2013. I-VI
 

Maastricht alternatívája kerestetik
Loppert Csaba


Idekívánkoznak egy rangos grenoble-i intézet által készített felmérés adatai, amelyek nemrég jelentek meg a francia sajtóban.3 Míg 1992-ben, a Maastrichti Szerződésről tartott referendum idején a fő törésvonal a nemzeti önállóságukat féltő „szuverenisták” és az „Európa-pártiak” között húzódott, napjainkra a szociális ellentét került a középpontba. Akkor az Európa-ellenesek táborát a jobboldal, főleg a szélsőjobb, kisebb részben a Kommunista Párt hívei alkották. A kilencvenes évek vége óta azonban azt mutatják a felmérések, hogy egyre nagyobb az Európa ellen fordulók aránya a politikai baloldalon. A május 29-ei népszavazáson a zöldek és a szocialisták számottevő része (55, illetve 60%-a) szavazott az alkotmány ellen. Ezzel szemben a jobboldali kormánypártok szavazói 75 és 80% közötti arányban szavaztak igennel. Ami igazán érdekes az említett felmérésben, az a területi eloszlás: azokban a megyékben, amelyekben a globális piacokon közvetlenül értékesíthető tevékenység bontakozik ki, az emberek pozitívabban viszonyulnak Európához, ezzel szemben azok a területek, lakótelepek, rozsdaövezetek, a társadalom „véráram”-ából kikerült vagy annak perifériájára sodródott települések, amelyeket elnéptelenedés, delokalizáció és munkanélküliség sújt, az Európához való negatív hozzáállás melegágyai. A területi adottság, a lakhely fontosabb tényező tehát, mint a diploma vagy a foglalkoztatás. A népszavazás eredményei alátámasztották a felmérésnek ezeket a megállapításait. Párizsban, Lyonban, Grenoble-ban és az európai nagyvárosokban elég nagy fölénnyel győzött az igen, míg vidéken, a kistelepüléseken és a hátrányos helyzetű népesség lakhelyein (például Marseille-ben) az elutasítók tábora került fölénybe. Nem általában a fran-ciák, hanem elsősorban a társadalom 90%-át kitevő, a munkanélküliség és a bizonytalan életkörülmények által sújtott, a döntési centrumoktól távol, úgymond a társadalom „hajszálerei”-ben élő kisegzisztenciák mondtak tehát nemet az uniós alkotmányra.
Az okok között vannak olyanok, amelyek közismertek és egyértelműek. Kiemelkedik közülük, hogy Franciaországban több mint két évtizede 10% körüli a munkanélküliség. Annak ellenére, hogy máshol Európában – például a skandináv országokban vagy az Egyesült Királyságban – hasonlóan nehéz helyzetből, többéves erőfeszítéssel 3 és 5% közé sikerült leszorítani ezt az arányt. Második helyen említjük azt a sokkal ritkábban emlegetett tényt, hogy – mint sok más uniós országban, köztük Magyarországon – Franciaországban is tartósan és súlyosan romlik a munkavállalók, a bérből és fizetésből élők jövedelmi helyzete. Az árak emelkedése Franciaországban is jóval meghaladja a hivatalosan közöltet. A közelmúltban egy hetilap által végzett felmérés végkövetkeztetése az volt, hogy a hivatalos 2%-os inflációval szemben az árak tényleges éves növekedési üteme 8%. Az is egyértelmű, hogy a munkavállalók Franciaországban is egyre kiszolgáltatottabbak a munkahelyükön, s romlanak a foglalkoztatási feltételeik és munkakörülményeik. Arról nem szólva, hogy a Raffarin-kormány belekezdett a nagy ellátórendszerek reformjába, köztük a nyugdíjrendszer magánosításába.
Mindebből megállapíthatjuk, hogy az elutasítás legfőbb oka nem belpolitikai, hanem szociális indíttatású volt, s az európai szinten megjelenő szociális problémák érzékelésének tulajdonítható. Az adminisztratív döntési központoktól távol élő, a globális piacokon érvényesülési nehézségekkel küszködő kisegzisztenciák mondtak nemet vidéken és városokban egyaránt a közösségi források jelenlegi formában való újraelosztására. Arra az elosztásra, amely az európai közösség magasztos céljaira, valamint az újonnan csatlakozó országok felzárkóztatására való hivatkozással a döntési központokhoz közel levőket részesíti előnyben, miközben nem jut el a segítség az európai társadalmak fő vérkeringésétől távol levő „hajszálerek”-be. A francia nem szavazatot követő dominóeffektus, vagyis az a tény, hogy Európa többi országában is igen gyorsan vált népszerűtlenné az európai alaptörvény, arra utal: a francia nem meggyőzte Európát. Az egész unióban előtérbe került a szociális kérdés. Más szóval: a társadalom többségét alkotó kisegzisztenciák szembekerültek az európai elittel. Manapság egész Európában egyre többen kérdezik, hogy igazuk van-e a franciákat önzéssel, nacionalizmussal és idegengyűlölettel vádoló politikusoknak, amikor több szolidaritást, nagyvonalúságot és áldozatvállalást követelnek Európa szegényeitől. Vajon szemére hányható-e a munkáját elveszítő francia munkásnak, hogy védelmet kér a Bolkestein-direktívával szemben? Miért várják el a munka nélkül maradt, kiszolgáltatott helyzetbe került emberektől, hogy vállalhatatlan áldozatokat vállaljanak, s mindezt egy olyan korszakban, amikor Thatcher asszony regnálása óta polgárjogot nyert, sőt, egész Európában morális, helyesebben immorális paranccsá vált a nemzeti önzés? Tegyük hozzá: Magyarországon jelenleg valamennyi parlamenti politikai erő azt vallja, hogy az unióban mindenkinek a saját érdekeit kell védenie. De ha itt megrekedünk, s azt mondjuk, hogy nekünk csak a saját honfitársaink sorsa a fontos, akkor elvitathatjuk-e az ugyanilyen alapállás jogát a francia, a német, a holland vagy a svéd nemzet elnyomorodóban levő polgáraitól? Nem lenne-e helyes az európai közösség kisegzisztenciáinak szempontjait is figyelembe venni? A francia közvélemény – és így van ez más országokban is – immár nem elsősorban saját kormányában, hanem az európai épület hiányosságaiban keresi a bajok gyökerét. Külön is figyelemre méltó, hogy a nem tábora a francia nemzetgyűlésen kívül álló erőkből szerveződve volt képes érvényesíteni akaratát.


<<előző 2. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969