2013. I-VI
 

Európa 1945–2000
Fiziker Róbert

Németh István tanulmány- és dokumentumkötete a 2001-ben megjelent, az európai gondolat történetét az antik időktől vázoló Európa-tervek, 1300–1945 című könyv folytatásaként a megosztástól az egységig, azaz Európa második világháború utáni kettészakításától a kontinens újjászervezésének napjainkban is zajló, rendkívül mozgalmas folyamatát foglalja össze és elemzi. A hidegháború, az enyhülés, illetve a közép- és kelet-európai rendszerváltások történéseit, a gazdasági, politikai és biztonsági integráció lépéseit régen feledésbe merült, valamint eddig ismeretlen dokumentumok közlésével végigkísérő munka bemutatja az európai alkotmányban megvalósulni látszó erőfeszítéseket, amelyek Európa szerves és szükségszerű egységesülését eredményezik. A kötet borítóján látható, a dániai Nagy Baelt-tengerszoroson 1998 óta átívelő híd jelképezi a fél évszázadon át tartó történelmi korszakot: Dánia két részét Európa legnagyobb, míg a világ második leghatalmasabb függőhídja köti össze. A lakosságnak az elhúzódó építkezés miatti kezdeti szkepszisét napjainkra egyértelműen a nemzeti büszkeség váltotta fel.
A második világháború utáni Európa jövőjéről két Európán kívüli, egymástól fokozatosan elhidegülő hatalom mondta ki a döntő szót: a kétoldalú egyezményekkel kelet- közép-európai blokkot kiépítő sztálini Szovjetunió és az európai integráció előmozdításához tevékenyen, politikai támogatás és gazdasági segítség formájában hozzájáruló Egyesült Államok. Az utóbbi saját gazdasági és stratégiai érdekeinek védelmében a Szovjetunióval szembenálló ideológiai és formális katonai szövetségbe kívánta szervezni Nyugat-Európát. A szovjet terjeszkedési kísérletekre a legjobbnak tartott középtávú megoldással, a nyugat-európai egyesítés felgyorsításával válaszoltak, s ez a szervezeti elkülönülés ellenlépéseket váltott ki. A kontinens megosztása az Északi-sarktól az Adriáig teljessé vált, Európát tíz évvel a háború után ismét katonai szövetségek hálózták be.
Az egyesített Európa eszméje az ellenállási mozgalmak gondolatvilágában élte túl a világháborút. A háború utáni első években az európai gondolat élharcosai vezető politikusok által támogatott európai magánszervezetek voltak. A föderalisták az európai államok szoros politikai összefogásában látták az esélyt Európa önállóságának megőrzésére, a realisták a szovjet fenyegetésre hivatkozva a nyugat-európai demokráciák mielőbbi összefogását sürgették. A két irányzat egy időben, 1946 szeptemberében körvonalazta elképzeléseit: Churchill zürichi beszédében (Nyugat-)Európai Egyesült Államok létrehozását sürgette, Észak-Amerika és a kulcspozícióban levő Nagy-Britannia melletti harmadik blokkalakulatként. Úgy vélte, hogy teljes egészében vagy amennyire lehet, újra kell teremteni az európai családot, s békét, biztonságot és szabadságot teremtő struktúrával kell ellátni azt. Első lépésként partneri viszonyt kell kialakítani a két szellemi nagyhatalom, a kezdeményező szerepére predesztinált Franciaország és Németország között. A föderalisták az egységes Európa, a demokratikus elveken nyugvó és a népek világszövetségéhez hozzájáruló Európai Unió mellett szálltak síkra. A H. Brugmans belga tudós által 1946 decemberében alapított Európai Föderalisták Uniója (UEF) nem fogadta el befejezett tényként Európa két ellenséges blokkra való megosztását, kezet kívánt nyújtani e földrész valamennyi népének, s nem kizárólag gazdasági vagy kulturális jellegű egyesítési kísérletet szándékozott megvalósítani. Sürgették az Európai Gyűlés összehívását, s kidolgozták az európai alkotmány előzetes tervezetét is.
