2013. I-VI
 

Választott népek
Hatos Pál

„A nemzet születése elválaszthatatlan a nacionalizmus eszmerendszerétől, a nemzet mint »elképzelt közösség« tudott egyedül úrrá lenni a modernitás okozta káoszon. Nem volt rajta kívül ez időben egyetlen más erő, amely hasonlóképpen integrálhatta volna az individuumokra és osztályokra bomlott társadalmat. Az állam ugyanis sem mint erőszakszerv, sem pedig az érdekkiegyenlítő ágens szerepében nem tudta (és nem is kívánta) ellátni az olyannyira kívánatos egyesítő funkciót. Mindez azonban gyorsuló ütemben veszít érvényéből a mához közeledve; főként csak az és annyi marad meg belőle, ami a kultúra, vagyis a jelentések és szimbólumok elsősorban nemzeti közösségében nyilvánul meg; ami a közös kódok történelmi ízét és zamatát biztosítja” – így foglalta össze a nemzeti érzés történeti értékelésének kanonikus tételeit a közelmúltban a nacionalizmuskutatás egyik tájékozott hazai historiográfusa.1 Nem nehéz ebben az álláspontban egyfajta, a jelenre vonatkozó kívánalmat is észrevenni, tudniillik hogy az 1990-es években Kelet-Európa-szerte véres konfliktusokba torkolló nacionalizmusok végre a közös európaiságban otthont lelő nemzeti kultúra békés keretei közé szelídüljenek. A nacionalizmus szülte nemzet zavarba ejtő, kényelmetlen valóság: a sokak által felejtendőnek tartott XIX. századi eszmény napjainkban is veszélyes mozgósítóalap, ám egyben kikerülhetetlen legitimációs minimuma a tartós hatalomgyakorlásnak még a demokratikus társadalmakban is. Gerő Andrásnak a magyar nemzetvallásról írt monográfiája viszont a folyamatosságot helyezi előtérbe: „A magyar szimbolikus politika története nem lezárt történet… Lényege a változó intenzitású, változó hangsúlyú és erejű folytonosság… A közösségképző azonosságtudat és a neki megfelelő szimbolikus önkifejezés ugyanis sokkal állandóbb, mint a hatalompolitika erőtényezői, prioritásai.”2 Gerő is abban bízik azonban, hogy az „elemző megközelítés értelmezhetővé teszi azt, amit a magyar nemzeti identitás elsősorban érzetként élt és él meg. Mert ha értjük is, amit érzünk, akkor talán megválaszthatjuk a folytatást is”.3
A szimbolikus politika elsődleges színtere a vallás. A közelmúlt közép- és kelet-európai változásait kísérő vallási-nemzeti „reneszánsz”, az iszlám látványosan növekvő szerepe nemcsak Ázsiában és a Közel-Keleten, hanem a nemzetközi migráció révén Európában és Észak-Amerikában is ösztönzője lett annak, hogy az elmúlt másfél évtizedben – a nacionalizmuskutatásokkal párhuzamosan – a vallásosság társadalomtörténeti vizsgálata fellendült. Ehhez járul az atlanti civilizáció tovább élő – már Tocqueville által is elemzett –, de az elmúlt években egyre jobban tapasztalható sajátos ellentéte: míg a nyugat-európai országokban látványosan csökken a vallásosság szerepe a köz- és magánéletben egyaránt, addig az Egyesült Államokban a vallási közösségek térhódítása figyelhető meg. Az sem véletlen, hogy a megújuló vallásosságra intenzívebb érdeklődéssel tekintő társadalomtörténet kritikus értékelést nyújt a szekularizáció közkeletű, modernizációval összekapcsolt koncepciójáról. Van, aki egyenest úgy véli, hogy a modernitás önértelmezése minden szekularizációs tendencia ellenére – vagy talán éppen ezért – összekapcsolódik a vallással.4 A felvilágosodás utáni korszak jellegzetessége, hogy a szekuláris törekvések nem léteznek a vallás párhuzamos tételezése nélkül, s a küzdelem hatalmi terében a vallásos hagyományok is újradefiniálják vallási küldetésük lényegét.5 Másokban viszont ezek az összefüggések félelmeket váltanak ki, s nem haboznak a vallásos-nemzeti reneszánszot „új hidegháború”-hoz6 hasonlítani, amely „nem kevesebbről [szól], mint a politikai közösség alapjainak reszakralizációjára irányuló, újjáéledő törekvésről”.7
