2013. I-VI
 

A magyar orvosi szaksajtó- és könyvkiadás a reformkorban és a neoabszolutizmus korában
Rákóczi Katalin

A reformkor társadalmi, politikai és szellemi aktivitásainak mintegy három évtizede a tudományos életre is jótékonyan hatott. Ez a fellendülés perspektívát nyitott a hazai tudóstársadalom előtt, s bátor kezdeményezésekre sarkallt. Az orvostudományt is megérintette ez a folyamat: tehetséges szakemberek jelentek meg, akik közreműködtek az orvosi kibontakozásban, s létrejöttek azok az intézmények, amelyek mindezt irányították. E korszak gazdag és több irányú fellendüléséről értékelő, összefoglaló mű eddig nem jelent meg, hiszen szerteágazó kutatás, a részletkérdések feltérképezése és megoldása kell ahhoz, hogy egy szintézis megszülethessen.
A szerző könyve dicséretes vállalkozás. Az orvostörténeti könyvtárban, az ilyen tárgyú dokumentumok gazdag tárházában eltöltött két-három évtizedes munkálkodása alatt nemcsak a korabeli források megismerése terén szerzett sok tapasztalatot, hanem biztosan tájékozódik a sokszínű anyagban is, márpedig ez nélkülözhetetlen a több szakterületre átnyúló, a tudománytörténetet, a politika-, társadalom- és művelődéstörténetet is érintő tendenciák feltárására és bemutatására.
A szaksajtó- és könyvkiadás csak akkor képes színre lépni és eredményesen működni, amikor az orvostársadalom bizonyos fokú szervezettsége már kialakult. A különböző szakterületek jeles képviselői az 1830-as években látták elérkezettnek az időt arra, hogy kezdeményezőn lépjenek fel a jobbítás és fejlesztés érdekében. A hazai, meglehetősen elmaradott állapotokat a külföldi fejlődéssel összehasonlítva tudatosították a legalapvetőbb hiányosságokat, s egyben meghatározták a legfőbb tennivalókat.
Az első lépés egy szakfolyóirat létrehozása volt, hiszen a rendőrállam intézkedései, a szigorú cenzúra gátolta a tudományos és kulturális haladást, sőt, a társas érintkezést is lehetetlenné tette. Néhány lapkiadási kísérletre sor került ugyan abban az időben, ám az áttöréshez kevésnek bizonyult. 1831 jelentette azt a határkövet, amikor az első magyar nyelvű önálló orvosi szakfolyóirat – az Orvosi Tár – megindult, s maga köré gyűjtötte a tenni akaró szakembereket. A lap nem minden nehézség nélkül, de életképesnek bizonyult. Szerepe a szakmai tájékoztatáson kívül hangsúlyozottan a magyar orvosi nyelvújítás vállalása volt. A természettudományok és azokon belül az orvostudomány szaknyelvének formálása, a latin nyelvből való kibontása, a köznyelv szókincsére támaszkodó megújítása jelentette a legfontosabb célkitűzést, amelyet ez a folyóirat vállalhatott. Az Orvosi Tár népszerű lett a gondok ellenére is. 1834-ben azonban – a szakma erőteljes támogatása ellenére is – a kiadása leállt, s csak 1838-tól volt képes a régi célkitűzés vállalásával még tíz éven át működni. Úttörő szerepe – botladozásai ellenére – sem vitatható el.
Az első szakfolyóirat mellett a római, firenzei, párizsi, londoni és német mintára megszervezett társaságok és egyesületek teremtették meg azt a keretet, amelyben élénk disputa, polemizálás, a vélemények ütköztetése lehetővé vált. E társaságok az 1840-es évekre érték el azt a fejlettséget, hogy irányító szerepet vállalhattak. Elsődlegesen a Magyar Tudományos Akadémiát (1825) kell említenünk. Mivel az egész magyar tudományosságot képviselte, a természettudományok nem jutottak hangsúlyos szerephez, ám a kimondottan orvosi tárgyú kiadványok támogatásával az Akadémia kifejezte pozitív állásfoglalását. Jóval nagyobb szerepet játszott a Budapesti Királyi Orvosegyesület (1837), amely a praktizáló orvosok továbbképzését, szakmai fejlődésük előmozdítását tűzte ki célul, ugyanis ezt az egyetem nem vállalta magára. Bevezette a pályáztatás rendszerét, s azzal is serkentette a szakirodalom olvasását, hogy 1842-ben könyvtárat alapított, amelynek állományát ajándékozás, csere és a lehetőségekhez mérten vásárlás révén gyarapította. A könyveken kívül folyóiratok, disszertációk és különnyomatok álltak az érdeklődők rendelkezésére. Nagyobb hatósugárral működött a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társasága (1841), amelynek első tudományos összejövetelére Pesten került sor. Célkitűzésében a hagyományos szakművelés mellett érdekvédelmi problémák is szerepeltek. Vándorgyűléseit az ország más- más régióiban rendezte, hogy a vidék orvostársadalma is bekapcsolódhasson a tevékenységébe. Hivatalos nyelvként a magyart határozta meg, ekképp a vándorgyűlési jegyzőkönyvek is magyarul íródtak. Nagy érték, hogy a társaság kiadványai nemcsak az előadások, a jegyzőkönyvek és a viták írásos anyagát tartalmazzák, hanem sok esetben a vándorgyűlésnek helyet adó megye, város vagy tájegység orvosi helyleírásait, közegészségügyi helyzetjelentését, valamint a kórházak, árvaházak és börtönök leírását is, a hiányosságokra is ráirányítva a figyelmet. A Királyi Magyar Természettudományi Társulat (1841) – mint a neve is jelzi – a természettudományok jeles képviselőit kívánta összefogni, következésképp az orvosoknak fontos szerepet szánt. Célja elsősorban a természettudományos kutatás előmozdítása, a gyakorlati munka segítése volt, de népszerűsítette a tudomány eredményeit is az egyszerű emberek körében, merthogy a felvilágosítást is kiemelt feladatának tartotta. Ez a társaság már irányító és koordináló tevékenységet vállalhatott, s a szakirodalom széles körű kibontakozását éppen azokban az évtizedekben serkentette, amikor a gyógyítás tudománya specializálódni kezdett, amikor kialakultak a jelenleg is létező nagyobb szakterületek. Ezt a célkitűzést szolgálták a pályázatok is.
