2013. I-VI
 

Önbecsülés és integráció
Mártfai Márta

E dolgozatban az önbecsülésnek a pszichológiában és a szociológiában már elterjedt fogalmára szeretnék támaszkodni. Egészséges emberek nevelése és gyógyítása során magától értődő természetességgel alkalmazza a pedagógia és a pszichológia az önbecsülés kialakításának sokféle technikáját. A testi fogyatékosokat illetően azonban vannak olyan speciális aspektusai, amelyeket érdemes figyelmesebben szemügyre venni.
Elsősorban a születésüktől fogva fogyatékkal küzdő vagy korán megsérült gyermekek esetében fontos, hogy betegségük ellenére kezdettől a társadalmi beilleszkedésre is felkészítsék őket szüleik és orvosaik. (Természetesen az idősebb korban megrokkantak beilleszkedése is nagy probléma, de mivel ők már vállaltak társadalmi szerepet, őket visszailleszteni kell, s ez kissé más természetű probléma.) Ehhez pedig elengedhetetlen a pozitív identitás, az önelfogadás és az önbecsülés. Annak biztos tudata, hogy betegségével és a belőle fakadó hiányosságaival együtt is értékes, pótolhatatlan személyiség, ezért érdemes magát a többiekhez mérnie, s minél nagyobb mértékben az övékéhez hasonló életre törekednie.
Feltevésem az, hogy csak lelkileg kiegyensúlyozott személyek tudnak érdemben együttműködni egymással, s ezért az integráció eszméje és gyakorlati megvalósítása bukásra van ítélve, ha elfeledkezünk az önbecsülés kialakításáról.
Az önbecsülés, röviden megfogalmazva, egész személyiségünk értékességének tudata. Azaz annak a ténynek a megélése, hogy az az ember, aki én vagyok, jó, szeretetre, megbecsülésre méltó, helye van a többiek között. Sérült gyermek esetében az őt körülvevő családnak, nevelőknek tudatosan kell törekedniük e belső meggyőződés megerősítésére, hiszen a fogyatékosság „ellene dolgozik”, gátolja a pozitív identitás és az ezen alapuló egészséges önbecsülés kialakulását.
Annak első bizonyítéka, hogy értékesek vagyunk, mindannyiunk számára – akár egészségesnek születtünk, akár nem – az édesanyánk és a család szeretete. Néhányan a sérültek közül már itt „elvesznek”, ha a fogyatékosság valamilyen torzulás formájában mutatkozik meg, s a szülők megriadnak, állami gondoskodásra hagyván a csecsemőt. Legtöbbször azonban, szerencsére, győz az anyai ösztön, s a kisgyermek családi környezetben nevelődik. Kétéves kor után megkezdődik az én kialakulása, s ez az első pont, ahol a fizikai hátrányokkal küzdő személy apró lelki segítségekre szorul abban, hogy énképe kiegyensúlyozott legyen, s önbecsülése az egészséges gyermekekével párhuzamosan, zavartalanul kifejlődhessen.
Bármilyen, az átlagostól való eltérés meghatározó jegyévé válik a személynek. Ez egymagában még nem feltétlenül megterhelő, hiszen pozitív tulajdonságok is lehetnek ilyen megkülönböztető jellemzők, például a kiemelkedő szépség, az erő stb. A súlyos testi fogyatékosság azonban negatív értelemben különbözteti meg viselőjét az átlagtól, megbélyegezheti őt, stigmájává válhat. Az első lépés ezért az önbecsülés egészséges szintjének kialakítása folyamán a stigma erejének csökkentése. Már kisgyermekkorban el kell hitetni a „beteg”-gel, hogy mássága elfogadható, hiszen minden ember különböző. Ettől ő még nem kevésbé értékes, nem rosszabb, mint a többiek, csak más. Érdekes nyomvonalat kínál ennek a problémának a megoldására Eric Berne sorskönyv-pszichológiája. Elmélete szerint az ember kora gyermekkorában, mintegy két- és hatéves kora között forgatókönyvet készít eljövendő életéhez, a nem tudatos szülői elvárások, „parancsok” és a mesék világából merített szerepek alapján. Erre alapozva dől majd el, hogy felnőtt életében sikeres, másokkal kiegyensúlyozott viszonyban levő „nyertes” lesz-e, vagy sérelmektől gyötört, állandó konfliktusok között élő vesztes.
