2013. I-VI
 

Kant, Greguss, Kossuth
Miskolczy Ambrus

Kossuth Lajos 1816 szeptemberétől 1819 nyaráig Eperjesen, az ottani evangélikus kollégiumban járta ki a magasabb osztályokat, a retorika–poétikai és a filozófiai–teológiai osztályt. Tizennégy évesen került oda, olyan osztályba, amelynek zömét nála két-három évvel idősebb fiúk alkották, de akadt még húszéves társa is. Tantárgyai – végbizonyítványa szerint – a következők voltak: tiszta matézis, pszichológia, empirikus logika, metafizika, fizika, Magyarország története, egyháztörténet, Európa és Magyarország statisztikája, természetjog, közjog, nemzetközi és népjog, etika, politika, pedagógia és filozófiatörténet.1 Mindezt természetesen latinul tanulta, miközben a városi közeg német és szlovák volt, s már a magyarosodás igénye is érvényesült.
Először összefoglalom, amit a kortársak a város szellemiségéről vallottak (sajnos, főleg azoktól maradtak ilyen megnyilatkozások, akik Kossuth után kerültek oda), majd az iskola szellemiségéről szóló forrásokat fogom vallatóra, s bemutatom, ami diáktársairól és tanárairól megtudható.2


(Eperjes légköre és diáknépessége) Eperjesen sokarcú, multikulturális világ tárul elénk. Kazinczy Ferenc számára „merő paradicsom”, bár „szegény”. Ő 1781-ben érkezett a táblához törvénygyakorlatra, s úgy látta: „Eperjest nevezetessé teszi az is, hogy itt négy nyelv van divatban. Az igazság emberei és a papság s a tanítók és tanulók mindig deákul beszélnek, az uraságok magyarul is, a polgárság németül, és tótul minden; és minthogy a szóló mind a négy nyelvhez hozzá szokott, az idegen elcsu-dálkozva hallja, hogy azon egy periódusnak tagjai mint vannak összeszőve tarkán mind a négyből.”3 Persze, mindenki a maga módján csodálkozott rá erre a világra. Vahot Imre, aki 1830-ban, tizenegy éves korában, a katolikus magyar Gyöngyösről került Eperjesre, úgy érezte magát, mint akit kiűztek az édenből; úgy vélte, hogy bár városiasabb környezetbe került, mégis valami „furcsa, három, négy nyelvvel is összezagyváló, leginkább tót és német ajkú, csunya öltözetű, a butító pálinkaivástól inkább komor, mint víg, nehézkes, ügyetlen tarka-barka nép, mily különös szabású nyárspolgárok közé soroltunk mi ide!” Szontagh Samu családtagként kezelte őt és testvé-rét, de miután „főfeladatunk lévén a latin, német és szláv nyelvet gyakorlatilag jól megtanulni”, még vacsora alatt sem beszéltek magyarul, s mivel a cselédek csak szlovákul értettek, a templomban pedig a pap németül prédikált, „mintha csak szép anyanyelvünket erővel ki akarták volna tépni a szájunkból”. Visszahatásként is „az egész városban a legnagyobb urak, az ország alsó részeiből idesereglett erőteljes, délceg, betyáros magyar ifjak, kik nagyobbára rövid dolmányú arany paszományos veres sapkát viseltek... oly vakmerő kalandokat, csínyeket vittek végbe, hogy a békés természetű eperjesi nyárspolgárok már rettegték, már messziről kerülték őket”.4 Akik nem a diákhierarchia aljára kerültek, miként a kezdő osztályosok, valamint azok, akik már ismerték vagy megszokták a többnyelvű világot, otthonosabban mozoghattak. Ilyen lehetett Pulszky Ferenc, akinek ősei „már egy század óta Eperjesen laktak”. „Házunknál Eperjesen kizárólag németül beszéltek, szüretkor Mádon gyakorta magyarul, mert itt sok volt az alföldi ismerős és vendég; a tót nyelvet aljasnak tartotta atyám, mely csak parasztok és szolgák szájába való, ugyanazért nem akarta, hogy azt alaposan megtanuljam, de magyar pesztonkát tartottak mellettem, ez volt a szokás a felföldön. Nagyanyám ellenben nem tudott németül, a társalgási nyelv nála magyar volt, ritkán tót.” Egyébként: „Az eperjesi társaságban a német nyelv dívott, mely a műveltség jelének tartatott, különösen a nőknél, mert a leánynevelő intézetek mind németek voltak.”5 Mégis, úgy látszik, ahány ház, annyi szokás. Kossuth például magyar közegben forgott, legalábbis arra emlékezett, bár nyilván ott tanult meg tökéletesen latinul és németül. „Nagyon ifjú korom dacára – írta az 1880-as években – szívesen látott vendég valék az előbbkelő megyei és városi házaknál, tanuló társaimmal pedig a legjobb barátságban éltem, közülök mint olyanokra, kikkel szorosabb baráti viszonyban éltem, különösen báró Prónay Albertre, két Szirmayra, három Jármyra, Andreánszkyra, Segesváryra, Baloghra, Szobonyára, Sartoryra emlékszem; ez utóbbi nagyon szerette a magyar költészetet; nála olvastuk Virág, Berzsenyi, Kiss stb. verseit s Kazinczy munkáit.”6
Ezek a nevek megtalálhatók a korabeli kimutatásokban. A diáklétszám három-négyszáz fő körül ingadozott.7 Itt viszont csak azon osztályok nyilvántartásait vizsgálom meg alaposabban, amelyekbe Kossuth is járt. A végzős iskolai tanulók mintegy ötöde magyar, a fele szlovák, a többi főleg német és kettős identitású magyar– szláv vagy német–szláv volt. A társadalmi csoportok közül a nemesség bizonyult a legerősebbnek: a végzős hallgatóknak több mint egyharmada nemesi sorból származott (többségük magyar), de akadt magát szlováknak valló nemes is. A magyar–szláv megnevezés viszont a nemesség magyarosodására utal. A társadalmi hierarchia alján álltak a jobbágyok, akik a felsőbb osztályok 10–15%-át tették ki. A nemesek és a jobbágyok között helyezkedtek el a polgárok és az egyházi értelmiségiek. Az, hogy Kossuth csak a nemesekre emlékezett, az elkülönülést jelzi. A diákság társadalmi összetétele azonban az iskolai világ demokratizmusára utal. Nemes és jobbágy fia között lehetett különbség, de a szellemi műveltség, képzettség mégis áthidalta a rendi szakadékot. A pályaválasztási elképzelések ellenben arra utaltak, hogy a fokozatokat nem lehetett átugrani. A nemesi származásúak politikusi pályára készültek, a jobbágyfiúk pedig zömükben teológiát akartak hallgatni, ugyanis egyedül a papi pálya vezetett ki a paraszti sorból, mint ahogy ez szinte mindmáig tartó, sok helyütt is élő jelenség. A politikusi pálya (a politika gyakorlati tudomány volt) a hivatalnokok világába vezetett. Bajza József erről a következőt írja: „A politika a polgári társaság vagy státus igazgatásának tudománya.”8 A politikus mindenhez ért, a filozófiától a gazdaságig. A politika nemcsak közigazgatás, hanem a közjó tudománya. „Hiszem, hogy a politika teheti az embert egyedül szerencséssé, mivel ez egyedül az az eszköz, mely által arra kényszeríttettik” – írta még 1784-ben „egy tizenkilencedik századbéli hazafi”.9
De milyen volt a kollégium szellemisége? Pulszky szerint „az eperjesi kollégium minden felsőbb lutheránus tanintézetek közt mindig legjobban tartotta fenn a magyar szellemet”. Ezt elsősorban Greguss Mihály (1793–1838), a kor egyik legkiemelkedőbb tanára „szította”,10 amikor 1827-ben a magyar önképzőkör megszervezésében segédkezett.11


