2013. I-VI
 

A Csokoládé írójának titka
Kun Miklós


(Meddig hátrálhatott egy forradalmár?) Vallomásában Taraszov-Rogyionov elég részletes képet festett a Pétervárott és Oranienbaumban tapasztaltakról. Ebből fakadtak későbbi bajai: a tények felsorolása közben ugyanis kihallgatói előtt végig bolsevik társait csepülte — bizonyára arra számítva, hogy szavai sohasem kerülnek napvilágra. „Meggyőződéses marxista vagyok — magyarázta idegesen 1917. július 30-án vizsgálóbíráinak. — 1905-ben a szociáldemokrata pártban dolgoztam. 1917 márciusában ismét beléptem ebbe a pártba, a párt baloldali szárnyába. De számos vonatkozásban nem értettem egyet a Pravdával, nem hittem az internacionalizmusban.”
Még sarkosabban indokolta hirtelen „megvilágosodás”-át 1917. július 12-én több címzettnek elküldött, azonos tartalmú levelében: „1905-ben, diákkoromban tagja voltam a szociáldemokrata párt bolsevik frakciójának. Mindannyian megszoktuk, hogy Lenin a kizárólagos tanítónk és ideológusunk. 1917 februárjában és márciusában a legelső tisztek sorában részt vettem a fordulatban. … Régi nézeteimhez ragaszkodván akkor elfogadtam a bolsevizmus mai eszméit. Való igaz, hogy nem voltam a párt szürke tagja. De hát adjanak nekem lehetőséget, hogy lemossam magamról a »bolsevik« jelző gyalázatát! Nem félek a haláltól. És örömmel elesnék a hazáért vívott csatában. Csak segítsenek nekem, hogy megmeneküljek a szégyentől és a becstelenségtől, amelyre nem szolgáltam rá. Kegyelmezzenek, de nem az életemnek, hanem feleségem és gyermekeim jó hírnevének.”
Az ideiglenes kormány magas rangú hivatalnokai (reménybeli pártfogók) nem siettek a felajánlkozó Taraszov-Rogyionov segítségére. A katonapolitikus görcsösen vívódó lelkében ez újabb törést okozott. Amikor viszont rájött, hogy a vizsgálat megfeneklett, s a közvetlen életveszély elmúlt, újfent taktikát változtatott. „Bebörtönzésem vége felé megértettem, hogy a renegát viselkedés szakadékához érkeztem, s felette lebegek. Ekkor nyílt levelet írtam a Novaja Zsizny [Gorkij és más ismert szocialisták által kiadott háborúellenes újság] szerkesztőségének. Ebben szolidaritást vállaltam a július 3–5-ei eseményekben játszott szerepük miatt börtönben ülő elvtársakkal. Én magam csak azt követően kerültem szabadlábra, hogy hatvan órán át éhségsztrájkot folytattam” — bizonygatta 1921. november 17-én a pétervári Párttörténeti Intézet elnökségének küldött magyarázkodó levelében. (15)
Az újabb pálfordulás ellenére Taraszov-Rogyionov évekig képtelen volt szabadulni az áruló stigmájától. Pedig jó érzékkel a számára egyetlen járható utat választotta: elébe sietett a várható vizsgálatnak. Hiszen a börtönben többen is tudták róla, hogy gyengének bizonyult fogva tartói előtt. Ezért — a részleteket elhallgatva — maga kezdte követelni a pétervári pártbizottságtól, hogy állítsák bíróság elé. Négy évvel később patetikusan így érvelt: „Eközben azonban a harci vártán állva energikusan folytattam forradalmi tevékenységemet. 1918 februárjára tűzték ki a pártbíróság ülését. Ám az ügy elhúzódott júliusig. Ezalatt megengedték, hogy megtartsam felelősségteljes párttisztségeimet.” (16)
