2013. I-VI
 

A mai közgazdaság-tudomány belső ellentétei és korunk alapvető kérdéseinek eltérő megítélése
Szakolczai György

A mostanit megelőzte a szinte teljes belső egység kora, amely a neoklasszikus közgazdaságtannak vagy a modern közgazdaságtan fő irányzatának (modern mainstream economics) időszaka volt. Ez a Keynes előtti neoklasszikus közgazdaságtan és a keynesi elmélet szintézisét hozta létre, s ezt akkor szinte mindenki elfogadta. A szintézis – noha létrehozására akadtak régebbi kísérletek is, amelyek azonban itt nem tárgyalhatók – Samuelson tankönyvének első, 1948. évi kiadásával született meg,1 amelyhez hasonló jelentőségű művet a modern közgazdaságtan mindmáig nem tudott megalkotni. Érdemes szó szerint idézni, amit erről a jelenkori, egymáshoz olyannyira hasonló amerikai tankönyvek egyikének szerzője, Blanchard ír műve utolsó, a makroökonómia történetét összefoglaló fejezetében:
„Az Általános Elmélet [Keynes először 1936-ban megjelent főműve2] néhány év alatt átformálta a makroökonómiát. Nem mindenki tért át erre a hitre, s kevesen értettek egyet tanításának egészével. A legtöbb vita azonban e körül szerveződött meg.
A korai 1950-es években széles körű egyetértés alakult ki, amely Keynes számos gondolatának és a régebbi közgazdászok gondolatainak integrációján alapult. Ezt a konszenzust nevezték neoklasszikus szintézisnek. Hogy Paul Samuelsont idézzük, az ő tankönyvének, az első modern közgazdaságtani tankönyvnek 1955. évi kiadásában a következőket írja: »A legutóbbi években az amerikai közgazdászok 90%-a már nem ’keynesi közgazdász’ vagy ’Keynes-ellenes közgazdász’. Ehelyett mindannak a szintézisén dolgoztak, ami értékes eleme a régebbi közgazdaságtannak és a jövedelemmeghatározás modern elméleteinek. Az eredményt neoklasszikus közgazdaságtannak lehet nevezni, s ezt, nagy általánosságban, mindenki elfogadja, a szélsőségesen baloldali és szélsőségesen jobboldali szerzők 5–5%-ától eltekintve.«3
A neoklasszikus szintézis maradt az uralkodó nézet további húsz évre. Megdöbbentő mértékű volt a haladás, s a korai 1940-es évektől a korai 1970-es évekig terjedő idő tekinthető a makroökonómia aranykorának.”4
E sorok írójának véleménye szerint a keynesi közgazdaságtan megjelenése nagy elméleti forradalom volt ugyan, elsősorban azonban mégsem elméleti, hanem etikai forradalom, s ezt a neoklasszikus szintézist is ezek az etikai meggondolások alapozták meg. Keynes előtt a közgazdászok – az akkori közgazdaságtant teljes egészében elutasító szocialistáktól, kommunistáktól és forradalmároktól eltekintve – a gazdasági válságok periodikusan ismétlődő sorozatát a velük járó mérhetetlen emberi nyomorúság periodikus ismétlődésével együtt mintegy természeti adottságnak tekintették, olyasminek, mint a szélvész, a földrengés vagy a vulkánkitörés. Ennek hatásait felületi intézkedésekkel talán kissé enyhíthetőknek tekintették ugyan, alapvető kezelését azonban éppolyan lehetetlennek, mint a vulkánkitörés elhárítását.
Azt hiszem, nem tévedek, ha úgy látom, hogy Keynes és követői elsősorban etikai szempontból utasították el ezt a felfogást, s elsősorban etikai meggondolások alapján kerestek tudományos megoldást arra a helyzetre, amelynek egyszerű tudomásul vételét nem csupán tudományos szempontból tartották elfogadhatatlannak. A modern makroökonómia tehát ezek szerint éppúgy erkölcsi felháborodásból született meg, mint ahogy az önkényuralom, a teljhatalmú uralkodók és léha udvaroncaik elleni felháborodásból született meg maga a közgazdaságtan is az erkölcsfilozófus Adam Smith 1776-ban megjelent művével, amely azonban csak a legjobban megfogalmazott kifejezése volt az akkori, a nagy forradalmakra és az amerikai függetlenségi háborúra vezető közszellemnek.
