2013. I-VI
 

Maastricht alternatívája kerestetik
Loppert Csaba

A francia lakosság körében végzett felmérések hónapok óta sejtetni engedték, hogy a május 29-ei népszavazáson a nem szavazatok száma meghaladja majd az igenekét, így az uniós alkotmány francia elutasítása nem érte váratlanul az európai közvéleményt. A népszavazást követő héten az európai és a magyar sajtó bőségesen kínált spontán megnyilvánulásokat, amelyekből a vállalkozó kedvű olvasó kedvére csemegézhetett. A magyar média jó része azonban ismét megfeledkezett a pártatlan és kiegyensúlyozott tájékoztatás kötelességéről.
Majd két hét telt el addig, amíg – miután a francia példa nyomán az uniós tagországok sorozatban utasították el ilyen vagy olyan formában a ratifikációt, s végképp „befulladt” a ratifikálási folyamat – megjelentek az első, a tárgyilagos értékelés minimumának megfelelő vélekedések a népszavazás eredményéről. Pedig a baloldali magyar kormánypolitika totális kudarca az iraki megszállás idején és azt követően több óvatosságra és Franciaországgal szemben korrektebb, tárgyilagosabb megközelítésre késztethette volna legalább a politikusokat. Ha másért nem, hát azért, mert Franciaország továbbra is az Európai Unió vezető nagyhatalma. De azért is, mert sokan vannak, akik úgy vélik, hogy a nem győzelme és az alkotmány elutasítása az európai építkezés megújításába torkolló, üdvös felfordulás előjele is lehet.
A népszavazás európai sajtóvisszhangjának tanulmányozása egyéb szempontból is érdekes következtetésekre ad alkalmat. Az igent pártoló politikai és médiaelit szinte kivétel nélkül külső okokban kereste a kudarc okát, s többnyire a végső magyarázat szempontjából érdektelen pszichológiai tényezőt állított a középpontba. Bűnbak lett Laurent Fabius, mert karriervágyból elárulta a szocialistákat, s megszegte a pártfegyelmet, amikor a párt belső szavazásának eredményével szemben a nem mellett kampányolt.1 Hibás volt a francia baloldal nemet pártoló része, mert – úgymond – Európa-ellenes húrokat pengetett. Jellemző módon ezt a „nem hivatalos”, mozgalmi baloldalt éppen a „hivatalos” baloldalról támadták a leghevesebben. Martin Schulz, az Európai Szocialista Párt parlamenti frakciójának német vezetője május 29-én este a televízióban látta, amint az egyik nemet pártoló vezető, Henri Emmanuelli így kommentálta a nem győzelmét: „Büszke vagyok a nemzetemre, országomra, amely megőrizte szuverenitását.” Schulznak mindez elég volt arra, hogy – racionális érvek híján – megkísérelje diszkreditálni és stigmatizálni vitapartnerét. „Nacionalista tendenciát vélek felfedezni a francia baloldalon – mondta, majd hozzátette: mindez a német történelem egy szörnyű korszakát idézi. Azt hittem, ez a korszak már véget ért…, legalábbis a baloldalon.”2 A „hivatalos” baloldal szemében azonban legfőképpen a tízéves elnökségét ünneplő Jacques Chiracnak és a kormányzó jobboldalnak, a miniszterelnöki posztot betöltő, tétova, liberális és szociális irányba egyaránt mutató reformokkal kísérletező Raffarin miniszterelnök gyászos szereplésének volt felróható a kudarc, mondván, kiérdemelte a francia szavazók protestszavazatát. Nem az Európai Unióval és nem is az alkotmányos szerződéssel szembeni ellenérzéseiknek adtak hangot a szavazók, hanem az aktuális jobbközép kormányra, a Raffarin-kabinetre és a köztársasági elnöki posztot éppen tíz éve betöltő Jacques Chiracra szavaztak nemmel, hangzott a hivatalos magyarázat a Francia Szocialista Párt párizsi főhadiszállásán. Ennek következtében a „hivatalos” baloldali körök egész Európában nagy hangerővel hirdetik ezt a verziót. Jó példa erre Tabajdi Csaba. A szocialista európai képviselő így nyilatkozott a Népszavának: „Teljesen belpolitikai játszmát láthattunk, az igen népszerűtlen francia kormány és a köztársasági elnök elleni szavazatok előretörését.” Hasonlóan vélekedett az Európai Bizottság szociáldemokrata alelnöke, a német Günther Verheugen, valamint a magyar biztos, a szocialista Kovács László is.
Ezt a magyarázatot alátámasztotta Chirac elnök lépése is, aki a szavazást követően – mintegy elismerve a kormány felelősségét – azonnal leváltotta miniszterelnökét. Innen kapta a francia népszavazás a „raffarendum” elnevezést, azt sugallva, hogy a francia szavazók valójában a miniszterelnökről mondtak ítéletet. Csakhogy a referendum franciaországi eredménye valóságos lavinát indított el Európában, jelezve, hogy nem egyszerűen a francia kormánnyal volt baj. A hollandok a franciáknál is nagyobb arányban utasították el az európai alkotmányt, s elfogadottsága mindazokban az országokban csökkenni kezdett, ahol a ratifikáció még nem fejeződött be. A szocialisták ugyanakkor – kizárólag a francia kormányt téve felelőssé a népszavazás kudarcáért – elfeledkeztek arról, hogy ők sem dicsekedhetnek egységes stratégiával, kidolgozott és megvalósítható programmal, viszont sokkal inkább aggódhatnak megosztottságuk miatt. Tetszetős magyarázatuk nemcsak arra szolgált jó ürügyül, hogy a francia kormány nyakába varrják a vereséget, hanem arra is, hogy felmentsék saját szavazóikat az Európa-ellenesség – egyébként hamis – vádja alól. Márpedig ilyen vádakból nem volt hiány: Elég, ha felidézzük: a Népszabadság – abból kiindulva, hogy a baloldali nem szavazatok döntő mértékben járultak hozzá az alkotmány elutasításához – a francia baloldal szégyenének nevezte az alkotmányt elutasítók győzelmét. Sőt, arra is jó volt ez a tetszetős magyarázat, hogy a brüsszeli Európai Bizottságot is hibáztassák. Dominique Strauss-Kahn, a Francia Szocialista Párt fő teoretikusa például e bizottságot és elsősorban a jobboldali többségét okolta az unió válságáért. A szocialisták tehát mindenkit hibásnak találtak önmagukon kívül.