A börtönben történtek miatt máskor, például az illegalitás körülményei között, Taraszov-Rogyionovnak mindenképpen szégyenkezve távoznia kellett volna a bolsevik pártból. Hiszen az orosz szociáldemokrata mozgalom, mint e téren a múlt századi narodnyik forradalmi hagyományok folytatója, ennél jóval kisebb vétségekért kivetette soraiból mégoly neves militánsait is. Már annyi elég volt, ha egy halálraítélt az akasztófa árnyékában kegyelmi kérvénnyel fordult a cárhoz. A szovjet rendszer éveiben pedig azt sulykolták az emberek fejébe: aki a múltban, akár csak rövid időre is, megingott, vagy nem viselkedett elég méltóságteljesen az „osztálybíróság” előtt, ezzel törvényszerűen elindult az árulás lejtőjén. A koncepciós perek éveiben sok régi párttagra fogták rá utólag, hogy renegát lett a börtönben. Az 1930-as években a politikai rendőrségnek közvetlenül alárendelt szovjet levéltárosok ilyen adatok után kutakodva tanulmányozták éjt nappallá téve az 1917 előtti emigráns becsületbíróságok jegyzőkönyveit és az ismert szociáldemokrata politikusok rendőrségi aktáit. (17) (Már befejeztem e tanulmányt, amikor Moszkvában publikussá vált, hogy a szovjet kommunisták egyik vezetőjét, Ian Rudzutákot és az ország névleges államfőjét, Mihail Kalinyint is térdre kényszerítették a cári vizsgálóbírák. Sztálin később megtudta ezt, s alighanem zsarolta mindkettőt.) (18)
Taraszov-Rogyionov esete ebből a szempontból rendhagyó volt. Egyrészt az NKVD nyomozóinak nem kellett túl sokat keresgélniük a megsárgult, régi iratok között. Ugyanakkor nehezítette dolgukat, hogy a rendszer két kulcsfigurája, Sztálin és Vorosilov, noha tudott a Csokoládé írójának „kisiklás”-áról, a szovjet-oroszországi polgárháború alatt a védelmére kelt, s egyengette az útját. Ezért túlságosan kockázatos lett volna nyílt bírósági tárgyaláson elítélni Taraszov-Rogyionovot, aki arra hivatkozhatott volna, hogy senki sem lakolhat kétszer ugyanazért a bűnért.
Az esendőnek bizonyuló politikus vesszőfutása egyébként 1917 augusztusában vette kezdetét, amikor a még alig megszületett orosz demokrácia máris a sír szélére került. Sokan megzavarodtak akkoriban: több évtizedes fegyverbarátságok egyik pillanatról a másikra semmivé váltak, s új, addig teljesen elképzelhetetlen szövetségek jöttek létre — elegendő a nemrég még acsarkodó ellenfeleknek, Leninnek és Trockijnak nagy feltűnést keltő, új keletű szövetségére utalni. Az általános erózió hangulatában egyre gyakoribbá vált az „átjárás” az egymással rivalizáló szociáldemokrata pártok, körök és irányzatok között. A tisztázatlan frontvonalak közepette a Taraszov-Rogyionov elleni pártvizsgálatnak a bolsevik vezetés — a pétervári pártbizottság néhány aktivistáját nem számítva — láthatólag nem tulajdonított nagy jelentőséget. A „vádlott” pedig bölcsen hallgatott „ellenforradalmár” ismerőseihez írt, az imént idézett leveleiről. Bár fegyelmi vizsgálat folyt ellene, mindvégig jelen lehetett a bolsevik párt baloldali szárnyához tartozó politikusok konspiratív összejövetelein, amelyeken a kudarcba fulladt 1917. júliusi megmozdulás részvevői egy újabb fegyveres felkelés esélyeit latolgatták. „Az októberi napokban gyakran találkoztam vele a Szmolnijban és más pártkörökben” — tanúsította ezt a kronstadti matrózok egyik akkori vezetője. (19) Taraszov-Rogyionov emlékirataiból pedig kiderül, hogy október 25-én és 26-án elítélte az „osztályellenség” iránt túlzott engedékenységet tanúsító bolsevikokat. (20)
Az októberi fordulat napjai már végképp nem voltak alkalmasak az ellene folytatott pártvizsgálatra. A Téli Palota bevétele és a Népbiztosok Tanácsának megalakulása után a kontinensnyi birodalom legtávolabbi szegleteiben szinte azonnal kitört a polgárháború. Így aztán — előéletétől függetlenül — minden képzett katonatiszt, aki megjelent a Szmolnijban, s felkínálta szakértelmét, kulcspozícióba kerülhetett a még rendkívül amorf bolsevik katonai apparátusban. Taraszov-Rogyionov ráadásul, noha 1917-es „úttévesztés”-ét megelőzően más „vargabetűk” is előfordultak mozgalmi életrajzában, (21) kiemelkedett az új egyenruhás „útitársak” közül; már csak azért is, mert az akkori mérce szerint „régi illegális”-nak számított.
