2013. I-VI
 

Az Estado Novo politikai rendszere
Bán Éva

A szélsőjobboldali „nacionálszindikalismo” vezetője, Rolăo Preto talán a legfontosabb megállapítást tette az Estado Novóról, amikor kommentálta az António de Oliveira Salazar által 1933-ban António Ferrónak adott interjúkat. Preto szerint Salazar és a többi diktátor között az a lényegi különbség, hogy a többiek maguk hódították meg a hatalmat, Salazar viszont elfogadta, hogy a többiek megszerezzék neki a helyet, ám ő maga nem tett semmiféle erőfeszítést. Ez az állítás tökéletesen jellemzi a Salazar által létrehozott Estado Novo eredetét. Salazar nem törekedett sem hatalomra, sem katonai diktatúra vezetésére. Talán azért nem, mert társadalmi eszméje határozott rokonságban állt azzal a politikai tervvel, amely mint ilyen egyébként nem is létezett, valamint azzal a programmal, amely hiányos volt, csupán általánosságokról rendelkezett, s meghatározta az 1926. május 28-ai katonai puccsot. Salazart ekkor a pénzügyminisztériumba hívták mint egyetemet végzett szakembert. A szakirodalom hangsúlyozza, hogy az Estado Novo nem azonosítható teljes egészében a fasizmussal, ráadásul a május 28-ai katonai puccs sohasem alakult olyan politikai mozgalommá, amelynek bármiféle programja vagy politikai terve lett volna. Mindössze arról volt szó, hogy a katonák megegyeztek a különböző politikai véleményűekkel és a jobboldali republikánus pártok vezetőivel. A puccsnak az volt a közvetlen célja, hogy eltüntesse a hatalomból a Portugál Republikánus Pártot, a választások sorozatos győztesét, s új hatalmat hozzon létre. Feladata volt még a közrend fenntartása, az állam tekintélyének átalakítása, valamint az, hogy véget vessen a demagógiának. A nagymértékű instabilitás, az országos zűrzavar és a puccs utáni katonai diktatúrából tökéletesen hiányzó irányelvek bizonyítják legjobban, hogy már a puccsnak sem volt sem olyan terve, sem olyan programja, amely egyesítette volna az erőket és a véleményeket. Már a katonai diktatúra kezdetén látszott, hogy a rendszer nehezen fogja túlélni, ha túléli egyáltalán, saját belső ellentmondásait, hacsak nem talál előbb-utóbb olyan egyesítő, intelligens pólust, amely teljes megtisztulásra kényszeríti. Az alkotmányos monarchia megszűnése után, 1911 és 1928 között ugyanis nyolc államfő és negyvennégy kormány váltotta egymást, s a húsz forradalom és államcsíny végül is kormányozhatatlanná tette az országot. Salazar 1926 júniusában vonakodott részt venni a diktatúra kormányában. Annyi bizonyos, hogy a május 28-ai puccs előkészítésében nem hiányzott a Mussolini által Olaszországban és a Primo de Rivera által Spanyolországban megvalósított propagandamunka, a viszonylag korlátozottan jobboldali és visszafogottan szélsőjobboldali csoportok propagandája. Ennek ellenére nem létezett a puccsban részt vevő katonák akaratát egyesítő terv, s hiányoztak a támogatók specifikus politikai céljai.
Salazar pénzügyminiszterként „érkezett” a diktatúra kormányába, de megvoltak a feltételei annak, hogy elvállalja ezt a pozíciót. E kikötések elsősorban a közkiadásokra, a pénzügyi és a fizetési rendszerre, valamint az ország gazdasági átszervezésére vonatkoztak. Amikor megerősítették miniszteri hatalmát, mindezt lényegében tiszteletben tartották.
1928. április 28-ától és mindenekelőtt Ivens Ferraz (2) kormánya idején, azaz 1929 második szemeszterében Oliveira Salazar aktívan részt vett egy olyan központi probléma vitájában, amely a katonai diktatúrát érintette: milyen típusú rendszernek kell követnie a diktatúrát? Egy regenerált köztársaságnak, amely nem szakít radikálisan az I. köztársasággal, de új hatalomfelfogást követel, elkerülve, hogy a kormányok túlzottan függjenek a parlamenttől, mégis fenntartva az állam és a közrend tekintélyét, valamint a demokratikus szabályok lényegét, a közszabadságokat? Vagy egy új rendszernek, amely radikális szakítás kell legyen a demokratikus és a parlamentáris köztársasággal, s amelynek új intézményeken és felfogásokon kell alapulnia?