A fejlett országok gazdasági válságainak olyan mértékű elmélyülése, mint ahogy ez elsősorban az 1929–33. évi világválság, valamint az azt megelőző válságok idején ment végbe, éppen a modern közgazdaságtan, az imént bemutatott neoklasszikus szintézis kidolgozása, elterjedése és általános alkalmazása folytán és remélhetőleg véglegesen a múlté lett. Ez még akkor is igaz, ha ezeket a válságokat nem lehetett kiküszöbölni, s új, eddig megoldhatatlannak tetsző problémák is felmerültek, mint például bizonyos fejlődő országok időnként visszatérő mély válságai, valamint némely régió kezelhetetlennek látszó lemaradása. Korunkban azonban más új és nem kevésbé súlyos problémára is gondolnunk kell: a globalizációra. Első megközelítésben közgazdasági szakkérdésnek látszik, de nem csak az. Ismét vannak, akik úgy látják, hogy előretörése olyan, mint a szélvész, a földrengés vagy a vulkánkitörés, s éppúgy tudomásul kell vennünk összes hatásaival együtt, mint a természeti adottságokat. Ugyanakkor vannak, akik az eseményeknek ezt a menetét nem fogadják el, ahogy a XVIII. század gondolkozói és tömegei sem fogadták el az önkényuralmat, s a XX. század gondolkozói és tömegei sem a gazdasági válságot. Nem alaptalan az a vélemény, hogy korunk közgazdaságtanában, sőt, korunk egész politikájában és közéletében az a legfontosabb törésvonal, hogy fenntartás nélkül el kell-e fogadnunk a globalizációt, s elő kell-e mozdítanunk világméretű kiteljesedését, vagy inkább hangot kell adnunk fenntartásainknak, s keresnünk kell az emberiség számára elfogadhatóbb alternatívát.
Szinte a véletlen adott lehetőséget arra, hogy be tudjuk mutatni a modern közgazdaság-tudomány meghatározó belső ellentétét. Rudiger Dornbusch, aki nemcsak a tudomány, hanem a világméretűvé váló gyakorlati gazdaságpolitika képviselője is olyan értelemben, hogy egyike azoknak, akik alapvető módon határozták meg a nemzetközi pénzügyi szervezetek politikáját és magatartását, nemcsak tudományos könyveket és cikkeket, valamint a tudományos eredményeket népszerű formában a gyakorlati gazdaságpolitikusok és politikusok számára közvetítő munkákat jelentetett meg, hanem publicisztikákat is, s ezeket gyűjteményes kötetben is közreadta.5 Cikkei – saját közlése szerint – elsősorban a vezető üzletemberek által olvasott lapokban, a Business Weekben, a Wall Street Journalban és a Financial Timesban, továbbá egyebütt is szerepeltek. Ezekben a publicisztikai művekben gondolatai népszerű előadására törekszik, s felhagy ama igényével, hogy szigorúan csak a szakmai kérdéseket vegye górcső alá, s következetéseit egzakt módon bizonyítsa; tehát lehetősége nyílt általános felfogásának kötetlen előadására, az olvasónak pedig e felfogás megismerésére.
Az első részben Dornbusch személyét és tevékenységét, valamint – pontokba foglalva – a publicisztikáiban kifejtett nézeteit tekintem át. A második részben ezek valóságértékét és kritikáját veszem sorra, elsősorban a közgazdaságtan napjainkban is meglevő fő irányzatának képviselőire és magyarul is megjelent munkáira támaszkodva, hogy ezzel is megkönnyítsem az olvasó számára az esetleges további tájékozódást. A tanulmányt a következtetések rövid összefoglalása zárja le.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969