Élete előző szakaszából örökölt kapcsolatrendszere és kiváló szervezőképessége révén így Taraszov-Rogyionov ott állhatott a szocialista hadsereg, a forradalmi politikai rendőrség és az osztálybíróság — vagyis a számos vonatkozásban még együvé tartozó szovjet erőszakszervezet — bölcsőjénél. Életrajzában büszkén számolt be arról, hogy ő tartóztatta le az orosz fővárost fenyegető Krasznovot, miután a tábornok parancsnoksága alatt álló doni és kubanyi kozákok letették a fegyvert a túlerőben levő matrózok és vörösgárdisták előtt. A bolsevikokat nemrég még hazaárulóknak nevező Taraszov-Rogyionov részt vett továbbá a Pétervár ellen induló, Kerenszkijhez hű csapatokat feltartóztató pulkovói ütközetben. Majd Krilenko zászlós, az orosz hadsereg új főparancsnoka páncélvonatán, mint a szerelvény kommendánsa, elkísérte őt Dvinszkbe, a nyugati front főhadiszállására, ahol ketten letartóztatták Boldirev tábornokot, az ott állomásozó ötödik hadsereg parancsnokát. (22)
Decemberben Taraszov-Rogyionov visszatért Pétervárra, s — ebben is hasonlít rá a Csokoládé Zugyinja — segített felgöngyölíteni néhány illegális monarchista és jobboldali eszer fegyveres csoportot, amelyek a bolsevik kormány ellen szervezkedtek. (23) Életrajzában büszkén írta, hogy ő tartóztatta le azt a Hrizoszkoleo nevű fanatikus tisztet, aki 1918. január 1-jén a Néva egyik hídján kis híján lelőtte Lenint; a bolsevik politikust a mellette ülő Fritz Platten svájci szocialista fedezte testével.
A német császári hadsereg februári frontális támadása idején Taraszov-Rogyionovot a Pétervárhoz közel eső lugai járásba vezényelték. A helyi szovjetet irányította, majd Pszkov határán részt vett a fegyveres harcokban. (24) Úgy látszik azonban, hogy a pártbíróság tagjait mindez nem hatotta meg különösebben. Míg viszont a Csokoládé főhőse a mozgalom „pillanatnyi érdekei”-t szem előtt tartva belenyugodott sorsába, Taraszov-Rogyionov mindent megtett azért, hogy lemossa magáról a szégyenfoltot. „1918 július végén… kizártak a pártból az említett levelek miatt — olvashatjuk 1921 novemberében papírra vetett magyarázkodó beadványában. — Ám ezek után azonnal nagy szolgálatot tettem a pártnak, mivel kémtevékenységet végeztem a hátországban. [1918 tavaszán a transzszibériai vasút mentén és a Volga vidékén fellázadt csehszlovák legionáriusok ellenőrizte területen.] Értékes katonai adatokat tartalmazó, részletes beszámolót juttattam el az Oroszországi Kommunista Párt központi bizottságának.” (25)


(A leendő diktátor munkatársa) Nem egészen világos, miért utazott 1918 késő tavaszán vagy kora nyarán Taraszov-Rogyionov Szibériába, ahol öt esztendővel azelőtt mezőgazdasági gépekkel ügynökösködött, majd a háború alatt rövid ideig Omszkban dolgozott egy ügyvédi irodában. Azt sem zárhatjuk ki, hogy egyszerűen elmenekült a vele szemben 1917 júliusa óta bizalmatlan pétervári környezet elől. Egy önéletrajzában azt olvashatjuk: „A szovjet [vajon a fővárosi vagy a központi szibériai?] küldött Tjumenybe, amelyet csupán a csehszlovák felkelés alatt hagytam el. Ezek után, részben [?] a katonai felderítés céljából, még visszatértem Szibériába. Egészen Omszkig jutottam el, a fehérek hátországába. Ősszel pedig átdobtak Caricinba.” (26)
Az 1921 novemberében keletkezett iratokból kiderül, hogy a pártonkívülivé vált és ezzel lefokozott Alekszandr Taraszov-Rogyionovot mégiscsak a párt káderügyeit intéző Jelena Sztaszova „dobta át” Caricinba, a tizedik hadsereg kötelékébe. „1919 januárjáig harci és szervezési munkát végeztem ott, többek között megszerveztem a hadsereg forradalmi tribunáléját — emlékezett később az író. — Azután Ukrajnában dolgoztam mint irodavezető, az ottani első szovjet kormány hadügyi népbiztosságán. … Ez idő tájt számos ukrajnai pártmunkás, köztük Vorosilov és Artyom is felvetette a központi bizottságnak meg a pétervári pártbizottságnak, hogy rehabilitálni kellene engem.” (27) Ez Vorosilovék szemében logikusnak látszott, hiszen Taraszov-Rogyionov, a bolsevik pártból kitaszított katonapolitikus a „központ” tudtával, sőt beleegyezésével az általa megszervezett helyi haditörvényszék forradalmi bírájaként emberek életéről és haláláról döntött. (28)
Emellett a Csokoládé leendő írója a tizedik hadsereg parancsnokainak és komisszárjainak (a „cariciniak”-nak) ahhoz az összeszokott társaságához tartozott, amely a német és az osztrák–magyar megszálló csapatok kivonulását követően, 1919 elején Szovjet-Ukrajna akkori fővárosába, Harkovba költözött. A Vorosilov körül csoportosuló (és rövidesen az ultrabaloldali „katonai ellenzék” bázisát alkotó) nagyhangú politikusok támadásainak első számú céltáblája viszont Lev Trockij volt — akkoriban hadügyi népbiztos és a Forradalmi Katonai Tanács elnöke. A többnyire régi illegális bolsevik párttagokból álló „caricini” csoport tagjai katonai kérdésekben kerek perec megtagadták, hogy engedelmeskedjenek az általában Trockij bizalmát élvező egykori cári tiszteknek.
