2013. I-VI
 

Valami van…
Nemes Károly

Mi az, ami előzetesen az adott szakasz műveiről — már amelyekről egyáltalán érdemes megemlékezni — sommás összefoglalásképp elmondható? Elsősorban jelentéktelenségük tűnik szembe. Nincs igazán nagy film közöttük. Több művet jellemez színvonaltalanság — az alkotók mesterségbeli tudásának hiányosságaival összefüggésben. S ez nem intézhető el azzal, hogy sok a fiatal, kezdő rendező. A mindenáron való filmkészítés vágya a szegényes anyagiak mellett több esetben szolgálhat mentségül, de korántsem igazol mindent. A mesterségbeli tudás hiányosságai különösen érzékletesen mutatkoznak meg a nemegyszer kimondottan rossz forgatókönyvekben. Mint annyiszor, a magyar film most is a forgatókönyvek fogyatékosságával érzékelteti a válság jeleit. Az igazi drámák hiánya összefügg az alakok jelentéktelenségével, megrajzolatlanságukkal. Ez egyáltalán nem a — feltételesen — dedramatizáltnak nevezhető művek elmarasztalása. A mozaikszerűség elvben most sem mond ellent a fajsúlyos esztétikai élménynek. De a mai magyar filmekben való megjelenése egyrészt a drámai alkotások létrehozásának képtelenségét fejezi ki, másrészt úgy tűnik fel, mint termékennyé válható, kísérletező törekvés. Persze, a „hogyan?” nem függetleníthető a „mit?”-től.
A konkrétabb áttekintést érdemesebb a múltat idéző művekkel kezdeni, hiszen azok biztosabb konfliktusalapon, szilárdabb jelentésviszonylatok felhasználásával készülhettek. Más kérdés, hogy az alkotók nem feltétlen tudták kihasználni e tényt.
Szilágyi Andor A Rózsa énekei című műve a divatos témának megfelelő extrém történetet keresett és talált, amikor a Rózsa Imre énekes villájába 1944 őszén bemenekült vagy már benne lakó zsidók sorsát mutatta meg. Az énekes tekintélye, persze, csak bizonyos mértékig nyújtott védelmet. A veszély a családfő, Géza ügyessége révén hárult el újra és újra. A német őrmestert leitatták, a nyilasok bedőltek a Géza hamisította — Szálasi által aláírt — dokumentumnak. Sőt, Géza még a „Dunába lövés”-t is túlélte. Szilágyi Andor alkotását azonban nem a számtalan filmből már jól ismert zsidó sors és szenvedés miatt érdemes felidézni, hanem azért, mert a rendező olyasmit tett, ami egy bizonyos szempontból (halványan) a shakespeare-i III. Richárdra emlékeztet. A drámában Richárd közli, úgy döntött, hogy gazember lesz, majd csekély kivétellel olyasmit művel, amit az adott korban nagyon sokan tettek. Ily módon az általánosan elterjedt tevékenységet is gazemberségnek minősíti. Géza A Rózsa énekeiben ugyancsak olyan dolgokat tett, amelyeket a akkoriban sokan mások: ahogy lehetett, mentette a maga és szerettei, sorstársai életét. Mivel azonban ez Gézáék esetében abszurd cselekvéssorként jelent meg, nyilvánvalóvá vált az akkori helyzet és az elkövetkező (ilyen-olyan fokú) tömeges reagálás abszurditása. Ha valaki zsidó létére kiáll egy csoport fegyveres nyilas elé (akik között a szomszédja is ott van), s magától Szálasi Ferenctől mutat fel őt igazoló iratot, az abszurd cselekvés. Valójában azonban — meghatározott síkon — ugyanaz, mint amikor valaki elbújik egy rejtekhelyen. A helyzet abszurditása köti össze őket: egy embernek bűntelenül kell óvnia életét a hivatalos üldözőktől. A Rózsa énekei esetében a hitelesség néha kétségessé válik, s ez csökkenti a drámai erőt, mégis, egy bizonyos helyzet- és magatartáskényszer abszurddá minősítése több, mint amit az oly sokszor látott — és gyakran melodramatikus — emlékfilmek nyújtottak.
Az abszurd érvényesülése az akkori filmek ábrázolásában nem kivételes jelenség: Kardos Sándor és Szabó Illés Telitalálat című művére — persze, más módon — szintén jellemző.
A targoncás Béla 1956. október 23-án akkora összeget nyer a lottón, amely mintegy százévi fizetésének felel meg. Két markos alak kocsin épp az OTP-be kíséri, amikor a tüntetők — félreértve a helyzetet — megmentik őt a hitük szerint röplapokat rejtő táskával együtt. A táska tartalma a későbbiekben csak azért nem derül ki, mert a ledöntött Sztálin-szobrot szállítói éppen Béla elé helyezik, így ő elmenekülhet. A továbbiakban is ugyanilyen hangvétellel és nem kevesebb abszurditással folytatódik a film.