Amikor Ivens Ferraz kormánya megbukott — ez a politikai vonal mélyebb újjászületése lett volna az I. köztársaságnak —, Salazarnak és támogatóinak működési területe növekedett. 1930 januárjában Domingos de Oliveira tábornok lett a miniszterelnök, és Salazar új rendszert kezdhetett építeni, amely lényegesen különbözött az I. köztársaságtól, valamint attól, amit azoknak a fiatal tiszteknek egy része kívánt először, akik hamar leváltak a diktatúráról.
Összességében azt mondhatjuk: a katonai diktatúra megteremtette a lehetőségeket Oliveira Salazarnak arra, hogy a kormányba való bekapcsolódásától elinduljon egy úton, amely hosszú és kanyargós volt ugyan, ám lehetővé tette számára egy olyan hatalom kiépítését, amelynek gyakorlatilag abszolút vezetője lett. Felépítette saját hatalmát egy másikból, amely különbözött az övétől. Amikor az António Ferrónak adott interjúkban (3) összehasonlította saját rendszerét az olasz fasiszta diktatúrával, azt állította: „A portugál diktatúrának nyugodtnak, nagylelkűnek, egyetlen hajlíthatatlan egésznek kell lennie. Időt veszített, de eredményességet és szilárdságot nyert: jobboldali diktatúra ez anélkül, hogy szárnyakat adna a személyes hatalomnak.” S valóban, az Estado Novo alapjainak és főbb eszközeinek felépítése lassú és szándékosan nyugodt volt, jóllehet némi nyugtalanság időnként felütötte a fejét, ahogyan akadtak kísérletek a rendszer elleni katonai lázadásra is. Május 28-a negyedik évfordulóján António Salazar és Domingos de Oliveira vázlatosan megvetette az Estado Novo alapjait, s csupán 1930. július 30-án tette nyilvánossá az egyetlen párt alapokmányát, az As Bases Organicas da Uniăo Nacionalt. Az 1931. január 20-án közzétett hivatalos jegyzékben az is szerepelt, hogy „nincs helye semmiféle olyan típusú rendszernek, amely a május 28-át megelőzőhöz hasonlít”. Az önkormányzatok vezetőinek pedig 1932. február 26-án fejtették ki az Estado Novo alapjait. Ugyanezen év május 27-én publikálták a párt, az Uniăo Nacional alapszabályának döntő változatát, a következő napon pedig a politikai alkotmány új tervezetét. Ez év június 28-án Oliveira Salazar előlépett miniszterelnökké. 1933. március 16-án, három nappal ama népszavazás előtt, amely elfogadtatta az új alkotmányt, Salazar részletezte az ország új alaptörvényének korporatív tartalmát, augusztus 5-én pedig közzétették a munkára vonatkozó új törvényhozást. 1934. november 9-én törvényerejű rendeletben előírták a Camara Corporativának (a nemzetgyűlés és a kormány konzultációs-támogató szervének) működését, a december 16-ai nemzetgyűlési választásokon pedig egyetlen párt „versenyzett”: az Uniăo Nacional. Mintegy öt évre volt szükség ahhoz, hogy lerakják az Estado Novo alapjait: 1930 januárjában még Domingos de Oliveira vezette a kormányt, ám Salazar két és fél év alatt miniszterelnök lett.
Valójában Oliveira Salazar már 1928-tól kezdve folyamatosan újjászervezte az állami adminisztrációt, a pénzügyi rendszert, a bankrendszer ellenőrzését és a gyarmatok jogi alapszabályait. Átalakította az oktatásirányítást, a fegyveres erőkkel való kapcsolat elveit, újjászervezte a politikai rendőrséget és az előzetes cenzúra szolgálatát, előmozdította egy hivatalos újság, a Diário da Manha létrehozását, s megteremtett egy viszonylag stabil és hűséges csoportot, amely szilárd eszköz volt az ellenzékiek vagy a más véleményűek eltávolításában.