Az 1849 és 1867 közötti évek szellemi bénulással jellemezhetők. Pest rendőrfőnöke – a hatósági engedélyek kiadásának visszatartásával – a társas érintkezést, az egyesületi életet hátrányosan befolyásolta. A németnyelvűség követelése miatt sem kiadói, sem pályázati munka nem volt lehetséges, s könyv is csak elvétve jelenhetett meg. A magyar nyelvű sajtó élethalálharcát vívta: a hatóság csak a kinyomtatott műveket cenzúrázta, s alkalomadtán be is tiltotta azokat, ezzel az anyagi csőd szélére juttatta a kiadókat. Amikor az Orvosi Tár megszűnt, az orvosok magyar nyelvű sajtó nélkül maradtak. Átmeneti megoldást jelentett a német nyelven megjelenő Zeitschrift für Natur- und Heilkunde in Ungarn című hetilap, amely 1860-ig – nehéz történelmi háttérrel, szerény eszközökkel – vállalta az orvosok hazai tájékoztatását, s képviselte az orvostársadalom érdekeit.
A neoabszolutizmus éveiben (1857–1867) a tudományos élet szervezeti keretét a Magyar Királyi Orvosegyesület jelentette, ahol a sokszor baráti beszélgetések során felmerült, elméletben megoldott problémákat, elhangzott ötleteket vitattak meg. Az 1857-ben alapított Orvosi Hetilap e korszak legfontosabb, legszínvonalasabb magyar nyelvű orvosi folyóirata lett. Nem egyszerűen publikációs lehetőséget teremtett, hanem az orvosi közélet és érdekvédelem fóruma is volt egyben. Kezdeti akadályoztatása után vállalta a honi és külföldi szakirodalmi tájékoztatást, és segítséget nyújtott a gyakorló orvosoknak. Hangsúlyozott célja a külföldhöz viszonyított elmaradás tudatosítása és fokozatos felszámolása volt, ezt szolgálták a tudományos cikkek, a pályázati felhívások, valamint az elért eredmények ismertetései. Ugyanilyen fontos volt a jól szerkesztett tárcarovat, a közérdekű közlemények, a társasági hírek és a hirdetések, mert ezeknek révén a folyóirat új munkatársakat kívánt toborozni, s az olvasók körének szélesítését igyekezett elérni. Az orvosi terminusok egységesítése érdekében összeállított orvosi szószedet szintén jeles vállalkozásának minősült; ez 1862-ben nyomtatásban is napvilágot látott. A folyóirat mellékleteiben a szemészet, a nő- és gyermekgyógyászat, a közegészségügy és a törvényszéki orvostan legújabb eredményei jelentek meg, például Semmelweis Ignácnak a gyermekágyi láz kóroktanáról szóló ismertetése, továbbá nyílt levelei magyar nyelven. Az Orvosi Hetilap fennállása óta a legkorszerűbb orvostudományi ismereteket közvetítette, s ez európai mércével mérve is modernnek mondható.
A szóban forgó évtizedek szakemberei kitartó, küzdelmes munkával rakták le a tudományos haladás alapjait, szervezeti formákat alakítottak ki, s hangsúlyozottan szorgalmazták az orvosi nyelv fejlesztését. A magasabb színtű szakmai differenciálódás azonban csak a XIX. század utolsó harmadában következett be, amikor a szakdiszciplínák is megfogalmazták célkitűzéseiket, összefoglalták részeredményeiket.
A szerző e korszak periodizációját politikai eseményekhez köti, ami elfogadható, sőt, talán az egyedül helyes eljárás, hiszen a haladásért folyó küzdelem Magyarországon egyben a hivatalos politikai berendezkedés elleni fellépést is jelentette. A forradalom miatti szigorítás, elnyomás, majd az enyhülés időszaka volt az a keret, amelyben a tudományos és társadalmi haladásnak ki kellett bontakoznia. Folyamatosság csak az igyekezetben, a haladásért vívott küzdelemben regisztrálható, s ezt a szerző gondos munkával, filológiai pontossággal elénk tárja. Ebben az egész országot megmozgató munkába közismert orvos személyiségek, az orvostársadalom színe-java bekapcsolódott, s a tevékenységük mérlegre került. Kívánatos volna e korszak orvosi sajtótörténetét a magyar orvostörténelem tágabb keretében is megvizsgálni, s minden bizonnyal érdekes eredményt hozna annak megfogalmazása is, hogy a reformkor szellemi törekvéseiben milyen súlya van az orvostudomány egészének a többi tudományághoz viszonyítva. A könyv kiváló példa arra, hogyan kell egy részletkérdést úgy feldolgozni, hogy inspirálóan hasson, továbbgondolásra késztessen.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969