Ha a gyermek fogyatékossággal küszködik, különösen tudatosan kell nyertes életpálya felé terelgetni, mivel a sérülés már eleve vesztes életpozícióba sodorhatja. A helyzetből fakadó ellentmondás úgy oldható fel, hogy hangsúlyozzuk jó tulajdonságait, amelyeknek tekintetében méltán felveheti a versenyt egészséges társaival. A szülők felelőssége és hatása e tekintetben óriási. Berne elmélete szerint alapvetően sokat számít a szülő sorskönyve, hogy ő maga vesztes-e vagy nyertes. Ha a rokkantság kora gyermekkorban következik be, akkor két eset lehetséges: vagy pontosan beleillik az anya sorskönyvébe, vagy teljesen félreviszi azt. Ha beleillik, akkor a gyermek hivatásos nyomorékként fog majd felnőni, feltehetően valamely hivatásos segélyszervezet oltalma alatt (feltéve, hogy mindvégig rokkant marad, különben megvonják tőle a támogatást). Ez esetben az anya megtanul szembenézni a helyzettel, s gyermekét is megtanítja erre. Ha azonban a rokkantság nem illik bele az anya sorskönyvébe, akkor nem fogja megtanulni, hogy megküzdjön vele. Továbbra is keményen próbálkozik, akárcsak a gyermeke, s az eredmény a féllábú szvingtáncos, a dongalábú távolugró, az agysérült ortopédsebész (ezek mind a való életből vett példák). Ha az anya sorskönyve nem olyan, hogy fizikailag vagy értelmileg sérült gyermekre lenne hozzá szükség, s a gyermek rokkantsága súlyos fokú és hosszan tartó, akkor az anya élete a sorskönyv által frusztrált tragédiává válik. Ha pedig az anya sorskönyve sérült gyermeket követel meg, ám a rokkantság csak enyhébb vagy korrigálható, akkor a gyermeket kényszerítik sorskönyv vezérelte tragédiába.”1
Vagyis amennyiben a szülőnek vesztes sorskönyve van, a sérült gyermek tovább erősíti ezt, s akaratlanul is hivatásos beteggé neveli csemetéjét, életük középpontjában a kórházak és szociális szervezetek állnak, s a gyermek egész élete azzal telik, hogy ő beteg. Nincsenek vele szemben különösebb elvárások, jövőjére nézve tervek, ennélfogva ambícióit, vágyait is hamar megtiltja a szülők ilyen irányú közömbössége. Tovább erősíti ezt a negatív hatást, hogy ezek a szülők korántsem ridegek gyermekeikkel, éppen hogy a túlzott féltés és babusgatás által tartják őt rabságban, ezt azonban a külső szemlélők, a szűkebb és tágabb környezet jogosan féltő szeretetnek érzékel, s helyesel.
Azok a szülők, akik nyertes sorskönyv szerint élnek, hajlamosabbak a gyermekük fogyatékosságát egyetlen tulajdonságának látni és láttatni. Ez ugyan nehezíti az életet, korlátot szab a lehetőségeknek, de nem lehetetlen sikeres életet felépíteni azzal együtt sem. Természetesen ők is érzékelik gyermekük betegségét, s meg is adnak számára minden lehetőséget a gyógyulásra, ők is igénybe vesznek orvosi segítséget, de érzékenyen reagálnak a gyermek betegségtől nem érintett képességeire. Ezekre legalább akkora hangsúlyt helyeznek, mint a fogyatékosság korrigálására, utat készítvén a sikerrel kecsegtető vállalkozások felé. Ezek a gyermekek szerencsés értelemben kettős életet élnek. Egyrészt adva van a fogyatékosságuk, s innen tekintve negatív értelemben különböznek másoktól, másrészt azonban van személyiségüknek és életüknek is egy teljesen ép, a betegségtől nem érintett része, amelyben tökéletesen hasonlítanak kortársaikra. Az integráció első, legmélyebben fekvő alapja véleményem szerint éppen ez a kettősség, amelyet a sérült személy egész élete során érdemes éberen őrizni. Előfordul, hogy a szülők merő jó szándékból elfeledkeznek erről, s túlságosan is a gyermek meggyógyítására törekszenek, egész gyermekkorát alárendelve e nemes célnak, s nem fordítanak figyelmet az egyéb képességekre vagy éppen az önfeledt játékra, barátságok kialakítására.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969