Az abszurditás mozzanata más, a múltról szóló filmekben is megjelenik. Vicsek Károly Bolygótűz című filmjének hőse egy személyben volt a Horthy-hadsereg őrmestere, az ÁVH ezredese, végül pedig magát forradalmárnak kiadó menekült Szerbiában, amelynek magyar határa mentén nem kevés akadt hasonló sorsokból. Bereczki Csaba Bolondok éneke című filmje pedig egy elmegyógyintézetben játszódik, s meglehetősen elmossa a határt a betegek és az épelméjűek között. Különböző színvonal, de rokon vonás az abszurditás.
Az abszurditás azonban, sajnos, nem műfaji kategóriaként jelenik meg ezekben a filmekben. Ezért váltak meglehetősen meseszerűvé, miközben a kimondottan korfestő dokumentalista törekvéstől sem mentesek (sőt!). A hitelesség kellő hiánya miatt nehéz feloldani ezt a drámaiságot csökkentő ellentmondásosságot. Ennek egyik eszköze — furcsa módon — a zenébe menekülés. Rózsa Imre énekhangja nem véletlenül tölti be és teszi emberivé az abszurd világot. Béla össznépi, hosszúra nyúló mulatozása nagyon hasonlít a Bolygótűz kocsmai közönségének magyaros kórusára. S persze még az elmegyógyintézetben is fel-felhangzik a hőst megejtő dallam. A zene minden esetben dramaturgiai tényezőként jelenik meg (dal, mulatás vagy éppen kesergés), de az összes alkalommal érezhető „olcsóbb megoldás” jellege. Így aztán mindenütt happy enddel végződnek a filmek. A Telitalálat hőse tovább targoncázhat, A Rózsa énekeiben még a megszerzendő tükröt is megkapják a megmenekülő hősök, a Bolondok énekének szereplője rátalál zeneszerető anyjára, míg a Bolygótűz negatív szereplője halállal bűnhődik gonoszsága miatt. Abszurd ugyan a világ, s torzultak az emberi személyiségek, de végül minden jóra fordul. Ha mégsem, akkor más filmről van szó. Olyanról, amely nem ment bele a csapdába, hanem a kamaradráma műfaját választva, a lelkekre koncentrálva teszi élménnyé a múltat. Ezzel tűnik ki Makk Károly Egy hét Pesten és Budán című filmje.
Az egykor Svájcba emigráló és ott megnősülő, már nem fiatal Iván értesítést kap, hogy hajdani szerelme, Mária haldoklik. Budapestre érkezve némi idő után (amelyben Mari teljesen magához tér) Iván két dolgot tud meg (nem számítva azt, hogy a kocsmában nem fogadják el a hitelkártyáját). Az egyik az, hogy Mari az ÁVH-nak dolgozott, amely a lány és Iván szerelmét felhasználva keresett módot a férfi professzorának ártalmatlanítására és az amerikai kézben levő magyarországi olajbázis megszerzésére. A másik az, hogy van egy Anna nevű felnőtt lánya, akivel találkozik is, sőt, együtt látogatnak el falura (hogy „még hazaibb legyen a haza”). Közben, persze, több esemény színesíti a filmet: bankrablási kísérlet, Mari volt államvédelmis főnökének feltűnése és beszámolója, apa és lánya anyajegyeinek azonosítása stb. Ám kamaradrámáról lévén szó, a három főszereplő számít: Darvas Iván, Törőcsik Mari és Nagy-Kálózy Eszter.
A történet és a szereplők azt sejtetik, hogy lenyűgöző, majdhogynem sorstragédiáról van szó, amelyben a tragikus vétség éppúgy megtalálható, mint a katarzis (Mari időközben meghal). Valójában azonban a film (meglehetősen váratlanul) epikus jellegű, s a néző — aki leginkább Darvas Ivánnal képes azonosulni — azzal a rezignált emelkedettséggel nézi az egészet, amellyel Iván is megőrzi a maga integritását. Ugyanis az Annához fűződő — a férfi örökbefogadási szándékában kulmináló — viszony nincs igazán kibontva. A Marihoz kötődő múltbeli események drámaiságának pedig gátjává válik a szerepet alakító színésznő alkata, amely önálló jelentést visz az ábrázolásba. Éppen ezért Törőcsik Mari nem minősülhetett Darvas Iván fő partnerének, hanem Nagy-Kálózy Eszter vált igazi társává. Leegyszerűsítve: Törőcsik Marinak hangsúlyozott öregsége miatt — betegségén túl — nincs drámai súlya, így önleleplezése sem válthatott ki valódi konfliktust. De Darvas és Nagy-Kálózy nemcsak külső megjelenésével „játszotta le” Törőcsik Marit, hanem az asszony igen vázlatosan megírt szerepe is magyarázat rá. Némi élményt (szánalmat) legfeljebb Mari „szépítkezése” kelt, amellyel mintha fel akarná idézni a múltbeli érzéseket. Így végül a jelenbeli magány vált a fő témává, amely a múlt leleplezése után jogos, de nem igazán kidolgozott élmény.
Maradt tehát a történet köznapi érdekessége és ama szemlélet kifejeződése, amely a múltat illetően valamiféle közöny terjedésére utal. Mintha ez lenne az igazi européer viszonyulás. S ez már átvezet a jelenbe, az aktuális tematikához.