Az uniós elit bürokratizálódása, az alkotmány előnyeinek elmagyarázására való képtelensége is szerepelt az európai médiában forgó hivatalos érvek között. A leggyakrabban azonban a félelmet emlegették a kommentátorok és a politikusok, nevezetesen a francia embereknek a változásoktól, a munkahelyek elvesztésétől, a jövőtől, a lengyel vízszerelőtől stb. való félelmét. Magyarországon, ahol többnyire anglomán médiaelit irányítja a közéletet, a legtöbb fórum kifejezett frankofóbiával tálalta a történteket: Franciaországot és általában a franciákat hibáztatta a nem győzelméért. Közülük csak egy – és nem is a legkirívóbban részrehajló – volt a HVG június 4-ei összefoglalója, amely Európának okozott francia kártételt emlegetett, hozzátéve: „Míg korábban Franciaország az EU építésében járt elöl, most annak rombolásában vette át a vezető szerepet, és ez az egész unióban súlyos üzemzavart okoz.” Az Index internetes hírportál újságírója, Tóta W. Árpád – a brit Economistban megjelent hasonló, Chiracnak címzett otromba cikk nyomán – nemes egyszerűséggel Hülye franciák címmel írt kommentárt a népszavazás kudarcáról. A politikai elit idáig nem merészkedett, mégis sokan engedték szabadjára a francia nemzet elleni leegyszerűsítő, sommás ellenérzéseiket. Némely magyar politikus a franciák végtelen önzéséről, dühödt xenofóbiájáról és hegemón különállásáról beszélt a média legkülönbözőbb fórumain.
Mi volt a nem szavazat legfőbb oka? Mint minden hasonló jellegű kérdésre, erre is találhatók pszichológiai magyarázatok. Jogos népharag? Megalapozatlan félelem? A túl gyors bővítés? A nemzeti önzés? A brüsszeli bürokrácia? És: ki volt a hibás? Fabius? A baloldal? A franciák? Netán a britek? A gazdag országok? Vagy az újonnan csatlakozók? Esetleg a brüsszeli elit? A végső választ ezekre a kérdésekre csak több hónapos, őszinte és a legszélesebb közvélemény bevonásával zajló európai vita, a demokrácia szabályainak messzemenő betartásával folytatott dialógus, vagyis az úgynevezett D-terv megvalósítása adhatja meg. Most még csak annyit tudhatunk, hogy mindezek a tényezők valamilyen szerepet kétségtelenül játszottak, de azt nem, melyik volt közülük a döntő. Bármelyiknek az alátámasztására lehet véleményt találni, sokszor egymással homlokegyenest ellentétes nézeteket vallók körében is, mégis érdemes inkább az összetettségükben vizsgálni ezeket.
Ami a motivációkat illeti, a török csatlakozás ellenzése csak a nem szavazatok kisebbségét adó jobboldalon volt számottevő. Valószínűleg azért, mert a török csatlakozás előkészületei még a korai fázisnál tartanak. A felmérések arra utalnak, hogy Törökország felvétele – ha Brüsszel megpróbálná kikényszeríteni – igen heves ellenállásba ütközne Franciaországban. A keleti bővítés és a közvélemény megkérdezésének elmulasztása – érdekes módon – csak több héttel a referendum után került felszínre a nem győzelmének okaként, viszont igen erős hangsúlyt kapott. Ez azért is figyelemre méltó, mert az alkotmány vitájában még a nemet pártoló politikusok sem a keleti bővítést kérdőjelezték meg, hanem csak annak a módját. Az esetek többségében azt kifogásolták, hogy az unió a posztkommunista országok csatlakozását és felzárkóztatását a szabad piaci feltételrendszer keretei között, a nagy magánvállalkozá-sok előnyére valósítja meg ahelyett, hogy ezeket az országokat uniós szintű infrastrukturális beruházásokkal segítené. Más szavakkal: általában nem kevesebb, hanem több támogatást követeltek ezeknek az országoknak. A keleti bővítés elvetése vagy helyeslése egyébként a nyilvánosságra hozott felmérésekben sem szerepelt.
Szerepelt viszont a munkanélküliség, s ez leginkább a nem szavazat irányába tolta el a szavazati hajlandóságot. A szavazatok szociológiai összetétel szerinti megoszlását tekintve a szavazók igen nagy, 70%-os részvétele melletti arányok azt mutatják: elsöprő fölénnyel utasították el az alkotmányt a munkások (79%), a gazdák (70%) és az alkalmazottak (67%), míg a jobb helyzetben levő felső vezetők és a szabadfoglalkozású értelmiségiek körében igen szimpatikusnak bizonyult (65% szavazott mellette). Érdekes adalék, hogy Párizs, a közigazgatási központnak számító nagyvárosok (Lyon, Strassbourg, Grenoble stb.) és régiók lakói nagy többséggel álltak ki az alkotmány mellett.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969