2013. I-VI
 

Magyarország IMF-csatlakozásának előtörténete
Honvári János

Kimerülőfélben volt a termelés növelésének legfontosabb extenzív forrása, a pótlólagosan bevonható munkaerő is. 1949 és 1963 között az összes foglalkoztatott száma hétszázötvenkétezer fővel, ezen belül a nem mezőgazdasági ágakban dolgozóké egymilliókétszázhatvanegyezer fővel nőtt, miközben a mezőgazdasági munkavállalóké ötszázkilencezerrel, a háztartásbeli nőké pedig hétszáztízezerrel csökkent. A távolabbi időre szóló prognózisok – a Ratkó-korszakban születő nagyobb létszámú korosztályok munkába lépéséig – a bevonható pótlólagos munkaerő határozott csökkenésére számítottak.
Ebben az időszakban a nemzetgazdaság teherbíró képességét jócskán meghaladó összegeket fordítottak a hadsereg fenntartására és fejlesztésére. E kiadás 1959 és 1962 között 20,8 milliárd forintot emésztett fel, amelynek csaknem a felét főleg a légvédelem korszerűsítésére fordították. A közvetlen honvédelmi kiadásokra a II. ötéves tervben eredetileg tervezett 34,5 milliárd forint sem volt csekély összeg, ezt azonban az 1961–62-es nemzetközi helyzetre és az időközben végrehajtott nagyarányú áremelésekre tekintettel 4,2 milliárddal növelték. Az összeg nagyságrendjét jól érzékelteti, hogy megegyezik az összes mezőgazdasági beruházás értékével. A II. ötéves terv közvetlen hadi kiadásai a nemzeti jövedelem 4,8%-át emésztették fel.3 1959 és 1965 között átszervezték és átfegyverezték a honi légvédelmet. Felállítottak két légvédelmi hadosztályt, s tízezer fővel növelték a honi légvédelmi csapatok létszámát (így a hadsereg teljes létszámának 21%-át tették ki). Felfegyverzésükre a haditechnikai import 49%-át, 188,5 millió rubelt fordítottak. A II. ötéves tervben a szárazföldi csapatokat hadműveleti-harcászati és páncéltörő rakétákkal fegyverezték fel.4
Tovább rontották a fizetési mérleget a Vietnamnak, Észak-Koreának, Mongóliának, Kubának, valamint az 1960-as évek elejéig Albániának nyújtott segélyek és hitelek is.5 A gazdasági helyzetet nehezítette a KGST-n belüli szakosodás mozdulatlansága és az 1960-as években felvett újabb szovjet hitelek, amelyek közül az egy kissé eufemisztikusan speciális I-nek és speciális II-nek nevezett kölcsönök terhei voltak a legnehezebbek.6
Az újabb eladósodási hullám döntő oka azonban a kisüzemi mezőgazdaság rohamszerű átszervezése és az ennek következtében több mint másfél évtizedig tartó rendszeres és nagyarányú mezőgazdasági (jórészt tőkés) import lett. Az ország behozatalra szorult kenyér- és takarmánygabonából, húsból, műtrágyából, valamint mezőgazdasági gépekből. A mezőgazdasági termékek tőkés külkereskedelmi forgalmának pozitív egyenlege – az import állandó növekedése miatt – az 1960-as évek első felében határozottan csökkent. Minthogy a magyar nyersanyagokon (timföldön, hutaalumíniumon, vaskohászati termékeken, kőolajszármazékokon) kívül gyakorlatilag a mezőgazdaság volt az egyetlen olyan ágazat, amelynek termékeivel ellentételezni lehetett a nyugati nyersanyag- és gépimportot, ennek az ágazatnak a csökkenő pozitív egyenlege a tőkés fizetési mérleg tartós hiányára, ezáltal pedig az ország fokozatos eladósodására vezetett.

A mezőgazdasági termékek külkereskedelmi forgalmának alakulása a nem szocialista országokkal 1960 és 1964 között (millió devizaforint)7

1960 1961 1962 1963 1964*
Export 1129 1102 1208 1653 1615
Import  344  422  733  976 1092
Egyenleg + 785 + 680 + 475 + 677 + 523

* tervezet

Forrás: MOL, XIX-A-16-f, 49. doboz. A Pénzügyminisztérium feljegyzése az 1963-1964. évi devizahelyzetről és a tőkés fizetési mérleg megjavításának egyes problémáiról, 1964. március hó.

