2013. I-VI
 

Kockázatok és mellékhatások a tudás társadalmában

E jelenségnek a tudás társadalma elnevezést adták. Azt hangoztatják, hogy a tudás társadalma felé tartunk, s hamarosan megérkezünk oda, vagy már ott is vagyunk. Mit értenek ezen? Amióta az ember tovább tudja adni a tudást embertársainak, azóta érvényes, hogy a tudás szerves része a társadalomnak. A tudás társadalma ilyen értelemben már a kőkorszak vége felé megkezdődött. Már az sem teljesen új fejlemény, hogy a tudomány, mégpedig főként a természettudomány egyre jobban megváltoztatja életünket. Viszonylag új viszont, „hogy a kutatás elve, az információk hipotetikus és kísérleti, tanulást célzó kezelése általános eljárásmóddá válik a társadalomban”, amihez csak annyit, hogy Peter Weingart bielefeldi szociológus már régebben körvonalazta ezt a társadalmi trendet. A tudás társadalmát nem az a körülmény tünteti ki, hogy a tudás nagyobb mértékben határozza meg, mint az egyéb társadalmakat, hanem annak a jellege és módja is, amiképpen e társadalom tudásának a túlnyomó hányadát kutatás révén létrehozza és alátámasztja.
A tudás társadalma kifejezés mellékzöngéje, hogy néha a fogyatékosnak érzett információs társadalom ellenpárjaként használják. A tudás társadalma ugyanakkor korántsem valamilyen eszme, hanem egy társadalmi jelenség, mégpedig olyan, amely újabb problémákat vet fel a kétértelműsége folytán.
A politikusok egyre nagyobb mértékben hagyatkoznak tudományos szakértelemre döntéseik megalapozása céljából. Gyakran megesik, hogy kutatók segítségét veszik igénybe, ha valamilyen kérdés még nincs tisztázva tudományosan, gondoljunk csak a géntechnológia agrártudományi alkalmazására. Ilyenkor nemigen különíthetők el egymástól a politikai és a tudományos viták, s ez egyrészt rontja a tudomány hitelét, másrészt a politikának is árt, amelyre az a feladat hárul, hogy legitimálja a tudomány szavahihetőségét.
Weingart szerint a tudomány egyre nagyobb mérvű átpolitizálódásával egyidejűleg a kommercializálódásával és a tömegtájékoztatásbeli szerepével is szembekerülünk. A tudás a kommercializálódás eredményeként áruvá válik, s kiterjed rá a közgazdasági termelési feltételek érvénye. A tudománynak a tömegtájékoztatásban való bemutatása szintén visszahat a kutatásra, néha egészen a kutatás tárgyának a megválasztásáig, miközben a kutatási eredmények iránti figyelem nemegyszer jórészt tudományon kívüli ismérvekhez igazodik. Egy ijesztő glecscsermúmia könnyebben a televízió képernyőjére kerül, mint egy régészeti szempontból sokkal jelentősebb kerámialelet. Egy tarka kozmikus köd könnyebben felkelti a tömegtájékoztatás figyelmét, mint a szilárdtestfizika új felismerése. A tudomány fejleményeinek a nagyközönség részéről való észlelését nagyban befolyásolja, hogy az új tudományos felismerések mennyiben relevánsak az élet széles körben észlelhető problémáit illetően. Egy sikeresnek ígérkező új daganatkezelésről beszámoló újságcikk nagyobb figyelmet kelt Németországban, ahol a rák a második leggyakoribb halálok, mint egy olyan cikk, amely a malária leküzdéséről tudósít. Ehhez csak annyit, hogy a gyilkos malária viszont Afrikában van az érdeklődés előterében.
Ahol a tudás „termelése” társadalmi ügy, ott nem akadályozható meg, hogy e termelési folyamat társadalmi kényszerekhez és elvárásokhoz igazodjon. Ha a politikusoknak tudományos tájékozottsággal kell dönteniük, akkor a tudás politikai jellegűvé válik. Ha a tudás teszi lehetővé újabb árucikkek és szolgáltatások megjelenését, akkor a tudás áru lesz, s ha a tudományos eredményekhez mindenkinek köze van, akkor ezek az eredmények témái lesznek a tömegtájékoztatásnak.
Vannak olyan fejlemények, amelyek feltehetőleg több gondot okoznak annak a közösségnek, amely a tudás társadalmává óhajt válni, mint a Weingart által megfogalmazott távolságvesztés. E fejlemények egyike azzal a ténnyel kapcsolatos, hogy a tudás gyarapodása nem tudást is tömegesen eredményez. Ezen nem azokat az egyre újabb kérdéseket kell érteni, amelyek minden felfedezés nyomán felmerülnek, hanem azt a nem tudást, amely megnehezíti a kockázatok felbecsülését és mérlegelését.
Az ember azt gondolná, hogy egy szüntelenül újabb információkkal gyarapodó társadalomban a kockázatok is egyre jobban felmérhetők. Csakhogy ennek három okból is az ellenkezője igaz. Először: a több információ csak akkor eredményezi valamilyen veszély jobb felmérhetőségét, ha egyfajta konkrétumra vonatkozik, mondjuk egy gyógyszer mellékhatásaira. A szüntelenül újabb gyógyszereket kifejlesztő gyógyszeripar ezért kénytelen újrakezdeni a tapasztalatok gyűjtését minden újabb készítmény mellékhatásaira vonatkozóan. Ami a gyógyszereket illetően állatkísérletek és klinikai kipróbálások révén többé-kevésbé keresztülvihető, az más technológiák esetében hamar gazdasági korlátokba ütközik. Egy új repülőgéptípusnak nem lehet több száz példányát éveken át kísérleti célból repültetni, hogy azután engedélyezzék a forgalomba állítását. Az atomerőműveknek szintén rögtön az elkészültük után biztonságosan kell(ene) üzemelniük. Az esetleges ártalmak valószínűsége nem határozható meg empirikusan, hanem ehhez kockázatelemzéseket kell végezni, amikor is a szakemberek arra várnak választ, hogy mi minden következhet be. Kézenfekvő, hogy eközben annál több kölcsönhatást tévesztenek szem elől, minél újabb a technológia. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az innovációs ciklusok egyre rövidebbek, míg a potenciálisan veszélyes tudás egyre komplexebbé válik, akkor megállapítható, hogy a tudás társadalmában a kockázatok felmérése egyre nehezebb.
Másodszor: az új technológiák esetében az esetleges ártalmak nagyságát is egyre nehezebb felmérni. Egy repülőgép lezuhanása biztosítástechnikai szempontból még áttekinthető dolognak minősül, de hogyan számszerűsítse az ember a nukleáris szerencsétlenségek által okozott károkat, amikor is radioaktív anyagok kerülnek a környezetbe, s azok még évtizedek múltán is növelik a rák kockázatát a velük kapcsolatba kerülő személyeknél? A szakértők mindmáig vitatkoznak azon, hogy mekkora károkat okozott a csernobili erőmű reaktorának 1986-os felrobbanása. Nem kevesen tartják cinizmusnak, ha valaki dollárra vagy euróra akarja váltani a rákbetegek szenvedéseit.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969