, magas, domború homlokkal s az emelkedett felső főcsontokkal.”
Most már közelebb léphetünk. Megkísérelhetjük meglátni – nem arcképszerű merevségében, hanem életteli dinamizmusában – az arcot a homlok emelkedett felső „főcsontjai” alatt. Még mindig Kemény Zsigmond az, aki beszél: Széchenyi „arca az erő és szakadozottság küzdelmeinek typusa; egy romantikus arc sötét alapokon; a komor és unatkozó vonalakból kitörő szilaj és féktelen cselekményességnek, a misanth-ropiának és emberszeretetnek, az ábrándnak és hidegségnek olvadéka; egy méltóságos s komoly angol-oligarchiai arc a francia forradalmi eszmék lappangó tüzétől megvilágítva és megrezgetve, arc, mely a nagy elszánások és kicsinyes gondok, a mély tervek és apró impressziók képét élesen visszatükrözi, arc, amely a lélekkel telegraphi és szakadatlan összeköttetésben áll, amely mindig be van írva, amely mindig olvastat magáról a ránézőkkel igaz vágy csinált érzéseket, míg a többi emberek arca csak a kivételes állapotokban szokott a lélek könyvévé, az eszmék bolt-kirakatává és a képzelem oly magikai lámpájává válni, mely a belső, mely az elrejtett képek árnyait felveti, hogy kívülről láthatók legyenek”.3
Íme, az elrejtett képek árnyai – e mélységeket idézve jellemzi Kemény azt a szférát, amelyet napjainkban lélektani fogalomképzéssel az ősképek, a tudatalatti szférájának neveznénk.4 Onnan, a mélyből színezik a tudat áramlásait. Ritkán lépnek elő, leginkább álmainkban. Ott lebegnek azért, mint Kemény mondja: „Ködképekként a kedély láthatárán.” Rendkívüli külső és belső feszültség, izgalom és megrázkódtatás e „verstelen költő”-nél, aki – mint Németh László mondja – „Magyarország minden költőjénél költőbbként élte az életét”;5 az ihletettség kivételes állapota is ilyen izgalom. Aztán előhívhatja őket a „kedély láthatárá”-ról a tudat homlokterébe. S éppen ez az, ami Széchenyivel történt: ez a döblingi hagyaték legfőbb tartalma, emberi tanulsága. Kortársai még tudták ezt. A vele kedélyalkatilag oly rokon Kemény vagy (utolsó közéleti éveinek) legközelibb munkatársa, Kovács Lajos még tudta – akár Széchenyi maga –, hogy milyen „sok démon” népesítette be belső univerzumát.
A rákövetkező nemzedékek a pozitivizmuson szocializálódva az ilyen és hasonló kifejezésekben frázist láttak. Legjobb esetben hasonlatot. Széchenyi és elvbarátai korszakának leáldoztával, a romantika kihűlésével prózai korszak, a lapos polgári öntudaté következik. E fenomenologikus szemlélet számára „az elrejtett képek” valóban rejtve maradtak; ha valaki mégis látni vélte azokat, jelentőségüket kötelezően alábecsülte. Holott ki tudja, nem rejtőzik-e éppen ezekben a „ködképek”-ben legmélyebb tudásunk ígérete Széchenyiről, de magunkról is: rólunk, magyarokról.
Széchenyi szokatlan erővel jelen levő vitalitása, egyedi és egyéni voltának zavaró különössége sokakat elriasztott, de azok, akik elviselték sziporkázó ezerarcúságát, érdes humorának kíméletlen megnyilvánulásait, szarkazmusát, nemes paripára emlékeztető szeszélyes türelmetlenségét, s nem kímélték a fáradságot, hogy igazán megismerjék őt, mi több, kitették magukat az irizáló csillag közelében való tartózkodás veszélyének, azokat örökre magához vonta, igézte szellemének varázsa, e kései lovag belső nemessége. S az ilyeneknek, ha volt szemük, „az elrejtett képek árnyai” tudatták: a legnagyobb magyar messze túl – vagy messze innen – hivatásán, jóra való kalauza kell legyen nemzetének. Vagy miként maga mondta: ordináriusa. S még valami más is.
Mint „legendák és jelek” látogatta lélek, eme nehezen definiálható, de a megfoghatóságig konkrét és reális legendák és jelek – a kifejezés is az övé – messzemenően meghatároznak, ösztönöznek vagy gátolnak. Hatásuk, hatalmuk akkora, hogy időről időre minden fegyelmére, akaratára szüksége van ahhoz, hogy féken tartsa őket, amíg lehet. Széchenyi számot vetett azzal, hogy akár az egyént, akár egy egész közösséget látogatnak és határoznak meg sorsa életútján a legendák és a jelek, az ilyen egyén vagy az ilyen nép – nem éveinek számát, hanem lényegét tekintve – fiatal. A Kelet Népében – ő maga ötvenéves volt akkor – ki is mondta: „Minél inkább folynak pedig láthatatlan lények valamely nemzet sorsára bé, annál fiatalabb azon nép s ennél nemzetekre nézve nagyobb fiatalsági symptoma nincs.”6
Nem idézhető itt mindaz, ami Széchenyi gondolatvilágában ebből az ideából a magyarság ifjú voltára, jövőjére, még eljövendő férfi- és öregkorára vonatkozik, arra azonban rámutathatok, amit e felismerés Széchenyi világképében egyedi szempontból jelentett. Maga is tudatában volt vitalitása rendkívüli erejének. Egyszer, már érett korában kiszámította: könnyűszerrel elélhet nyolcvanhat esztendeig. György nagybátyja, az esztergomi érsek, százhárom évesen távozott a mindenség urához. Döblingi leveleiben Széchenyi – válsága mélypontján – szinte panaszlón rója fel, hogy akkor – hatvanéves korában – egy húszéves ifjú ereje és élni akarása buzog benne. De nemcsak erről, hanem sokkal többről van itt szó: az ifjú – akit jellemez – legendák és jelektől vezetett voltáról. Az ifjúban újra és újra a legkülönbözőbb formában jelennek meg „az elrejtett képek”. Ebben semmi csodálatos, semmi szokatlan sincsen. Széchenyi korában, a romantikáéban az ősképek feláramlása, a nagy visszafiatalodás, ama kultúra dominánsaivá válása7 általános és ismert jelenség. Ám Széchenyi szűkebb háza táján a legendák és jelek szerepe nem tipikus. Atyjától a gyermek és az ifjú a felvilágosultsági megalapozottságú, de pietista módra átfogalmazott világképet örökölte.8 Ismeretes: ehhez a maga módján később is hű maradt. Amit az atyai példa és vallásosságának belső fegyelme lénye számára jelentett, egy másik, ugyancsak nagy jelentőségű, diszciplináló hatással egészült ki: a hadseregével. Tizenhét éves korától harmincnégy éves koráig volt katona.9 Úgyszólván mindaddig, amíg fölöttébb hosszúra nyúlt keresőkorszaka tartott. Az Akadémia megalapítását követő negyedik hónap végén végleg leszerelt. A bévülről örököltek mellett kívülről rákényszerített törvény formaruhájában is fegyelmeződött és pallérozódott. A két erős hatás fékében hányódott, s ez magyarázza retardált megújhodását. Ám, amikor végül is meglelte nemzete megújulásának gondolatát, bekövetkezett a saját voltaképpeni individuációja is.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969