Az ország szocialista devizában fennálló tartozása 1965. június 30-án 7275,6 millió devizaforint, azon belül 2341,2 millió rövid lejáratú adósság volt. Az ilyen hitelt részben a KGST 1964-ben felállított közös bankja finanszírozta, részben a kétoldalú klíringszámlákon ideiglenes adósságként tartották nyilván. Hasonló nagyságrendű volt a tőkés devizájú tartozás is, s a 7065,5 millió devizaforint kötelezettség hat hónapon belül lejáró része (4614,7 millió) a teljes összeg 65,3%-át tette ki.8
Hazánk viszonylagos eladósodottsága azonban 1964 végén meg sem közelítette a transzfermoratórium bejelentésének idején, 1931 végén tapasztalt mértéket. Mint ismeretes, külföldi tartozásunk akkoriban érte el a legmagasabb szintet: az összeg (4,3 milliárd pengő) meghaladta az ország 1931–32. évi, négymilliárdra becsült nemzeti jövedelmét. Annak ellenére, hogy hazánk 1931 végére fizetésképtelenné vált, s lényegében megszüntette a külföldi kölcsönök és kamatok törlesztését, az ország hiteltartozása 1937-ig – a hitelezők valutáinak a pengőhöz viszonyított nagymértékű leértékelése következtében – két és fél milliárd pengőre (az akkori nemzeti jövedelemnek körülbelül 50%-ára) csökkent. Az adósságszolgálat fizetését 1937-ben új törvényi alapokra helyezték. A hitelezők lemondtak a követelés egy részéről, s nagymértékben csökkentették a kamatokat, a hitel lejáratát pedig meghosszabbították. (Az 1924-ben felvett népszövetségi kölcsön új visszafizetési határideje például 1979. augusztus 1-jéig tolódott ki.) Az új rendezés következtében az adósságszolgálat (kamat és törlesztőrészlet) ötvenhárommillió pengőre csökkent – ez az 1938. évi kivitel 13%-ának felelt meg.9
Hazánk összes külföldi tartozása 1964. december 31-én ötszázharmincnyolcmillió dollárt és négyszázhatvanmillió rubelt tett ki. Hetven forint/dollár és negyvenöt forint/rubel devizakitermelési költséggel számolva ez az összeg körülbelül ötvennyolcmilliárd forintra (az 1964. évi nemzeti jövedelem 34%-ára) rúgott. Az ország viszonylagos eladósodottságának mértéke tehát 1964-ben sokkal kisebb volt, ugyanakkor a hitelek lejárat szerinti összetétele jóval kedvezőtlenebb, mint 1931-ben. Akkor ugyanis a tartozások nagyobb része hosszú (a népszövetségi kölcsön esetében például több évtizedes) lejáratú volt, ezzel szemben 1964 végén a tőkés fizetési kötelezettség háromnegyede egy éven belül, több mint fele pedig három hónapon belül esedékes tartozásból állt.10
Egy ország pénzügyi likviditása sok tényezőtől függ. Fontos szerepe van többek között annak, hogy mekkora a jegybanki tartalék, a devizakészlet és egyéb aktív eszközök nagyságrendje a fennálló adósságállományhoz, a külkereskedelmi forgalomhoz, az ország költségvetéséhez, kibocsátásához stb. viszonyítva.
A Magyar Nemzeti Bank három nagy csoportban tartotta nyilván devizaaktíváit:
1. tartalék jellegű készletek (arany és bankszámlákon levő devizakészlet);
2. hitelnyújtással kapcsolatos (később esedékes) követelések;
3. várható követelések (az árut már szállították, de az ellenérték még nem folyt be).
A tartalékokat ezen belül konvertibilis és bilaterális devizaszámlán levő valutára bontották. (Az első esetben magyar vállalatok készpénzért, ellenvásárlási kötelezettség nélkül adtak el árut Nyugatra, a második esetben kölcsönös áruszállításokról volt szó, s csak a különbözetet egyenlítették ki egymásnak a felek. A bank likviditása szempontjából nyilván az előbbi a kedvezőbb.) Az arany és a folyószámlán levő deviza esetében diszponíbilis és nem diszponíbilis bontást alkalmaztak. Az első esetben a jegybank szabadon rendelkezett tartalékaival, míg a második esetben valamilyen ügylet kapcsán a hitelező fedezetként lekötötte a jegybank tartalékainak egy részét. Az ország likviditása szempontjából egyértelműen a diszponíbilis konvertibilis valuta a nagyobb jelentőségű. Az MNB összes aktívája (ideértve az esedékes, de még be nem folyt követeléseket is) 1962 végén 1856,9 millió devizaforintra rúgott, amelyből 716,6 millió devizaforint a bilaterális számlákon halmozódott fel, s a konvertibilis valutakészlet 1140,3 millió devizaforintot tett ki. Az MNB jegybanki tartalékának (arany- és devizakészletének) nagy része, mintegy 56%-a nem diszponíbilis, összes aktívájának pedig csaknem 40%-a az adósság fizetésére közvetlenül nem alkalmas bilaterális számlákon volt található 1962 végén.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969