2013. I-VI
 

A Csokoládé írójának titka
Kun Miklós

Az elmúlt évtizedekben sorra megkérdeztem a sztálini idők megpróbáltatásait túlélő, nagyon idős moszkvai ismerőseimet, miként értelmezik hosszú évek távlatából a Csokoládét, egykori meghatározó olvasmányélményüket. Kiderült, egyikük sem azonosul már Zugyin értelmetlen önfeláldozásával. Ifjúságukat, mondták keserűen, olyan rendszer emésztette fel, amely eredendően hazugságon alapult. Számukra ezért nem szép elméletet, hanem véres, mindennapos gyakorlati valóságot, szeretteik pusztulását, saját életük tragédiáját jelentette Taraszov-Rogyionov profession de fouija: „A közönséges emberi gyanakvás megölt egy meggyőződéses, tisztességes, kissé idealisztikusan hangolt forradalmárt. És az meghalt, mert a proletárdiktatúra fontos és felelős őrhelyén állva könnyelmű, elővigyázatlan jóakarattal viseltetett valakivel [Jelena Valccal, a Zugyin gyermekeinek csokoládét, feleségének pedig egy pár selyemharisnyát ajándékozó kalandor balerinával], aki a kapzsi, ragadozó, individualista kultúra megtestesült képviselője volt. Hősünk mindennek ellenére nem mint a munkásosztály tudatlanságának áldozata, nem az árral úszva, hanem öntudatosan megy a vesztőhelyre, mert maga is belátja, hogy a gyöngesége által a széles munkástömegek és pártja között előidézett szakadékot csakis halálával hidalhatja át.” (2)
A Csokoládénak létezik egy másik — igaz, az évek során alaposan megkopott — olvasata, amely valaha szintén hozzájárult az esztétikai szempontból vérszegény regény kirobbanó sikeréhez. A történelmileg determinált „zugyini” áldozatvállalás dicséretével Taraszov-Rogyionov, a régi bolsevik párttag — és a mű első megjelenése idején hőséhez hasonlóan kegyelmet nem ismerő vizsgálóbíró — a sorok között akarva-akaratlanul kemény ítéletet mondott a „lenini aranykor” uralkodó elitjéről, amely már akkor képes volt könyörtelenül átlépni tulajdon elvtársai holttestén. „A Csokoládét minden bizonnyal olyan regénynek szánta szerzője, amelyben a politikai rendőrség funkcionáriusa a rendszer iránti hűségből vizsgázik” — emlékezett Vera Arkavina, az eszer párt militánsa, aki 1921 és 1954 között rövid megszakítással huszonegy (!) esztendőt töltött börtönben, a gulágon és kényszerlakhelyeken. „Ám szokás szerint erősebbnek bizonyult a tendencia. Óhatatlanul előtűnt ennek a magatartásnak a jezsuita volta, »a cél szentesíti az eszközt« jelszavának amoralitása. Nem hagy nyugodni a kétely: ha egy közeli emberünket így meg lehet rágalmazni, … mennyivel könnyebb megbélyegezni azokat, akik nem állnak kapcsolatban a Céggel?” (3)
Nem kellett tehát különösebb éleslátás ahhoz, hogy a kortárs olvasó érzékelje: a rettegett szovjet politikai rendőrség, a Cseka közismert borzalmait megszemélyesítő áldozat siralomházi monológjában mindvégig ott bujkált az író személyes rettegése. Az önostorozás talán ezért válik egy ponton viszolyogtató abszurditássá; többek között akkor, amikor az író a sír szélén álló Zugyinnal kimondatja, gyerekei „hogy fogják majd szégyellni magukat, ha felnőnek, s mindenkitől azt hallják: megvetésre méltó, bemocskolt nevet viselnek. Megtudják majd a részleteket, s elátkozzák saját apjuk emlékét”.


