2013. I-VI
 

XII. Pius és a második világháború a Vatikán archívumai alapján
Muhi Barnabás

Habemus papam – tudatta a vatikáni Szent Péter téren összegyűlt tömeggel Camillo Caccia Dominioni bíboros 1939. március 2-án, miután a bíborosi kollégium Eugenio Pacellit XII. Pius néven pápává választotta. Európa ekkor már „fél láb”-bal háborúban áll. Túl vagyunk a müncheni és az első bécsi döntésen, s nem egészen két hét van hátra az első Csehszlovák Köztársaság haláltusájából. Az emberiség nagyobbik fele még mindig hisz abban, hogy az 1918-as fegyverszünet, amelyet szerencsétlen és igazságtalan békékkel pecsételtek meg, továbbra is fenntartható. Közéjük tartozik az újonnan pápává választott Pacelli bíboros is, akinek a második világháború alatti tevékenységét (és a Vatikán diplomáciai erőfeszítéseit) mutatja be Pierre Blet jezsuita szerzetes, egyetemi tanár könyve, a Vatikán archívumaiban található hivatalos íratok és magánjellegű levelek, feljegyzések alapján.
A könyv előéletéhez tartozik, hogy 1945 után több országban közétették a második világháború alatti diplomáciai iratokat, ám a Vatikán 1965-ig elzárkózott a nyilvánosságra hozataluktól. 1958-tól, XII. Pius halálától azonban felerősödtek azok a hangok, amelyek erős kritikával illették pápaságának első hat évét, néhol egyenest a náci Németországgal szimpatizáló személyként állították be őt. A kommunista diktatúrákat egész életében következetesen elítélő XII. Pius és a katolikus egyház elleni támadásokhoz jól jött a Szovjetuniónak (és csatlósainak), hogy Európa nyugati felén is több mű jelent meg a pápa cselekedeteit, illetve elmaradásukat bírálva. E kényes helyzetre tekintettel 1964-ben úgy döntött VI. Pál pápa, aki XII. Pius egyik legközelebbi munkatársa volt, hogy a Szentszék nyilvánosságra hozza a világháborúval kapcsolatos dokumentumait. Összegyűjtésüket, rendszerezésüket és publikálásukat egyházi tagokból álló kutatócsoport végezte el Pierre Blet vezetésével. Ez a hatalmas anyag tizenegy fejezetre osztva, összesen tizenkét kötetben jelent meg majd két évtized alatt. A kötetek tartalmazzák a pápa üzeneteit, leveleit és beszédeit, a vatikáni Államtitkárság levelezését és feljegyzéseit, még a magánjellegűeket is, valamint a diplomáciai jegyzékváltásokat. Az a remény, hogy e források közkinccsé tételével megváltozik a szakirodalom megítélése a Szentszék világháborús szerepével kapcsolatban, nem vált valóra. E forrásművet a szakirodalomban nem – vagy csak igen kis mértékben – használták fel. Blet-nek az 1990-es évek közepén született az az elhatározása, hogy a tizenkét kötetnyi iratanyag alapján maga írja meg a Vatikán 1939 és 1945 közötti történetét. A meghatározott keretek miatt a könyv a világháború bizonyos részeire koncentrál, például a katonai fogolytáborokkal kapcsolatos iratokat kihagyja, csak a legfontosabb dokumentumokat idézi. A könyv nem önálló mű, történeti szempontból csak a tizenkét kötetnyi dokumentumgyűjteménnyel együtt használható, a témában nem szakavatott „történészek” számára is. Blet XII. Pius szemszögéből végigköveti a világháborúnak azokat az eseményeit, amelyekkel kapcsolatban terjedelmes iratanyag gyűlt össze a Vatikánban. A szerző a Vatikán világháborús történelmének szempontjából legmeghatározóbb tizenkét politikai, egyházi és társadalmi kérdés (A Vatikáni diplomácia a háború ellen; XII. Pius, Roosevelt és Mussolini; A pápa és a német egyház; Az egyház a megszállt Lengyelországban; A győzelmes birodalom idején; Az európai háborútól a világháborúig; Faji törvények és fajüldözés; A deportálás Szlovákiában és Horvátországban; Románia és Magyarország; Az Örök Város sorsa; A franciaországi ügyek; Végső harcok és népek sorsa) köré csoportosítva mutatja be a Szentszék diplomáciai tevékenységét, lehetőségeit, sikereit és kudarcait, ama szűk keretek között, amelyeket a náci Németország és a fasiszta Olaszország lehetővé tett számára. Cselekedeteinek „kellemetlen visszahatásai lehetnek” német részről, hozta egyértelműen a Vatikán tudomására Menshausen német követségi titkár. Ennek tudatában kell értelmeznünk azt az erőfeszítést, amelyet XII. Pius megválasztásától kezdve a háború elkerülésért, illetve később Olaszországnak a háborúból való kimaradásáért tett (1. és 2. fejezet). Az évtizedes németországi tartózkodás eredményeként Pacelli bíboros nemcsak a német nyelvet sajátította el, hanem szimpátiával viseltetett a német nép és kultúra iránt is.