A jelennel foglalkozó filmek közül (néhányat feltételesen más jellemzőbb kategóriához sorolva) elsőként Fazekas Csaba Boldog születésnapot! és Tóth Tamás Rinaldo című filmje érdemel említést.
Meglehetősen nehéz a Boldog születésnapot! című alkotást elválasztani olyan — például a Dyga Zsombor rendezte Tesóhoz hasonló — filmektől, amelyeknek pusztán a szórakoztatás a szándékuk. A cselekmény nagyon egyszerű: az éppen harmincéves András elgondolkodik az idő múlásán, s bizonyos célok (autó, házasság, gyerek stb.) elérését tűzi ki maga elé. Ekkor akad össze Verával (később kiderül róla, hogy nem is ez az igazi neve), aki abból él, hogy terhesnek álcázza magát, felkeresi otthonukban az „ez ügyben” szóba jöhető férfiakat, s megzsarolja őket. András, aki kezdetben egy lopott Mercedesszel csak a szállítást vállalta, lassan belesodródik az egész ügybe. Különösen akkor, amikor az egyik „apajelölt”-ről kiderül, hogy elvált, s vállalja Verát a gyerekkel együtt, tehát menekülni kell (persze, a hitelkártyájával). Egy együtt töltött éjszaka következik a feltört idegen nyaralóban, majd Vera (aki egyébként valóban terhes, de ezt még nem látni rajta) hazaindul, András pedig a lopott kocsi miatt menekül, de közben elesik, s kórházba kerül. Persze, a két főszereplő mellett a néző más arcokkal (arculatokkal) és főleg egy bizonyos életformával találkozhat.
A film nem „igényli” közönségétől, hogy jogi vagy etikai normákkal hozza kapcsolatba a látottakat, nincs olyan mélysége, amellyel megrázó élményt nyújtana. Különösebben nem általánosít annyira, hogy indokolttá tenné az „Ilyenek a mai fiatalok!” kijelentést. Egyvalamit azonban — megint csak a történet elemi érdekességén túl — pontosan érzékeltet: András és Vera viszonyát a saját cselekedeteikhez. Bűntettet, erkölcstelenséget sokféle módon lehet elkövetni. Akár úgy is, hogy a tettes belül ártatlan marad. Fazekas Csaba filmjébe azonban az visz komolyságot, hogy a kettős teljesen természetesnek tartja mindazt, amit tesz: az autólopást, a zsarolást, a villába való behatolást stb. Sőt, a nyaraló gazdaságot árasztó enteriőrjét éppenséggel önigazolásnak tekintik. Természetesen Vera csak gazdag férfiakkal bocsátkozott szexuális kalandokba. A Boldog születésnapot! ezt az oly sokszor — akár hamisan, álokként bemutatott — visszaélésre alkalmat adó kontrasztot eleveníti fel, s megalapozza vele hősei magatartásának elfogadhatóságát. Hiszen ők (elegendő a két rokonszenves szereplőre, Kocsis Gergelyre és Ónodi Eszterre gondolni) alapjában kedves fiatalok, akik csak azt várják az élettől, ami jár nekik. Az élet azonban annyira kegyetlen, hogy ezt nem kaphatják meg tőle becsületes úton. Sőt — mint a Rinaldo mutatja — még ennél kevesebbet sem.
A Rinaldo bevezetőjében egy vasgyár bezárását láthatjuk, amelynek munkásai (nem feltétlenül mindegyik lelkes dolgozó) munkanélkülivé válnak, semmijük sem marad (meztelenül hallgatják még a gyár bezárásának hírét is). A történet egy év elteltével folytatódik, amikor a volt munkások egy része külvárosi ócska bérházban vagy valahol arrafelé éli nyomorúságos életét. Másik részük pedig — különféle hozzájuk csapódó alakokkal — azt követeli a megfélemlített lakóktól, hogy áron alul váljanak meg lakásaiktól, s így csinálhassanak üzletet az üresen maradt házból. A mű első része kitekint a lakók mindennapi életére, amelybe csak a késdobáló és akrobata fenomén, Rinaldo megjelenése visz némi érdekességet. Ő az, aki a rombolással, veréssel, fenyegetőzéssel lakáseladást kierőszakoló banda ellen szervezkedőkben a győzelem reményét kelti. Érkezése után hamar kirobban a harc, s a lakók győzelmét hozza. A bandavezért Rinaldo eldobott kése teríti le a többiek hősies verekedése után.
A Rinaldo olyan akciófilm, amely (hajdani munkatársak mindkét oldalon, egy átlagos romos külvárosi ház közönséges élete) többet sejtet, noha ilyesfajta várakozásunk nem teljesedik be. Az ábrázolásban a túlzások győzedelmeskednek mind a szereplőket, mind az eseményeket illetően. Az alakok szinte karikatúraszerűek, az események „vadnyugatiak”. S bár a végső harcban részt vesz két rendőr is (különben aligha lehetne pisztolypárbaj), az alakok és az események annyira extrémek, hogy hiába a valóságos (józsefvárosi) környezet, a mű világa idegen marad.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969