2013. I-VI
 

Bismarck és Bund, 1859-1866
Kulcsár András

Szentpétervárott II. Sándor cárnál és Alekszandr Mihajlovics Gorcsakov külügyminiszternél Bismarck osztrákellenessége teljes megértésre talált. Így aztán elégedetten figyelhette, mekkora kárörömöt vált ki az osztrákok Franciaországtól elszenvedett veresége Szentpétervárott. Az oroszok osztrákellenességéről Bismarck a mindennapi életben is meggyőződhetett, s erről a Gedanken und Erinnerungen című munkájában egy érdekes történettel emlékezett meg. 1859-ben elutazott Moszkvába, ahol meglátogatott egy könyvtárat. Az egyik idős hivatalnok kabátján a sok kitüntetés között megpillantotta a vaskeresztet is. Bismarck kérdésére a hivatalnok elmondta, hogy 1813-ban a franciák ellen vívott kulmi ütközet után kapta, amikor III. Frigyes Vilmos porosz uralkodó néhány orosz katonát is kitüntetett, majd hozzátette: ha a cár engedné, még aznap újra elindulna a háborúba. Miután Bismarck az aktuális háborúra utalva megkérdezte, hogy az osztrákok vagy az olaszok oldalán, az öreg úgy felelt, hogy „mindig az osztrákok ellen”. Amikor Bismarck felhívta a figyelmét arra, hogy Kulmnál az osztrákok a poroszok és oroszok oldalán harcoltak, az olaszok pedig az ellenségén, az idős katona kihúzta magát, s azt mondta: „Jobb egy igaz ellenség, mint egy hamis barát.” Dolgorukij herceg annyira megörült a válasznak, hogy Bismarck jelenlétében átölelte az altisztet, majd arcon csókolták egymást az osztrákokkal szemben érzett gyűlölet örömére.
A krími háborúban elszenvedett vereség után Oroszországban az erős osztrákellenesség mellett az angolok sem voltak túl népszerűk, különös módon azonban a franciák iránti szimpátia töretlen maradt. Alighogy aláírták a párizsi békét, Gorcsakov máris egy szövetség kialakításán fáradozott, amely tökéletesen egybevágott Bismarck elképzelésével. Bár Bismarck javaslatait az itáliai háború idején nem vették figyelembe, azzal, hogy Poroszország kimaradt a konfliktusból, végeredményben az általa támogatott politika diadalmaskodott, igaz, nem az ő erőfeszítéseinek köszönhetően.2


(Tervek a Bund reformjára) Poroszország az itáliai háború után továbbra is igyekezett szövetségre lépni az osztrákokkal, miközben kitartóan ragaszkodott a Bund északi területeinek ellenőrzéséhez. 1860 júliusában már odáig jutottak, hogy elkészült a közös porosz és osztrák védelmi szövetség vázlata, de 1861 áprilisában a katonai tárgyalásokkal ez zátonyra futott. Egyik fél sem látta be, hogy vagy sikerül megegyezniük és szövetségre lépniük, vagy óhatatlanul kirobban közöttük a konfliktus. Igazából sem Poroszország, sem Ausztria nem hitt a másik eltökéltségében, így a huzavona egészen az 1866-os háború kitöréséig eltartott.
A német kérdés megoldására vonatkozó porosz és osztrák tervek mellett röviden szólni kell a Bund középállamainak elképzeléseiről is. Ezek az államok – többek között Bajorország, Szászország, Baden és Würtemberg – mind egy közös porosz és osztrák hegemóniától, mind az Ausztriát kizáró kisnémet megoldástól tartottak, ezért megpróbálkoztak egy harmadik hatalmi pólus kialakításával a Bundban. 1859-ben Würzburgban tartottak konferenciát, amelyen a Bund kompetenciáit megerősítő föderatív reform végrehajtását tűzték ki célul. Követelték a jog és az igazságszolgáltatás egységesítését a Bund és a tagállamok tartományi gyűlései által delegált képviselők közreműködésével. 1861-ben a szász miniszterelnök, Friedrich Beust a Bund kompetenciáinak erősítését, valamint a tartományi gyűlések delegáltjaiból álló gyűlés létrehozását követelte. A középállamok törekvései azonban nem vezettek eredményre, mivel a csoport nem volt egységes – Bajorország folyamatosan megkülönböztetett szerepre törekedett –, s a döntő kérdésekben nem tudott egységes álláspontot kialakítani.3
Miután a porosz–osztrák egyezkedési kísérletek kudarcba fulladtak, Ausztria ismét közeledni próbált a középállamokhoz. A porosz oldalon kisnémet, liberális-nacionalista egységtervek kaptak újabb lendületet. 1861 júliusában Franz von Roggenbach badeni miniszter azt írta levelében a porosz királynak, hogy szükség van Németország újjáalakítására parlamenttel és alkotmánnyal, mindez azonban csak Ausztria nélkül lehetséges. A miniszter szerint Ausztriát katonai garanciával lehetne kárpótolni, s mint szövetségest a szűkebb Németországhoz kötni.4
Ezekben a hónapokban, még orosz követként, hasonlóképpen nyilatkozott Bismarck is, aki szerint Poroszországnak panasszal kellene élnie a Deutsche Bundnál a szövetség addigi politikája, a fejedelmi partikularizmus, valamint a német biztonságpolitika csődje miatt. Emellett Bismarck szerint tárgyalásokra lenne szükség a tagállamok kormányai között a Bund újjászervezéséről, tervbe kellene venni egy parlamentet, amely – mint az integráció szerve – eredményes lehetne a dinasztikus különpolitika széthúzásaival szemben. A Bismarcktól szokatlan hang azonban motivációjában és céljaiban különbözött a német nemzeti mozgalométól. Bismarck ugyanis időközben felismerte a nemzeti mozgalom és a nyilvánosság hatalmát, amelyekkel szövetkezve saját céljaihoz is közelebb kerülhetett. 1861 decemberében már a porosz külügyminiszter, Albert von Bernstorff is a poroszok által vezetett kisnémet egyesülésben gondolkodott, de a megvalósítás érdekében tett lépésekre egyelőre nem került sor.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969