A Harkovba költöző társaság főleg Joszif Sztálint ismerte el feltétlen tekintélynek a bolsevik vezetők közül. Ő pedig, a maga céljainak megfelelően, a háttérből Trockij és a Vörös Hadseregben szolgáló egykori cári tisztek ellen bujtogatta őket. Akkoriban minden jel szerint Taraszov-Rogyionovot is azért pártfogolta, mert a pártból való kizárása óta lelki gondjai elől a munkába menekülő katonapolitikus ugyancsak a „Trockij-ellenes” táborhoz csatlakozott. A Csokoládé szerzőjére nagyon is ráfért Sztálin segítsége, hiszen rehabilitálásának számára létfontosságú folyamata akadozott. Még a harkovi szovjet-ukrán kormány hat tagjának közbenjárása sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy visszavegyék a pártba. Hiába jellemezte őt Vorosilov és a többi népbiztos „ritka energikus, hűséges kommunista munkatárs”-ként, aki „felelősségteljes katonai munkát, sőt pártmunkát is végzett”, „kiváló energiát fejtett ki” az ukrajnai Vörös Hadsereg szervezése során, s csupán „a párt részéről megnyilvánuló viszony gördít akadályokat e pótolhatatlan munkatárs kellő felhasználása elé”, a pétervári pártbizottság makacsul ellenállt. Taraszov-Rogyionov szerint csupán 1919 áprilisában adták be derekukat Néva-parti ellenfelei, „miután J. Sztálin is csatlakozott a harkoviak kérelméhez”. (29)
A dátumot illetően az író tévedett, hiszen Harkovban már 1919. február 23-án átvehette Sztálin táviratát: „Számos olyan elvtárs, aki az elmúlt évben a pártból kizárt Taraszov-Rogyionovval együtt dolgozott, tanúsítja, hogy nevezett harcolt a tűzvonalban, s energikusan dolgozott a Vörös Hadseregben. Emellett Sztálin, a központi bizottság tagja kijelenti, hogy ha nevezett visszanyeri párttagságát, kezességet vállal érte.”
Az „Állami Ellenőrzés népbiztosá”-nak közbenjárására — a leendő szovjet diktátor így szignálta a táviratot — Taraszov-Rogyionovot visszavették a pártba. Emellett Sztálin azt üzente neki: „Másodszor is kérem, hogy induljon útnak Moszkvába. Táviratozza meg indulásának napját! Várom válaszát.” (30)
Ettől kezdve néhány hónapon át Taraszov-Rogyionov a nyugati front ügyeivel, majd a fehérek által ostromlott Pétervár védelmével foglalkozó Sztálin mellett dolgozott. „Májusban mint hadosztályparancsnok Rodzjanko tábornoktól védtem Pétervárt. Nyáron a nyugati front Forradalmi Katonai Tanácsában dolgoztam Sztálin elvtárs mellett, augusztustól dandárparancsnokként védtem Pszkov városát a fehér észt csapatoktól” — emlékezett az író életének e fontos periódusára, amikor — ugyancsak Sztálin uszályában — részt vett az Izvesztyija hasábjain a Trockij-ellenes sajtókampányban. (31) A magából kikelt hadügyi népbiztos Leninhez fordult panasszal: „Taraszov-Rogyionov folytatja bomlasztó agitációját általában a katonapolitika és konkrétan a katonai szakértők ellen. Pedig ő maga is egykori cári tiszt. Határozottan követelem, hogy azonnal vezényeljék őt a déli frontra, s kapjon parancsnoki beosztást.” (32)


<<előző 2. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969