2013. I-VI
 

Rendszerváltás és pénzügypolitika
Dr. Fonda Ferenc

Nemrégiben egy gyűjteményes kötet került a kezembe, amely – és szerzője nemkülönben – Csikós-Nagy Béla szavaival élve „igen figyelemreméltó”; mégpedig több okból. Részben mert maga a kötet éppen azt az úgynevezett középfokú elméletet (Robert K. Merton) teljesíti ki a maga területén, a pénzügytanban (nem középiskolás fokon), amelyet Csikós-Nagy a Közgazdaságtan a globalizáció világában című művében (2002) ekképpen hiányol: „Egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert azok a kutatási eredmények, amelyeket szűkebb szakterületek elkülönült, önállósult vizsgálata során nyernek.” (Megjegyzendő, hogy a pénzügytan olyannyira kiterjedt tematikailag, hogy a financiális problémákon túlmenve az államháztartástant is szükségszerűen tematizálja.) A szemlézett kötet másrészt a szerző miatt is figyelemre méltó: ha az akadémikus értelmű karrier etapjaitól eltekintek, akkor is igen fontos szerzőnk fiatalember mivolta, nem mintha igazi motivációira nézve ebből vonnám le a következtetéseket. Világhírű esztétánk, Hauser Arnold becézte egy BBC által közvetített beszélgetésben – a napjainkban akadémikus – Huszár Tibort „tudományos értelemben vett csecsemő”-nek, abban az értelemben (és jóslata bevált), hogy Huszárra még fontos tudományos pálya vár. Lentner Csaba státusa hasonlóképp szép reményekre jogosít, ha arra gondolunk, hogy milyen korban él körünkben, milyen tudományos kérdésekre keres (és talál) válaszokat. Nagyon is hihető: „Hallani fogunk még róla.”
Ismét világgazdasági fordulóponton vagyunk, nemcsak a mondializmus, a globa-lizmus, a turbókapitalizmus stb. révén, hanem azért is, mert Magyarország másfél évtizede kezdte meg a „fejlett szocializmusból a piacgazdaságba” tartó átmenetet – sokak álma szerint a szociális piacgazdaságba, többek józan látása szerint a vadkapitalizmusba. Lentner nem volt távol az átalakulás folyamataitól, bár azoknak sem ágense, sem haszonélvezője nem volt, még országgyűlési képviselő korában, gyakorló gazdaságpolitikus korában sem.
A jelenlét, az avatottság, a részt kérés tükre is ez a tanulmánykötet. A készenlété, a reagálni akarásé. Azé a törekvésé, hogy frázisok nélkül, fogalmilag ragadjunk meg létproblémákat, olyan fogalomkészlettel, amely nemcsak érthetővé, hanem kezelhetővé és menedzselhetővé is teszi azokat. Szóvá kell tennie a látó, gondolkodó embernek a bajt, a nemtörődömséget, a henyeséget, a formalizmust, merthogy ezekből bőven akad olyan, amelyre felhívhatjuk a figyelmet közpénzügyeinkben, bankjaink banküzemi ténykedésében. A sajtó által közvetített és manipulált közbeszédben gyakran hallhatjuk, hogy az egykori nómenklatúra (az úgynevezett késő Kádár kori uralkodó elit) a politikai hatalmat kezdetben gazdasági hatalomra konvertálta (Kornai János jóslata szerint), másrészt pedig szociáldemokrata mezben edzve önmagát már átvonult – Lengyel László szavaival – „a pártházból a palotába”. (Most tehát a fordított irányú exodus tanúi vagyunk.) Lentner bölcsebb annál, hogy ezen moralizálva szem elől tévessze a valódi történéseket; szigorú tekintete előtt nemcsak a baloldali színjátszás száll le valódi értékére, hanem a jobboldali felemásságok, mulasztások, öncsalások is vallató fénybe meríttetnek. De mindig konkrét, általános (azaz különös) formában.
Mi, közgazdászok, Hamlet királyfival hisszük, hogy a kizökkent időt mi születtünk helyretolni, s hogy a készenlét minden. Márpedig (komoly) fiatal tudósoknak éppen ez a – számukra időnként kárhozatos – mestersége, hazafiúi kötelessége. Lentner is így véli. A közgazdászszakma manapság divatos, túlélési szakma a fiatal nemzedék számára. Szinte magánügy. Polányi Károlyné Duczynska Ilona azonban egy ízben azt találta mondani egy kiélezett történelmi válsághelyzetben, hogy „ma egy gyáva fiatalemberből csillagász, egy bátorból pedig közgazdász lesz”. Ezzel mintegy jelezte a magánzó mentalitás, illetve a közjóért való odaadás szakmai ethoszokhoz való hajdani affinitását. (Manapság MBA-hallgatóival próbálja megértetni mindezt Amitai Etzioni Amerikában.)
Nos, Lentner Csaba a kötet egyik tanulmányában így fogalmaz, a maga nevelői-oktatói hitvallásának hangot adva: a tanítványokat nemcsak korszerű teorémákkal, hanem társadalmi felelősségtudattal is gazdagítani kell, hogy saját hazájukban ne viselkedjenek előkelő idegenekként. Olvasóként ebből a Széchenyi- és a Kossuth-hagyomány mély megértését és áttestálását érzem ki, nemkülönben azt, hogy Lentner professzorként a maga módján és korában éppúgy nem szereti a liberális doktrinerek „idegenkezűségei”-t, mint a néhai Kossuth Lajos a centralistákét. Kötete egészéből kiviláglik, Lentner antidoktriner, ugyanakkor antipozitivista a hazafias értéktáblái szerint. Tudja, hogy jelenleg is történelmünk válságos korát éljük, ám manapság nem elég, ha valaki csak közgazdász, ha lehet, ténylegesen is bátorrá kell lennie. (Ha akarjuk, ez a Tillich-féle létbátorság avagy a közgazdászi ethosz.) Még akkor is, ha teoretikusként bejelentené, demonstrálná kurrens gazdaságtani teóriáink alkalmatlanságát égető gazdasági bajaink diagnosztizálására. De lássuk közelebbről, a szemlézett kötet milyen kérdéseket feszeget, s ezekre milyen válaszokat kínál!
A szerző már 1996-ban vizsgálta a kérdést: ki fizeti (meg) a privatizációt? Válasza akkor sem volt közhelyes, mára pedig megfellebbezhetetlen: „A társadalom döntő többsége… a magánosítási folyamatok kárvallottja, míg egy csekély társadalmi csoport… a kedvezményezett szerepkörébe lépett, bár a megszerzett vagyon működtetéséhez szükséges tőkének sok esetben híján vannak.” Ebből a tényállásból kiindulva szerzőnk bebizonyítja, hogy a magyar társadalom egésze fizette, fizeti és fogja megfizetni Magyarország privatizációját. Költői kérdése a tanulmány slusszpoénja: „Érdeke lehet-e 10 millió magyar állampolgárnak, hogy a dolgok ilyeténképpen alakuljanak?” (Eközben szerzőnk két táblázattal demonstrál, okadatol, kerüli a moralizálást.)


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969