2013. I-VI
 

A biológiai kultúra- és irodalomelmélete

Bár az élvezet az emberi törekvések egyik célja, Eibl szerint rá vonatkozóan is fel kell tenni az evolúciós biológiában bevett, létjogosultságra irányuló kérdést, amely a biológiai hasznosságot firtatja. Eibl úgy véli, hogy az élvezet haszna a stressz ellensúlyozása. Közismert, hogy a stressz csak akkor előnyös reakciója a szervezetnek, ha rövid időközökre korlátozódik, például a ragadozó elől való minél gyorsabb menekülés, illetve az ellenféllel való ádáz küzdelem idejére. A huzamos stressz ugyanakkor károsítja a szervezetet, tönkreteszi az immunrendszert, s terméketlenséget okozhat. Eibl ezt „csendes szelekció”-nak nevezi. Evolúciós szempontból előnyös a huzamos stressz ellensúlyozására való képesség, például az öröm elősegíti a jó erőnlétet. Jó kedélyállapotban a test ellazul, az immunrendszer megerősödik, s az ivarmirigyek teszik a dolgukat. Eibl szerint itt keresendő azoknak az adaptációknak az eredete, amelyeken a „magasabb művészet” nyugszik. Így jött létre a kőkorszakban az érdekmentes tetszés.
Ez a művészet adaptív hasznáról szóló elmélet a záróköve Eibl Animal poeta című könyvének, amely az alábbi alcímet viseli: A biológiai kultúra- és irodalomelmélet építőkövei. A munka alapját az arra tett kísérlet adja, hogy a szerző megragadja a veleszületettnek és a tanultnak a viszonyát a nyitott programok Ernst Mayr biológustól kölcsönözött fogalmának segítségével. E viselkedésprogramok öröklődnek ugyan, de a tisztán ösztönös cselekvésekkel szemben a tapasztalatok módosítják őket. Eibl szerint elsősorban kereső funkciót töltenek be, s az ember velük fésüli át a kultúra világát. Keresőprogramok nélkül semmit sem találna, de a keresésre ösztönző impulzus hatására csak azt találja meg, amit a környezet kínál. A tényleges viselkedés Eibl szerint a gének és a kultúra érintkezésének határán lezajló „egyeztetések” eredménye. Eibl az „irodalmi, szellemi és tudományos kultúrában” járatos ideális olvasójáról azt feltételezi, hogy a Freud óta zajló tudományos vitákat nem kísérte nyomon, ezért először is bevezeti a szociobiológiába és evolúciós pszichológiába, ellátván őt a szükséges ismeretekkel a Westermarck-hatástól kezdve a mémelméleten át a csalásra vetemedő fajtársak fülönfogásáig. A nem egészen tájékozatlan olvasók számára elsősorban a szerző elfogulatlan közbevetései miatt érdemes átfutni ezt a részt: az emberi mosoly a fogvicsorításból fejlődött ki? Meglehet, de bizonyára azért is, mert jó érzést közvetít, a biztonság és a melegség érzetét kelti. E vonalvezetéshez illik, hogy Eibl óvakodik az egysíkú magyarázatoktól, amihez csak annyit, hogy az evolúciós pszichológia művelőinél, sajnos, gyakran becsúsznak ilyenek. Ha valaki bemegy a kocsmába, akkor nemcsak a falnak háttal lesz hajlandó helyet foglalni (mert ez esetben tudja, hogy a háta védve lesz), hanem talán oda is, ahol jó a megvilágítás, ahol a barátai ülnek, ahol egy csinos lány vagy fiú látható, s mindenekelőtt oda, ahol nyugton lehet. Az ösztönök elfojtása helyett az ösztönök összehangolása a lényeg.
Egyrészről az ösztönöknek a kultúra követelményeinek figyelembevételével való összehangolása, másrészről a stresszes életet élő vadászó és gyűjtögető emberek érdektől mentes tetszése között ott áll az ember tárgyiasító képessége. A mentális entitások, azaz a gondolatok, az érzések és az én leválhatnak a személyekről, s beszélgetések tárgyává válhatnak. Ily módon lehetőség nyílik szituációk szimulálására, a tudás felhalmozására. A tudást „sorba kell szedni”, fel kell dolgozni és tovább kell adni, mégpedig elbeszélés formájában. Itt verhető híd az irodalomtudomány irányában.
Eibl kultúraelmélete az irodalomkutató szitáján átszűrt evolúciós pszichológia. A bevett irodalomtudományi fogalmak evolúciós biológiai alapozást nyernek. A metafora például heurisztikus modellképzésnek minősül az analógiás következtetés mintájára, a mimézis (utánzás) pedig nem más, mint „egy eseménysor élvezetes módon való tárgyiasulása”. Az ember számára a veleszületett eseménysémák lehetővé teszik az információk strukturálását, továbbá azt, hogy a történeteknek értelmet tulajdonítson. A közkeletű motívumok meglelik az őket a gyakorlati evolúció szempontjából megillető helyet: a bibliai túlvilág azért található fent, mert az emberek felfelé próbálnak menekülni veszély esetén. Némi ismeretelmélet sem hiányozhat: az evolúciós ihletésű egyformasági sejtés alapján a túlvilág olyan, mint a földi élet, csak ott minden jobb kissé.
A szerző mégis sokat markol. A könyv nagyvonalú darwini gesztussal – „világosság lészen” – beharangozott, tudattal és szabad akarattal foglalkozó részei túlságosan rövidek ahhoz, hogy meggyőzők lehessenek. Bármennyire lenyűgöző is, ha egyetlen könyvoldalon Heine költeményei és a búzát megmosó makákók a jelentés próbálkozva való átvitelének illusztrációjaként szerepelnek, mégis felmerül a kérdés: mi szűrhető le az irodalomtudomány számára a biológiai felismerésekből azon a már nem túl káprázatos felismerésen túl, hogy nemcsak a testnek, hanem a szellemnek is megvan a maga evolúciós fejlődéstörténete?


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969