2013. I-VI
 

A szűkös idő markában

A modern ember mozgásban levő lény – a munka ösztönzi, amelynek változó jellege megfelelő kompetenciát követel meg tőle. A cselekvés nyomás hatására zajlik, a határidők gyors reagálást követelnek, a versenyben – többnyire – az győz, aki agilis, ám aki későn érkezik, azt megbünteti a történelem. A mozgás gyakran célirányos. Célok vagy legalábbis stációk felé tart, amelyek azután újabb lehetőségeket teremtenek. A mozgás néha önmagáért zajlik, helyben járásnak látszik, s ebből egy sajátságos alapzajt hallunk ki, a kézben tartott és zárt világ úgynevezett működését, amelynek hektikus volta azért is nyugtalanító, mert manapság már a világ működésének bárminemű elakadása vagy bárminemű csend az üzemzavar jeleként irritál bennünket.
Az idő nem valamiféle önmaga által való dologként jelenik meg, hanem olyan közegként, amelyből kivehető, „hol” állunk, és „milyen messzire” jutottunk. Akinek sok ideje van, annak mintha tőke birtoklásáról lenne tanúsítványa, a másik, sokkal gyakoribb tapasztalat viszont – nevezetesen az, hogy az idő széttöredezik, a rendelkezésre álló idő túl kevés, a határidőket pedig túllépjük – az adós helyzetét érzékelteti realisztikusan (az idő felfalja az életet). Már Charles Baudelaire észlelte a XIX. században: az emberi élet nemigen látszik alkalmasnak arra, hogy érzékletesen és érzéki örömöt nyerve feldolgozza mindazt a kalandot és eseményt, amely az emberre rákényszerül. Az átmenetek és súrlódások valóságaként a modernitás olyan elegyét hozta létre az időnek és ritmusoknak, amely már nem nyújtott módot a kikapcsolódásra, épp ellenkezőleg, a korszak tanúit az örök vándor szerepébe kényszerítette, akinek sietősen kell igyekeznie, csak azt nem tudni: hova és miért?
Az időtudat másik, régebbi formája a halandóság súlyos ténye: valamikor, inkább előbb, mint utóbb, mindennek vége lesz. Amikor Weinrich a Szűkös idő. A véges élet művészete és ökonómiája című könyvében a Párkákra emlékeztet, akik a sors istennőiként először megfonják életünk fonalát, majd kézben tartják és óvják, hogy végül elmetsszék azt, akkor ez a mitológiai utalás megvilágítja az időfelfogásunk történelem előtti eredetét. Az életidő mindig korlátolt időtartam. Az idő emiatt rendszerint szűkös és zsúfolt az ember számára, ekképp körültekintőn kell kezelni és hasznosítani, akár a fölérendelt teremtő szándékának megfelelően, akár saját belátásból és az ajándék megbecsüléséből fakadóan – ez lenne az idő jobbik „értelme”. Némelyek még azt is megkockáztatják, hogy ez a lét terhe. Csakhogy Weinrich a vérmérsékletéből fakadóan korántsem tragédiaíró. Amit a müncheni romanista elénk tár, az egészében inkább derűre kihegyezett írásmű olyan szerzők és vélekedések megszólaltatásával, akik és amelyek az idő témáját az idő rövidségének tükrében taglalják, Hippokratésztől és Dantétól Lessingen, Goethén és Schilleren át Balzacig, Proustig, Heideggerig és Blumenbergig.
Mi ebből a tanulság? Az, hogy az emberi szellem végének, kihunyásának minden ténye korszakokon át arra indította az embereket: kommentálják e tényt, sokszor egyfajta pedagógia tükrében, amely az időnek minél okosabb kihasználására buzdított. Az élet rövid, a művészet hosszú, állapította meg Hippokratész a nyolcvanhét aforizmát és szentenciát tartalmazó gyűjteményében, s ezen csupán annyit értett, hogy aránytalanság mutatkozik a gyógyítás művészete és e művészet sikeres alkalmazásának lehetősége között. Mert amíg az orvosláshoz szükséges tudás és gyakorlat megszerzése hoszszas tanulóidőt követel, addig megeshet, hogy a páciens számára már későn érkezik az orvosi segítség. Theophrasztosz még kiélezettebb formában fogalmazta meg ezt később: „Alig kezdett el az ember élni, máris meg kell halnia.” Így van ez, s ezért kell az életet az „igazi” élettel kiegészíteni. Ehhez természetszerűleg hozzátartozik az életidő „kiadásai”-nak és „befektetései”-nek megfelelő eszközlése.
A sztoikus iskolához tartozó filozófusok e vonatkozásban merevebben és „inkább morális szemszögből” érveltek, mint Epikurosz követői. Horatius Használd ki a pillanatot! biztatása merészebbnek és felszabadultabbnak látszik, mint Seneca megállapítása, amely szerint az idő minden dolgok legbecsesebbike, s emiatt mindig ügyelni kell az idő ésszerű hozadékára: az embernek nem szabad átadnia magát a gyönyöröknek és hívságos dolgoknak, hanem a gondolatok komolyságának és nagyságának kell hódolnia. Még Leon Battista Alberti, a nagy humanista és a képzőművészetek teoretikusa is továbbvitte a kötelmeknek ezt az órák beteljesítését diktáló jegyzékét, hiszen a háztartás ökonómiáját az idővel való gazdálkodás szabályrendszereként határozta meg. Éppen ott, a rendelkezések és parancsok családi-hivatásbeli közegében nem szabad az időt vesztegetni, s annak érdekében, hogy az ember nehogy kijöjjön a gyakorlatból, kerülni kell a szórakozást és az alvást a szüntelen tevékenység céljából. Mindebben Max Weber a modern kapitalizmus hajtóerejét ismerte fel.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969