2013. I-VI
 

Az európai orvosi oktatás történetéből
Karasszon Dénes

„Kézügyesség és alapos elméleti tudás együtt teszi a jó orvost”, idézték évről évre – per se latinul – a középkori egyetemeken tartott orvosi tanfolyamok megnyitó előadásaiban az Európában Joannitiusként ismert híres arab orvostudós, Hunain ibn Iszhák al-Ibádi (809–877) bölcs tanácsát. Valóban: a betegvizsgálat, a gyógyszertan és gyógyszeres gyógyítás, a kísérletezés, sőt, a sebészet terén is kimagasló eredményeket felmutató arab orvosok a matematika, alkímia, csillagászat, csillagjóslás, filozófia, költészet, zene, nyelvismeret, földrajz és más tudományok terén is jeleskedtek. Tevékenységüknek meghatározó szerepe volt abban, hogy az arab birodalom fennhatóságát – életerős, egészséges harcosai által – India határaitól Észak-Afrikán keresztül a Pireneusokig kiterjeszthette. A művelt, jól képzett orvosok – ennek megfelelően – nagy tiszteletben álltak: Avicenna például tudományával vezíri (miniszteri) méltóságra emelkedett.
A Salernón és Toledón keresztül Európába behatoló greko–arab tudomány hatására Bolognában (1111), Montpellier-ben (1187), Párisban (1200), Nápolyban (1224), majd másutt is sorra megalakuló studium generalékon kezdetben csak a „szabad művészetek”-et oktatták, majd a Szentszék legfőbb felügyelete alatt álló universitas magistrorum et scholariumokon a teológia, az egyházjog, végül a medicina is a fakultás rangjára emelkedhetett. Az öt évre terjedő orvosi tanulmányokat hároméves filozófiai előkészítő tanfolyam vezette be, csak ez után tértek rá Hippokratész, Galenus, Joannitius és Avicenna tanításainak ismertetésére.
Az orvosképzés fejlődésének történetírói természetszerűleg kiemelten ismertetik az orvosi diszciplínák (anatómia, sebészet, érvágás, dietetika, gyógyszertan, pulzus- és vizeletvizsgálat, a „lázak”) ismeretanyagának és egyetemi oktatásának fejlődését, az artesnek nevezett bölcseleti szak tananyagával azonban kevesebbet foglalkoznak. Az egyetemtörténészek viszont többnyire csak említik az orvosi fakultás létét, az ott oktató híres professzorok nevét, ám az orvostudományi tananyagra, annak a bölcseleti fakultáson oktatott tárgyak fejlődésére gyakorolt befolyására nem fordítanak kellő figyelmet. A különböző tudományszakok kölcsönhatásainak tudománytörténeti jelentősége azonban vitathatatlan. Ennek bemutatása a szintézisre törekvő orvostörténelem feladata. Évszázados mulasztást pótol Schultheisz Emil professzor, amikor mondanivalójának célját könyvének legelején, a Filozófia az orvosi stúdiumban című fejezetben felvázolva világítja meg e fontos kérdést. Ezek után elemzi a medicina helyzetét a skolasztika és a humanizmus ellentéteinek korában, a patrisztika spiritualizmusával szembeállítja a humanizmus befolyását az orvosi tankönyvirodalom fejlődésére, s elismeréssel szól J. Cornarius Universae rei medicae epigraphe seu enumeratio című könyvéről (Frobenius, Bázel, 1529), amely – megállapítása szerint – az első valóban orvostudományi tankönyv. Méltatja a kommentárok és a kéziratos művek oktatástörténeti értékét, élvezetes áttekintésben taglalja az orvosi tanköltemények mnemotechnikai szerepét, majd a filozófia és a medicina kapcsolatának ürügyén rátér a „hit és a tudás” régi (és örök) vitás kérdéseinek feszegetésére.