(Palackba zárt iratok) A Csokoládé szerzőjének nyomasztó, a mű burkolt üzenetét sokban meghatározó titkára egészen véletlenül bukkantam rá az 1990-es évek közepén Joszif Sztálin és a szovjet vezetés publikálatlan iratait kutatva. Az egykori moszkvai pártarchívumban őrzik azokat a dokumentumokat, amelyeket Alekszandr Taraszov-Rogyionov kivégzését követően, 1938-ban az NKVD megőrzésre átadott. Ez a csupán néhány éve kutatható gyűjtemény, amelyet a történészek közül elsőként vehettünk kézbe, hét vékony mappából áll. Az egymáshoz illeszkedő mozaikkockákból végül összeáll a freskó: Alekszandr Taraszov-Rogyionov, aki 1917 júliusának elején részt vett a pétervári fegyveres zavargásokban — a bolsevik párt radikális szárnya által inspirált, elvetélt első hatalomátvételi kísérletben —, miután börtönbe került, német ügynököknek minősítette tulajdon elvtársait, s egy írásos beadványban szakított velük.
Mégpedig önként és a későbbi fejlemények szempontjából a lehető legrosszabb pillanatban. Az orosz igazságügyi minisztérium magas rangú csinovnyikjai meg a katonai kémelhárítás vizsgálóbírái éppen azokban a hetekben jó néhány „vereségpárti” szocialista — főleg bolsevik — militánsra kísérelték meg rásütni az Oroszországgal hadban álló idegen hatalom javára folytatott kémkedés Káin-bélyegét. A hisztérikus sajtókampány kíséretében német kapcsolatokkal, felforgató tevékenységgel meg kémkedéssel megvádolt Lenin és Zinovjev illegalitásba vonult. Trockij, Kamenyev, Lunacsarszkij, Kollontaj asszony, Roszkolnyikov zászlós (a balti tengerészek kedvence) és csaknem kétszáz társuk vizsgálati fogságba került. (4)
A rács mögé juttatott bolsevik vezetők közül előzőleg többen is megjárták a cári kazamatákat, ezért viszonylag könnyen viselték el a Kerenszkij-rendszer jóval liberálisabb börtönét. Főképp akkor, amikor egy idő után még vendégeket is fogadhattak celláikban, kormányellenes cikkeket közölhettek a sajtóban, s bármikor találkozhattak ügyvédeikkel. Amikor pedig kiderült, hogy a hatóságok nem tudnak konkrét bizonyítékokat felvonultatni a júliusi puccskísérlet szervezőinek és a hivatalos Berlinnek a kapcsolatáról, ezért szándékosan húzzák az időt, a bebörtönzött bolsevikok éhségsztrájkba kezdtek. Ezáltal kivívták a júliusi napok után tőlük elforduló művelt társadalom számottevő részének együttérzését.
Addig azonban akadtak olyan napok, amikor a foglyok depresszióba estek vagy idegrohamot kaptak, mert a birodalmat átható erjedés hónapjaiban börtönrács mögött kellett vesztegetniük idejüket. (5) Mégis, jelenlegi tudásunk szerint egyedül Taraszov-Rogyionov alázkodott meg közülük ennyire látványosan. Röviddel letartóztatását követően levelet írt cellájából egy Dancsics nevű régi ismerősének, az igazságügyi minisztérium titkárságvezetőjének. „Bűnös vagyok-e? Abban nem lehetek bűnös, amivel vádolnak bennünket. [Hogy ugyanis a foglyok pénzt fogadtak volna el az Oroszországgal hadban álló központi hatalmaktól a háborúellenes propaganda céljaira.] Abban viszont mélységesen bűnös vagyok, hogy bolsevik voltam. Emiatt áthat a szégyen és gyalázat érzése. Ma már belátom, hiba volt hinni ennek az irányzatnak. De nem sejtettem, hogy [a bolsevik párt] csupán rózsaszínűre pingált bábfigura, amelyet külső ellenségünk véres keze rángat. Érthetetlen számomra, hogyan lehettek szabadlábon ezek az emberek, akik hazaárulók voltak, s kémkedtek. …