„Miután németországi működésünk alatt láttuk és éreztük, hogy a német nép mily keményen szenvedte meg veresége hosszan tartó és megalázó következményeit, és miután mi magunk voltunk tanúi annak a módnak, ahogyan az utolsó békeszerződés egyensúlyának hiánya végzetes következményként szülte meg azokat az ellentéteket, melyeknek erőszakkal történő elhárítása rengeti meg ma világot, és csak hő reményünket tudjuk kifejezni, hogy a háború befejezésének pillanatában – melyet csak a Gondviselés ismer – a győztesek füle megnyílik majd az igazság, méltányosság, bölcsesség és mérséklet e hangjára, mely nélkül semmilyen békeszerződés – bármily ünnepélyes legyen is annak ratifikálása – nem lehet szilárd, és nem lehetnek olyan szerencsés következményei, mint amilyenekre a lelke mélyén minden nép vágyódik” – írja 1940. augusztus 6-án a német püspöki karnak. A könyv legértékesebb részei azok a pápai magánlevelek és feljegyzések, amelyek tartalmazzák írójuk gondolatait, megérzéseit, kétségeit és véleményét. A dokumentumok kiváló képet festenek a kor hangulatáról is. A könyv érdekfeszítő és izgalmas olvasmány, amely megmozgatja az ember fantáziáját, akárcsak egy jó krimi, mivel a politikában járatos Blet igazán érdekesen mutatja be az 1940-es évek diplomáciájának richelieu-i mélységeit és magasságait.
Nehéz feladat volt az egyház helyzetének rendezése, konszolidálása Németországban, a németek és a szovjetek által megszállt Lengyelországban, illetve a balti „tagköztársaságok”-ban. Az ateista és egyházellenes diktatúrák nem nézték jó szemmel a Vatikán egyetlen megnyilvánulását sem. Szinte napról napra követhetjük az eseményeket és a velük járó emberi szenvedést, reménytelenséget, amelyet a lengyel egyházi személyek által a pápának írt levelek érzékeltetnek a legjobban. „A lengyelek panaszát hallani, hogy a pápa nem tiltakozik e bűntények ellen akkor, amikor a németek háromezer lengyel papot ölnek meg koncentrációs táborban.” A kérdés, hogy a pápa miért nem tett többet a védtelenek és az igazság érdekében, a könyv minden fejezetében megtalálható. A szerző nem akar válaszolni, de minden esetben felvázolja XII. Pius lehetőségeit, s mérlegeli azokat. A háború kiteljesedése idején a Szentszék figyelme elsősorban a háború áldozatai és üldözöttjei felé fordult. Az, amit a katolikus hitre átért, nem „árja” németek, hollandok és lengyelek védelmében tett, csak korlátozott sikernek nevezhető. Nem lehet azonban lebecsülni, ha tisztában vagyunk a vatikáni diplomácia lehetőségeivel és a pápa rendelkezésére álló erőforrások nagyságával.
Jól érzékelteti a szerző azokat a nehézségeket, amelyeket nem a németek, hanem a semleges országok támasztottak azzal, hogy nem mindig fogadták be a menekülőket, illetve nem mindig adtak útlevelet a zsidóknak. A könyv fontosnak tartja bemutatni, hogy milyen információi voltak a Szentszéknek a náci koncentrációs táborok valóságáról. Számos olyan jelentést közöl 1942-ből és 1943-ból, amely tele van homályos utalásokkal, de hiteles beszámoló nem került, nem kerülhetett XII. Pius elé. „Egy német tiszt hidegen és cinikusan megerősítette a dolgot, mégpedig egy ismerősöm jelenlétében. A zsidókat mérges gázokkal gyilkolják le, illetve géppuskával.”
A szlovákiai, horvátországi, romániai és magyarországi zsidóságra, valamint az ezekre az országokra vonatkozó iratok viszont felületesek, s észrevehető, hogy a jelentések írói nincsenek tisztában e közép-európai térség nehézségeivel. A Vatikánt azonban a világháború alatt jobban érdekelte a zsidóság vagy a katolikus egyház sorsa, mint a kis államok Németországhoz fűződő politikai viszonya.
Amikor 1952-ben XII. Pius feltette azt a kérdést, hogy mi az, amit meg kellett volna tennie, s nem tett meg, kijelentette: a háború elkerülése, az áldozatok számának csökkentése érdekében mindent megtett, amiről úgy vélte, hogy képes megtenni. A könyv alapján az olvasó maga is levonhatja a konklúziót: bárki lett volna XII. Pius helyén, nem tehetett volna többet az emberiség érdekében, s aki ennek az ellenkezőjét állítja, az elhagyja a történetiség mezejét.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969