2013. I-VI
 

A brit külpolitika a második világháború előtt II.
Czettler Antal

(Angol kísérletek a német–angol viszony javítására) Amikor Chamberlain hazatért Münchenből, a hestoni repülőtéren a tömeg ujjongása közepette, a Hitlerrel aláírt együttműködési egyezményt lobogtatva e híressé vált szavakat mondta: „Peace for our time” („Béke a mi időnkben”). Ez azonban csupán a pillanatnyi lelkesedés hatására tett kijelentés volt – néhány nappal később a parlament nagymértékben növelte a hadiköltségeket. Ettől függetlenül Chamberlain és munkatársai komolyan törekedtek a Hitler hatalomátvétele óta megromlott angol–német kapcsolatok javítására. Sir Horace Wilson, a kormányfő legfőbb gazdasági tanácsadója már 1938. szeptember 27-én – Hitlerrel folytatott heves szóváltása után – felvetette azt a kérdést, nem alkothatna-e Anglia és Németország erős gátat a pusztítás és a „kelet felől fenyegető veszedelem” ellen (ezen nyilván a szovjet veszélyt értették).1 Egy hónappal később Samuel Hoare brit belügyminiszter Herbert von Dirksen német nagykövettel folytatott megbeszélése során úgy vélte, hogy a négy európai nagyha-talom – Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország – együttesen megakadályozhatja a Szovjetunió Európát fenyegető agresszióját.2 Maga Chamberlain pedig a Hitlerrel folytatott megbeszélésen, amelyre a müncheni paktum aláírása után került sor, javaslatot tett a német vezérnek a nemzetközi kereskedelem liberalizálása érdekében. Hitler azonban kitért a kérdés megtárgyalása elől. Éppúgy eredménytelen maradt a brit kormány gazdasági tanácsadójának, Sir Frederick Leith-Rossnak a kísérlete a valuták konvertibilissé tételére, amelyet 1938. október 18-án javasolt a Reichsgruppe Industrie nevű német ipari szövetség vezetőinek.3 E próbálkozások eleve megvalósíthatatlanok voltak a nemzetiszocialista rendszer kötött gazdasági rendje és a német export állami szubvenciója miatt. A német kormány féltette a márka stabilitását a kereskedelem liberalizálásától és a valuta konvertibilissé tételétől. Ernst von Weizsäcker külügyi államtitkár Dirksen nagykövethez intézett levelében ezt egyértelműen hangsúlyozta is.4 A gazdasági közeledés sikertelensége rossz vért szült Angliában, s erősítette a fegyverkezés fokozása érdekében tett erőfeszítéseket, amelyeket a Churchill körül tömörülő konzervatív csoport követelt, s amelyeket Godesberg óta Lord Halifax is támogatott. Chamberlain eleinte ragaszkodott ahhoz, hogy a fegyverkezés védekező jellegű legyen. Ezt azonban nem annyira „appeasement”-mentalitása miatt tette, hanem inkább a hazai baloldali ellenzéknek nem akart támadási felületet nyújtani.
A kormány által elfogadott fegyverkezési program középpontjában a légierő állt. Sir Kingsley Wood légügyi miniszter javaslatára 1938. november elején elhatározták, hogy az 1940 áprilisáig kért tizenkétezer repülőgéphez újabb ötezer-ötszázat rendelnek. Azt is eldöntötték, hogy a közepes hatóerejű bombázók helyett főleg nehézbombázókkal szerelik fel a brit légierőt, mert ezáltal – ha kitörne a háború – Anglia légi fölénybe kerülne Németországgal szemben. Egyúttal azt is elrendelte a kormány, hogy a haditengerészet harckészséget szintén nagymértékben növelni kell.5
Számos történész utólag úgy vélte, hogy München után a Foreign Office nem támogatta Chamberlain megbékélési politikáját. Ez azonban nagyon felszínes vélemény. Valóban a kemény németellenes kurzus híve volt mindenekelőtt Sir Robert Vansittart, a kormány diplomáciai tanácsadója, Sir Orme Sargent helyettes külügyi államtitkár, Sir Oliver Harvey, Halifax magántitkára és Sir Reginald Leeper, a propagandaosztály vezetője. Ugyanakkor teljes mértékben Chamberlain politikáját támogatta Sir George Mounsey helyettes államtitkár, Sir Alexander Cadogan külügyi államtitkár és állandó magántitkára, Sir Gladwyn Jebb, Frank Ashton-Gwatkin, a gazdasági osztály vezetője, valamint William Strang, a központi osztály irányítója. Strang hitelt adott ugyan Hitler ama kijelentésének, hogy a Szudéta-vidék bekebelezése után Németországnak nincs több területi követelése Európában, de realistaként úgy vélte, hogy az idők folyamán Danzignak és a Memel-vidéknek is vissza kell kerülnie Németországhoz, így német–lengyel tárgyalások révén ésszerű megoldást kell találni a lengyel folyosó ügyének rendezésére is.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969