Csupán azért van bátorságom a segítségét kérni, mert érzem, hogy a szörnyűség és reménytelenség szakadékába zuhanok — vallotta be Taraszov-Rogyionov hosszú levelében. — Július 6-án este letartóztattak, … s most is fogva tartanak. Eddig a Tauriai-palotában őriztek [1917 augusztusáig ez adott otthont a pétervári szovjetnek], most pedig a Furstadtszkaja utca 40. szám alatti épületben raboskodom. Meglehet, innen is elszállítanak minket. … Jómagam és elvtársaim ellen összeesküvésben való részvétel a vád. De hát ez szemenszedett hazugság! … Pityerben [július 3-án] láttam, hogyan lázadtak fel a Putyilov-gyári munkások meg az ezredek egy része. Ezekkel a nyugtalanító hírekkel elvtársaimmal együtt visszatértem Oranienbaumba, ahol az ezredem állomásozott.” (6)


(Sztálin dodonai válasza) Már eddig is terjedelmes szakirodalom foglalkozott a több mint nyolcvanöt esztendeje kirobbant pétervári júliusi bolsevik fegyveres tüntetéssel, amely számos szempontból valóban az 1917. októberi fordulat félresikeredett főpróbája volt. Ám mindmáig nem egészen világos, kik voltak eredetileg azok a bolsevik vezetők, akik kitervelték a fegyveres háborúellenes felvonulásnak induló, de utcai harcokba torkolló, feltűnően jól előkészített megmozdulást. Bizonyosan közéjük tartozott a pétervári városi pártszervezet vezetőinek radikális többsége és a bolsevik párt szinte valamennyi katonapolitikusa. (7) Közülük később Vlagyimir Nyevszkij be is vallotta szerepét: „Június 22-én sikerült összehívnunk egy konferenciát, amelyen kiderült, hogy majdnem harmincezer katona áll rendelkezésünkre. A szervezet folyamatosan gyarapodott, s láttuk, hogy képtelenek vagyunk visszatartani a katonákat a fellépéstől. Ekkor magunkra vállaltuk a fegyveres felkelés kidolgozásának tervét. Úgy döntöttünk, legyen ez a felkelés első kísérlete.” (8) Másutt Nyevszkij még kérkedett is azzal, miként manipulálta a tömeget: „Amikor a bolsevik párt katonai szervezetének tudomására jutott, hogy az 1. számú géppuskásezred katonái fellázadtak, engem küldtek el, … beszéljem rá a tömegeket arra, nehogy csatlakozzanak a lázadókhoz. Én »rá is beszéltem« őket, de úgy, hogy csak a tökfilkók nem értették, milyen [éppen ellentétes] következtetést kell levonni szónoklatomból.” (9)
Több forrás szerint 1917 július közepéig Sztálin, aki akkor tagja volt a bolsevik párt mindössze néhány fős központi bizottságának, ugyancsak a „felkeléspártiak” népes táborához tartozott. (10) A kísérlet végrehajtásának óráiban azonban csak nagyon óvatosan mozgatta a szálakat a háttérből. Nem véletlen, hogy július 5-ét és 6-át követően, miután a frontról érkező kozák alakulatok a pétervári tisztiiskolásokkal együtt leverték a baloldali fegyveres megmozdulást, s elkezdődött a letartóztatási hullám, a hatóságoknak eszükbe sem jutott őrizetbe venni a sokáig Koba álnévre hallgató, jól ismert grúz politikust.
Érdekes, hogy Sztálin később alig írt arról, mivel foglalkozott a pétervári puccskísérlet óráiban. A Szovjetunióban sokáig „a bolsevik párt költője” epitheton ornansszal emlegetett Gyemjan Bednij viszont a Pravda hasábjain Sztálin ötvenedik születésnapja alkalmából érzékletes elbeszélést közölt arról, hogy a júliusi tüntetéssorozatot megelőző napokban a leendő szovjet diktátor már „szította a parazsat”. De a lázadásra készülő tengerészek kérdésére dodonai választ adott. „Sztálinnal kettesben ültünk a Pravda szerkesztőségében az 1917. júliusi felkelés előestéjén. Megszólalt a telefon. Matrózok hívták Sztálint, a kronstadti fiúk. Nem sokat kerteltek: puskával menjünk tüntetni, vagy anélkül? — kérdezték. Le sem vettem a szemem Sztálinról. Fuldokoltam a nevetéstől, s majd’ szétfeszített a kíváncsiság: hogyan válaszol majd a puskákra vonatkozó kérdésre? Ráadásul [a könnyen lehallgatható] telefonon.
Sztálin is valahogy csúfondárosan, ravaszul ráncolta homlokát. Szabadon maradt kezével végigsimította bajszát, s megszólalt:
— Puskával? Hát, maguk, elvtársak, jobban értenek ehhez. Mi, firkászok például, bárhová megyünk, magunkkal visszük fegyverünket, a ceruzát. De maguk bizonyára jobban tudják, mit csináljanak a fegyverükkel.