Tudománytörténészek általában nem tudnak kielégítő választ adni arra a kérdésre, hogy mi lehetett az a hatalmas erő, amely a középkori „Mennyei Királyság” hierarchiáját, valamint a skolasztika hatalmas épületét megingatta, s a humanizmus, a reneszánsz, sőt, a reformáció kialakulását is megindította. Netán a tudományok immanens fejlődése foszlatta szét az egyház uralma alatt álló filozófia korlátlan befolyását az orvostudományra? Nem. Amint azt a Tanköltemény az orvosi oktatásban című fejezet is tanúsítja, a pestis hatására szorult háttérbe a dogmatizmus, s nyílt tág kapu a természettudományok alapjaira helyezett orvostudomány fejlődésének. A pestist – kegyetlen pusztításai következtében – a liturgikus könyvekben is megemlítik, s magyarázattal szolgál arra, hogy – miután sem a vallás, sem a filozófia nem nyújtott védelmet a „fekete halál” pusztításai ellen – a hatalmában és saját hitében is megrendült klérus az orvostudományt sem tudta tovább a kezében tartani. Savonarolával 1498-ban máglyán hamvadt el a középkor szelleme, s a máglya lángját még magasabbra szította a szifilisz, amely Európában 1495 óta nemcsak áldozatokat szedett, hanem hatalmas társadalmi átalakulásokat idézett elő. A történészek általában kevéssé méltatják figyelemre, hogy a szifilisz terjedése változtatta meg az emberek életmódját, szokásait, öltözködését, sőt, kedélyállapotát is: e hosszú időn át gyógyíthatatlan betegség következtében költözött zárkózottság, bizalmatlanság, gyanakvás a korábbi vidám tarkaság helyébe.
Paracelsus (1493–1541) gyógyszertani, Vesalius (1515–1564) anatómiai és Harvey (1575–1657) élettani kutatásainak nagyszerű eredményei más oldalról meghatározó módon járultak hozzá a filozófiának az orvosi, a medicinának pedig a filozófiai oktatásból való sajnálatos kiszorulásához. A XIX. század nagy hírű német fiziológusa, Du Bois-Reymond (1818–1896) szerint „senki sem okozott annyi kárt a medicina fejlődésének, mint a filozófusok”. Igazát – a múltat tekintve – nem vitatjuk. A régi korok iatrosz filoszofosz iszotheoszát azonban már csak az orvostörténelem lapjairól ismerhetjük. Ugyanakkor – a mechanisztikus szemlélet erősödésével – az orvostudomány túlspecializálódását, a legjobb szakorvosok egyetemes orvostudományi tájékozottságának beszűkülését tapasztalhatjuk. A gyakorló orvosnak azonban – a járványveszélyre tekintettel – az új betegségek felismerése is feladata. Az elmeorvoslás sem illeszthető be maradéktalanul a műszeres és laboratóriumi vizsgálatok leleteit jól felhasználni tudó szomatikus orvostudomány ismeret- és feladatkörébe. A rutin-betegvizsgálatot végző orvos ugyanakkor mégsem nélkülözheti legalább a pszichoszomatika ismeretanyagát. A holisztikus ismeretek halmazát viszont csak a logikai rend teszi tudománnyá. Az akadémikus és alternatív (racionális és irracionális) eszmék és irányzatok kaotikus keveredésének korában, integratív filozófiai (ismeretelméleti, logikai, esztétikai, etikai, kritikai stb.) tájékozottság hiányában, az alkotó művészet szintjéről „ma”központú prakticizmusba taszított és ezáltal mintegy „költség/haszon” szemléletű vállalkozó kisiparossá degradált orvosok hivatástudatának gyengülését, ennek következtében az orvosi „foglalkozás” társadalmi elismertségének csökkenését, az orvosi kar általános tekintélyvesztését tapasztalhatjuk. Ennek veszélyére mutat rá Schultheisz professzor könyvében, amely klasszikus szerzők eredeti írásművei anyagának kritikai elemzésével és hatalmas jegyzetapparátusával a filozófusok számára is a forrásmunka rangját éri el, ezért érdemesnek látszik arra, hogy képekkel és ábrákkal kiegészítve idegen nyelven is hirdesse az európai kultúra, ezen belül az európai orvostudomány történelemformáló jelentőségét.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969