A vallásosság és a szekularizáció kapcsán az előbbiekben említett historiográfiai fordulatot sajátosan dinamizálják a nacionalizmuskutatások irányváltásai. Egyre több bírálat éri a nacionalizmust, a modern (ipari) társadalmak kialakulásához kapcsoló elképzeléseket, s ezzel együtt a nacionalizmus vallástörténetet segítségül hívó értelmezései is előtérbe kerültek. A közelmúltban megjelent könyve alapján úgy látszik, ehhez az irányzathoz csatlakozott a nacionalizmuskutatások egyik legtermékenyebb képviselője, Anthony D. Smith, a London School of Economics tanára.8
Smith egy ideig osztotta a nacionalizmust a modern (ipari) társadalmak genezisével párba állító felfogást, amelyet – egy rövid pillanatra úgy látszott – a társadalomtudományok posztmodern fordulata és a globalizáció tematikája a kétpólusú világrend összeomlásával sikerrel legitimált. Smith azonban már viszonylag korán az etnikai alapok fontossága és a gazdasági meg politikai feltételektől nagyrészt független folyamatossága mellett érvelt, s másokkal együtt a nemzeti identitás középkori előzményeire utalt.9 Legújabb munkája, a nemzeti identitás „szent alapjai”-nak és „mély kulturális gyökerei”-nek vizsgálatával, ismét a folytonosság problémájából indul ki, ám ezúttal megkísérli, hogy a vallásosság és a nemzeti identitás kapcsolatának egyfajta strukturális magyarázatot adjon.
Megjegyzendő, hogy a vallásos tényező keresése a nacionalizmusban nem új keletű: Ernest Renan a nemzet mibenlétéről szóló klasszikus tanulmányában, majd az első világháború után Carlton Hayes amerikai történész foglalkozott vele, s a modernista magyarázat egyik első teoretikusánál, Elie Kedourie-nál is megtaláljuk. Renan ugyan kizárja a vallást a nemzet definíciójából, s a magánszféra részévé teszi, szerinte azonban a nemzet „egyetlen roppant szolidaritás, amelynek lényeges alkotóelemét azok az áldozatok jelentik, amelyeket őseink hoztak, s azok, amelyeket mi készek vagyunk a jövőben meghozni”. A közös szenvedések, valamint az elmúlt és a jövendő nemzedékek áldozatainak „mindennapos népszavazása” konstituálja a nemzet létét. Renan a nemzet fogalmában az individualizmus liberális hitét kapcsolja össze az áldozathozatal történeti és közösségi toposzával.10 Hayes szerint a nacionalizmus a modern kor vallása. Azt kutatva, mi késztetett milliókat arra, hogy a hazafiság jegyében haljanak meg az első világháború lövészárkaiban, arra a következtetésre jutott, hogy a felvilágosodás és a tudományos haladás meggyengítette ugyan a hagyományos vallások tanításaiba vetett hitet, viszont nem törölte el az ember vallásos szükségleteit a személyes élet kereteit meghaladó megkérdőjelezhetetlen valóságban. A nemzet istensége (istenítése) erre az igényre ad választ, hasonló hatalommal és – Hayes szerint – hasonló eszközökkel (szent nyelv, liturgia, papság) szabályozva a tömegek életét, mint a középkor katolikus egyháza tette: a legtöbb ember számára olyasfajta értéket nyújt, hogy válság és mozgósítás esetén meghalni is hajlandók érte.11 Kedourie előbb a német felvilágosodás kinyilatkoztatott vallásokkal leszámoló filozófiájában kereste a nemzeti érzés ideológiai forrásvidékét, később mégis a középkor millenáris-chi-liasztikus üdvmozgalmaihoz hasonlította a nacionalizmusok megjelenését.12 Bár előzőleg szekuláris alapról bírálta, Smith a Kedourie által leírt vallásos mozzanatot mint helyes kiindulópontot emeli ki könyve historiográfiai szemléjében, továbbra is kétségbe vonva az összehasonlítás konkrét példájának helyességét: a hagyományos vallások transzcendens irányultságával ellentétben a nacionalizmusoknak nagyon is e világi küldetésük van. Tézise szerint a nemzeti érzés a szentség fogalmához és a megváltás közösségi rítusaihoz kötődik.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969