Vad örömömben nevetve végiggurultam a díványon.
És, persze, a fiúk kivétel nélkül a »ceruzájuk«-kal érkeztek a tüntetésre.” (11)
Ezekben a napokban nem csak a kronstadti tengerészek fordultak tanácsért Sztálinhoz. Ő azonban, miután a részben éppen általa feltüzelt fegyveres matrózok és katonák ellepték Pétervár utcáit, mint életében annyiszor, kitért az egyenes válaszadás elől. Ez tűnik ki Taraszov-Rogyionovnak az ideiglenes kormány különleges vizsgálóbizottsága előtt 1917. július 30-án tett rendkívül érdekes, mindmáig publikálatlan vallomásából. A Csokoládé majdani írója először hosszan magyarázkodik, miért örvendett olyan nagy népszerűségnek az oranienbaumi helyőrség körében ő, a polgári világ felső régióiban mindig magabiztosan mozgó, harmincéves hadnagy, akire a februári forradalom győzelme után rábízták a trónfosztott II. Miklós cár őrségének felügyeletét. Taraszov-Rogyionov szinte szégyenkezve válaszolt arra a kérdésre is, hogy miért éppen őt küldték a helyi katonaszovjetek 1917. július 3-án késő este a fővárosba, ahonnan korábban felfegyverzett futárok hozták a fegyveres megmozdulások hírét. (12)
Noha a kronstadti matrózok vezetőivel napi kapcsolatban álló Taraszov-Rogyionov ezt tagadta vizsgálóbírái előtt, úgy tetszik, részletes információi voltak a várható felkelésről. (13) Pétervári tájékozódási „portyá”-járól visszatérve július 4-én ő riadóztatta a nagy létszámú és jól felfegyverzett oranienbaumi helyőrséget. Letartóztatása után azonban, a megtorlástól tartva, mindvégig kisebbíteni igyekezett a júliusi napokban játszott szerepét. „Már elértük a Szadovaja utcát, amikor megláttuk az 1. géppuskás ezred felfegyverzett katonáinak oszlopait [a zavargásokat ez a főleg bolsevik és anarchista befolyás alatt álló ezred robbantotta ki]. Megértettük, hogy egy számunkra érthetetlen támadás kezdődött. Mivel körülöttünk mindenki arról beszélt, hogy a »bolsevikok« irányítják, úgy döntöttünk, késlekedés nélkül a Kseszinszkaja-palotába hajtunk, hogy megtudjuk a részleteket.”
Miklós cár egykori balerina kedvesének az éppen a bolsevikok főhadiszállásul szolgáló palotájában számos tanácskozás folyt, ám Taraszov-Rogyionov vallomása szerint az oraniembaumi helyőrség küldötteinek egyikre sem sikerült bejutniuk. „Arra kértek, várjunk az ajtó előtt, a lépcsőnél — olvashatjuk a jegyzőkönyvben. — Úgy húsz-huszonöt percet álltunk, amikor kijött hozzánk egy bizonyos Sztálin, akit még a pétervári munkás- és katonaszovjet végrehajtó bizottságából ismertem.”
Úgy látszik, arról a „bizonyos Sztálin”-ról a bolsevik körökön kívül még kevesen hallottak 1917 nyarán, mert Taraszov-Rogyionov kénytelen volt hosszú magyarázkodásba bocsátkozni a kihallgatáson: „A forradalom első napjaiban találkoztam Sztálinnal. Egyike voltam azon kevés tiszteknek, akik részt vettek a februári forradalomban. … Szóval ez a Sztálin közölte velem, hogy az összes párt, beleértve a bolsevikokat is, ellenzi a tüntetést. A fegyveres demonstrációt még inkább. Mivel azonban a katonatömegek jelenleg spontán módon lépnek fel, s aligha lehet visszatartani őket, mindenki, akinek drága a szovjetek tekintélye, … igyekezzen egy békés, szervezett tüntetés keretébe terelni az ösztönös mozgalmat. S vigyázzanak, nehogy provokatív kilengésekre kerüljön sor.” (14)


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969