2013. I-VI
 

Lengyelek és magyarok 1939–1945 között és később
Tadeusz Olszanski

A rejtjeles üzenetet egy titkos rádióállomás vette Budapesten 1940 októberének valamelyik napján. Az adóvevőt Juhász Alfréd újpesti, Horthy Miklós (jelenleg Dózsa György) út 13. szám alatti lakásában helyezték el. Juhász a háború előtt hosszú ideig a Tungsram varsói kirendeltségét vezette. A lengyelek iránt a barátságnál jóval többet érzett; gyermekei, Emma és Ernő, hús-vér lengyeleknek vallották magukat. Ernő a legmagasabb rendű bizonyítékát adta ennek: 1941-ben Tobruk alatt hősi halált halt Lengyelországért. A testvérpár nyomban a háború elején futárszolgálatra jelentkezett, s felesküdött a budapesti Romek lengyel konspirációs katonai bázisnál. Amikor 1941-ben kitört a háború Magyarország és a Szovjetunió között, Ernőt behívták, de ő Nyugatra szökött, mert nem akart a hitleristák oldalán harcolni, s beállt a lengyel hadseregbe. Ezt az epizódot annak idején részletesen megírtam, s közreadtam a Lengyel Tájékoztatási és Kulturális Intézet (napjainkban Lengyel Kulturális Intézet) Magyarok és lengyelek 1939–1945 között című kiadványában. Manapság úgy emlékszem vissza rá, mint a magyarok ügyünk iránti odaadásának beszédes megnyilvánulására.
A háború alatt a lengyelek valóságos titkos földalatti államot hoztak létre Magyarországon, a megfelelő szervezeti felépítéssel. Vendéglátóink jóindulata és segítsége nélkül ez teljességgel lehetetlen lett volna. A lengyel szervezetek és a londoni emigrációs kormány közötti rádió-összeköttetést Zygmunt Tyczyński mérnök, a híradástechnika specialistája irányította, aki összebarátkozott szaktársával, Juhász Alfréddal. Tyczyński a háború előtt Budapesten az Orion gyárban dolgozott, magyar nőt vett feleségül, s Rákospalotán lakott. A háború végéig kitűnően ellátta titkos megbízatását. A rádiókapcsolatot Londonnal nem ugyanarról a helyről, hanem több magyar barátja lakásából tartotta – felváltva, ezért a német felderítés nem tudott a nyomára jutni.
De térjünk vissza ahhoz az említett októberi naphoz, amelyen Tyczyński rejtjelezett üzenetet kapott Juhászék lakásában. A rádiótáviratot nem más, mint Emma vagy Ernő vitte el a megbeszélt találkozóhelyre, egy forgalmas belvárosi kávéházba, ahonnan a Romek bázisra továbbították, s ott megfejtették. A londoniak tíz, legfeljebb negyvenéves, franciául vagy angolul beszélő tüzértiszt, valamint négy rádiótávírász kijuttatását kérték benne – a lehető legrövidebb idő alatt. Az először Franciaországból, majd Nagy-Britanniából érkező hasonló kérések számos személyi feltételt határoztak meg: többek között a rendfokozatot, a különleges képzettséget, az életkort, az egyéb területeken való jártasságot. Jan Emisarski ezredes, a budapesti lengyel katonai attasé, aki 1940 tavaszáig maradt hivatalában, majd Zagłoba őrnagy, vagyis Jan Mazurkiewicz – később Radosłav ezredes –, a Romek bázis vezetője kapcsolatban állt Stefan Dembiński tábornokkal, a Honvédelmi Minisztérium 21. alosztálya mellett felállított lengyel katonai iroda vezetőjével. A magas rangú főtiszt felügyelte az internált lengyel katonák táborait. A birtokában levő listáról kiválasztotta a kért tiszteket, s értesítette erről a táborok parancsnokait. A kiválasztottak többnyire akadálytalanul elhagyhatták a táborokat, a szükséges papírokat és a pénzt még ott vagy Budapesten – ha átutaztak rajta – vették át. Baló Zoltán, a 21. alosztály vezetője elismerőn szólt a lengyelekről emlékirataiban, hogy milyen leleményesen szervezték meg az evakuációt.
A lengyel katonai irodában, amelyért Baló felelt, öt-hat törzstiszt, két gépírónő és egy küldönc dolgozott. Mindannyian folyékonyan beszéltek németül, kettő pedig magyarul is értett. Baló a tisztek közül ismert néhányat, akikkel együtt szolgált az osztrák hadseregben. A lengyel katonai irodában az evakuálással foglalkozó Kornaus ezredes 1940 áprilisában azt jelentette a londoni kormánynak, hogy az internálás kezdete óta tizennyolcezer különlegesen képzett tisztet és katonát juttattak ki Władysłav Sikorski tábornok alakulóban levő hadseregébe.
A katonai teendők ellátásában, bár ez volt a legfontosabb, nem merült ki a lengyelek tevékenysége a háború alatt Magyarországon. Az iskolai oktatást is megszervezték, egészségügyi szolgálatot hoztak létre, tájékoztatási és kulturális feladatokat végeztek, és saját papjaik is voltak. Lengyel nyelvű újságot, folyóiratokat és könyveket adtak ki. Magyar irodalmi műveket fordítottak le nyelvünkre, hogy a menekültek még jobban megismerkedhessenek vendéglátóik kultúrájával. Az 1939-ben, az előzőleg megkötött lengyel–magyar kulturális egyezmény alapján megnyitott budapesti Lengyel Kulturális Intézet is várta honfitársainkat. Legfőbb irányítószervünk a Lengyel Polgári Bizottság volt. A katonai táborokban parancsnokok, a civil táborokban az önkormányzatok elnökei felügyelték a menekültek életét. A civil menekülteknek a magyar állam rendszeres havi segélyt fizetett, így tehát nem voltak pénzügyi gondjaik. Mindenütt akadtak felelősségtudó, hozzáértő emberek, akik az összeomlott lengyel állam helyett a haza határain kívül, tehát sokkal nehezebb körülmények között a szükségleteknek megfelelő szervezeteket, a földalatti lengyel állam fiókintézményeit hozták létre – londoni és varsói központtal.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969