(Greguss Mihály egyénisége és hatása) A többnyelvűség azonban hozzátartozott a felvidéki élethez. A diákok tanáraikat és egymást négy nyelven írt versekkel köszöntötték. Greguss Mihály állítólag szlovák származású volt, több nyelven is verselt, szlovákul is.12 Az 1819-es minősítés, amelyet Berzeviczy Gergely is igazolt, magyarként tünteti fel. Apja egyébként magyar anyanyelvű lehetett, mert az ugyancsak négynyelvű szlovák Michael Institoris-Mossóczyval latinul levelezett,13 arról, hogy falujában a magyar egyházi énekek rosszak, „nem méltóak a korhoz”. A hagyomány szerint Greguss Mihály volt az 1820-as években az egyetlen magyarul tudó tanár Eperjesen.14 Ez egyébként csalóka állítás: az említett minősítés szerint mind az öt tanár első nyelve a latin, aztán sorban szlovák, német vagy magyar. (Greguss Mihály nyelvtudásával is kiemelkedett: latinul, magyarul, németül és szlovákul beszélt, jártas volt a franciában, a görögben és az angolban, értett héberül és olaszul.) A XVII. században már magyarul is oktattak az eperjesi kollégiumban, s 1667-ben rendelkezésben is előírták, hogy a középiskola első osztályának megfelelő osztályban a tanítás „tiszta magyar legyen”, éppen a magyar nyelv elsajátításának érdekében. A XVIII. században és a XIX. század elején a latin nyelv mindent háttérbe szorító túlsúlya érvényesült, de 1825-ben a magyar nyelvi mozgalmak nyomán magyar póttanárt alkalmaztak, Greguss Mihály pedig 1830-tól a történelmet és a statisztikát magyarul tanította.15 A magyartudásra azonban előzőleg is fordítottak gondot. 1819-ben a végzősök minősítése a diákok túlnyomó többsége esetében külön rovatban jellemezte a magyar nyelv és irodalom ismeretének fokát. Sajnos, Kossuth esetében üresen maradt ez a rovat.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969