A belpolitika leírásakor még egy fontos dolgot kell hangsúlyoznunk. Az Uniăo Nacionalt mindenekelőtt az különböztette meg a korabeli hasonló indíttatású pártoktól, hogy a hatalomból hozták létre, s alapjai több mint négy évvel az után a katonai puccs után váltak nyilvánossá, amely helyt adott a diktatúrának. Az olasz fasizmussal, a német nemzetiszocializmussal és Franco spanyolországi „forradalmá”-val szemben az Estado Novo egyetlen pártjának kialakítása és elvei nem előzték meg május 28-át. Az olasz fasiszta párt, a német nemzetiszocialista vagy a prefrancói mozgalom olyan eszköz volt, amely elveket hangsúlyozott, s folyamatosan a képviseleti demokrácia értékeivel és intézményeivel szakító gyakorlatot folytatott, sőt, e pártok teremtették meg Mussolini, Hitler, illetőleg Franco hatalomra jutásának feltételeit. Már a hatalom meghódítása előtt léteztek, részt vettek a választási küzdelmekben, tömegmozgalmakat indítottak, s elérték politikai és társadalmi meghonosításukat. A mozgalmaknak konkrét javaslataik voltak a demokráciák válságának problémáira és a baloldali újjászervezés elleni harcra. Az Uniăo Nacional ellenben olyan politikai entitás volt, ameIyet sohasem értelmeztek pártként, s amelynek politikai programja arra korlátozódott, hogy adminisztratívan és helyileg kiegészítse a már létező politikai hatalom programját, tervezetét. Az olasz fasizmusban és a német nemzetiszocializmusban az egyetlen párt a vezetők karizmája révén szinte mindig alárendelte magának a végrehajtó és a törvényhozó hatalom egy fontos részét. Az Uniăo Nacional viszont alapszabálya szerint „a pártjelleget nélkülöző egyesület volt, független az államtól”. Sem tervei, sem céljai nem kötődtek a hatalomgyakorláshoz vagy egy konkrét politikai terv végrehajtásához. Magának Salazarnak a kívánságára a párt beavatkozásának egyetlen területe a közrend védelme volt, visszafogott célja pedig a kormánnyal való együttműködés. Ahogyan Manuel Braga da Cruz (4) helyesen megjegyezte, „az Uniăo Nacional több volt mint állampárt, mint a kormány pártja, mint a rendszer pártja. … Azt vállalta magára, hogy hazafias párt, vagyis kombinálja a politikai párt funkcióit az egyszerű hazafias egyesület jogosultságaival, s úgy működik, hogy az Estado Novo ne legyen egypárti állam, hanem csupán olyan állam, amely egyetlen párttal rendelkezik”.
Az így értelmezett Uniăo Nacionalban minden portugált, egy emberként, annak a kívánságnak kellett lelkesítenie, hogy a közjót, az ország gazdasági és erkölcsi megújulását szolgálja. Ez a legkülönbözőbb véleményűekre és hitűekre is érvényes volt, éppen azért, mert az Uniăo Nacional nem párt volt, hanem olyan entitás, amelyben mindenkinek jutott hely. Ha párt lett volna, akkor elveit szigorúbban meg kellett volna határoznia, s másféle helye lett volna abban a politikai szerkezetben, amely nincs teljesen alárendelve a politikai hatalomnak, viszont szabályozza a kormányt. Ezt a felfogást azonban Salazar elutasította. Így aztán az Uniăo Nacionalban egyesülhettek a monarchisták, a hithű köztársaságiak, az integralisták, sőt azok a helyi kiválóságok is, akik bejárták az I. köztársaság pártjainak apparátusait. Jóllehet a tagok választási megmozdulásokon és propagandafeladatokban vettek részt, s olykor a hazafias lelkesítésnek szentelték magukat, sőt kádereket is adtak az államnak, az Uniăo Nacional sohasem volt tömegszervezet vagy olyan politikai gépezet, amely rendszeresen megvitatta volna a kormány cselekedeteit és teendőit, s részt vett volna a hatalomgyakorlásban vagy a kormány összetételének megvitatásában. S bár nem volt egyszerűen polgári jellegű egyesület, nem is lépte túl a kormánnyal való együttműködés keretét. Mindig a hatalomnak alárendelt szervezetként működött, és segítette megvalósítani annak kezdeményezéseit. Sőt, néhány alkalommal az Uniăo Nacional úgy lépett fel, mint az Estado Novo vezetője, saját közvetlen érdekeinek „visszhangja”, hogy előkészítse a terepet olyan döntéseknek, amelyeket Salazar miniszterelnöki minőségében hozott. Mivel az egyetlen legálisan létező párt volt, a náci Németország és a fasiszta Olaszország egyetlen pártjától nagymértékben különböző módon működött. Így talán már érthetőbb Braga da Cruz megkülönböztetése az egypártrendszer és az egyetlen párttal működő rendszer között.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969