A háború alatt az Egyesült Államokba emigrált, majd onnan a svájci Gstaadba visszatérő Coudenhove-Kalergi érzékelte a németellenes közhangulatban az európai kormányok vonakodását az európai összefogás eszméjének hirdetésétől, ezért az európai parlamenti képviselők mozgósításával kívánt nyomást gyakorolni a kormányokra. A Coudenhove-Kalergi főtitkárságával és a belga szocialista George Bohy elnökletével létrejött Európai Parlamenti Képviselők Uniója a nemzeti parlamentek által választott és az európai szövetségi alkotmány kidolgozásával megbízott Európai Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívását kezdeményezte. Ezáltal a programért már nem csak „magánidealisták és utópisták” léptek fel, s bár a Páneurópa Unió a több szálon futó európai egyesítési törekvések menetében elvesztette addigi monopolhelyzetét, az Európa-gondolat mindinkább a kormánypolitika szintjére emelkedett. A konstruktív Európa-politika csúcspontjaként 1948-ban nemzetközi bizottság jött létre Paul Ramadier elnökletével az európai egységmozgalmak koordinálására.
Az 1948 májusában tartott hágai kongresszusukon sürgős kötelességnek tekintették a biztonságért és a társadalmi haladásért kezeskedő, a szuverenitási jogok egy részének átruházásával megvalósuló gazdasági és politikai egység létrehozását. Az 1948 szeptemberében Interlakenban elfogadott felhívásukban egy nyitott, alkotmánynyal megerősített és a hatalmi jogkörök megosztását is megvalósító egységes Európa programját vázolták. A határozatok kedvező visszhangja újabb szervezetet, az Európai Mozgalmat hívta életre. A többek között Churchill és Léon Blum elnöklete alatt működő szervezet valamennyi nép uniója mellett tett hitet. Meggyőződéssel hirdették, hogy nem csupán a béke és a szabadság megőrzése, illetve a jólét megteremtése teszi szükségszerűvé Európa egyesülését, hanem az erkölcsi értékek, a demokratikus hagyományok és az emberi jogok tisztelete, illetve a stabilitást elősegítő új, integrált gazdaságpolitikából származó előnyök is. Az 1949. május 5-én létrejött Európa Tanács a „gazdasági és politikai unió” megvalósítását tűzte zászlajára a szorosabb egységet és a lehető legszélesebb körű együttműködést célzó egyezmények és közös tevékenység formájában. A számos egyéb gazdasági integrációs terv ellenére a valódi, államok feletti szervekkel megvalósuló integráció realitása még távoli volt a háború utáni Európában.
Az európai status quót hosszú időre megpecsételő hidegháború korszakában a politikai egyesülés előrehaladásának kulcsát egyre inkább a gazdasági integrációban keresték, amely előbb-utóbb szükségszerűen elvezethet a politikai integrációhoz. Két társadalmi rendszer és politikai értékrend versenyében a nyugat-európai egyesítés a nyugati értékrendszer szilárd alkotóeleme lett. 1950 és 1952 között számos magánszervezet és vezető személyiség tett javaslatot a gazdasági és politikai integrációra. Robert Schuman szupranacionális megoldási javaslata a több évtizedes Ruhr-problémára gazdasági jellege mellett a szorosabb politikai integráció felé vezető út első állomását látta a tervben, illetve az NSZK és Franciaország politikai megbékélésének elképzelését is magában rejtette. Tényleges szolidaritással, konkrét cselekedetekkel kívánta megvalósítani az európai nemzetek tömörülését. A „kis Európa” államai által megalkotott Montánunió puszta létezése lendületet adott az integráció ügyének, s előkészítette az utat az Európai Gazdasági Közösség 1957. évi létrehozásához. Az EGK megalakítása az addigi legnagyobb lépés volt a hat európai ország összefonódásában, s egyúttal politikai állásfoglalást is jelentett az egyesült Európa változatlanul vallott célja mellett.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969