2013. I-VI
 

A nyilvánosság szerepe az orvosi tudományok terjesztésében és az egészségügyi felvilágosításban
Szabó Katalin

A paradigmaváltás mindig bizonyos instabilitást is feltételez: a régi még itt van, de az új is próbálja már megtalálni a maga helyét. Az útkeresés nehézségei tökéletesen tükröződnek a korabeli szakmai sajtóban; az euforikus megfogalmazásokban bővelkedő írásoktól az orvosi szakmát, hivatást elsiratókig mindenre akad példa. Igen nehéz tehát valamelyest is reális képet kapni a korról. De nemcsak ez az ok, szólni kell a negatív tendenciákról is. A fentebb említett instabilitást jó néhány orvos és magát gyógyítónak valló személy megpróbálta a maga hasznára fordítani, s ebből gyakran furcsa visszásságok fakadtak, amelyeket, különösen a nyolcvanas évektől kezdve, a napisajtó –– feltehetőleg szenzációhajhászásból — felerősített, előtérbe helyezett. A rossz, lelkiismeretlen orvos egyben irodalmi téma is. Gortvay György hivatkozik néhány példára, többek közt Jókai Mór, Beöthy Zsolt, Ambrus Zoltán írásait említi. „Bródy Sándor Faust orvosa (1888) című regényének főhőse orvos, Lengyel Dénes, végül maga is arra konfessióra ragadtatja magát, hogy »kuruzslás az egész tudományunk, tehetetlenek, ostobák, kérkedők, kufárok vagyunk«.” (3)
Talán úgy fogalmazhatnánk, hogy ellentétes előjelű folyamatok párhuzamos jelenléte jellemezte ezt a korszakot is, amelyben az építkezés, a haladás vélhetően markánsabban, erőteljesebben mutatkozott meg.
A pozitív tendenciák az orvosok számának növekedésében is megmutatkoztak. A korabeli és a későbbi munkák többé-kevésbé hasonló adatokat közölnek. Érdemesnek tartottam volna Plesch János Magyarország egészségügyi statisztikája című művét ismertetni, de, sajnos, ez ideig nem akadtam e munka nyomára. Kapronczay Károly egy 1841-es felmérés alapján 2207 orvos-sebészről beszél, akik között 804 volt az egyetemet végzett orvostudorok száma. (4) Barsi Jenő az 1872-es statisztikai adatokra hivatkozva már 1606 orvostudort emlegetett. (5) Dulácska Géza egy 1874-ben írt cikkében 2332 orvosról és 752 sebészről beszélt. (6) Annak ellenére, hogy hazánkban már a pesti és a kolozsvári egyetem is képezte az orvosokat, nagyjából 60%-uk még külföldön szerezte diplomáját.
Teljesen pontos adatokat valószínűleg sohasem fogunk prezentálni, de talán nem is ez a fontos. Lényeges, hogy az orvosok száma a kiegyezés utáni időben nagymértékben növekedett. Ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy 1876-ban reformok következtek be az orvosképzésben, s ennek során az egyetemek növelték a hallgatói létszámot. Ekkor már államilag is több orvosi állás állt rendelkezésre, hiszen 1876-ban olyan közegészségügyi törvényt fogadtak el, amelyben hatezer főnyi lakos után kötelező volt egy orvost szerződtetni; ez a szám addig nyolcezer fő volt.
Mindez azonban nem oldotta meg teljesen a gondokat. Részben azért, mert az egy főre jutó orvosszám még mindig csekély volt, különösen más európai országok adataihoz viszonyítva, részben pedig azért, mert az állam nem megfelelő mértékben dotálta a körorvosok tevékenységét. „Évtizedes a panasz, hogy a községi és körorvosi állások egy részére sohasem akad pályázó, s az orvosok mindinkább a nagyobb városokban tömörülnek. Azonban kevésbé feltűnő a dolog, ha azt is tudjuk, hogy az 1376 községi és körorvos évi javadalmazása lakbérrel és utiátalánnyal együtt 1906-ban sem tett ki többet 2 131 000 koronánál, vagyis átlagban véve egyre csak 1548 K jutott. Édes kevés a megélhetésre egy intelligens családnak!” (7)
Barsi szerint tehát az értelmiségi, polgári lét, amelyet az orvosok megpróbáltak magukénak vallani, bizonyos külsőségekben, de még inkább szellemi igényességben nyilvánult meg. Ezeket az igényeket elsősorban a városi környezet tudta kielégíteni. Nem véletlen, hogy a korabeli adatok szerint is az orvosoknak több mint fele városokban élt.
A város biztosabb megélhetést nyújtott, ezenfelül a szórakozásnak, a művelődésnek is nagyobb teret engedett, s nem utolsósorban olyan színhelyeket is teremtett, amelyek az orvosok nyilvános megnyilatkozásainak helyeiként szolgáltak. Hiszen ez az az időszak, amikor „majdnem az egész hazai orvostársadalom aktiv közéleti tevékenységet fejt ki”. (8)
Miben és milyen formában, milyen fórumokon nyilvánult meg az orvosok közéleti tevékenysége? A politikai tevékenységtől eltekintve — amelyben ez az értelmiségi réteg is igen aktívan részt vett, különösen a jogalkotási modernizáció első időszakában, később azonban, meddőnek érezve a vitákat, fokozatosan elfordult e területtől — elsősorban a belső, szakmai színtéren folyt a munka: a szaklapokban és a különböző egyesületekben.
Mind a szaklapok, mind az egyesületek nem előzmények nélkül valók már ekkor sem, de számuk a kiegyezés utáni időkben szaporodik meg. A legrégebbi magyar nyelven megjelent orvosi szaklap Sándorfi József Orvosi és Gazdasági Tudósítások című, 1803-ban mindösszesen három számot megért kiadványa volt. A következő kísérlet már sikeresebbnek bizonyult, 1831-ben indította útjára Bugát Pál és Toldy Ferenc az Orvosi Tár című lapot, amely 1848-ig jelent meg, s fontos orgánuma volt a magyar orvosi szaknyelv megteremtésének. Az Orvosi Hetilap az orvostársadalom máig megjelenő sajtóorgánuma. Az 1860-ban alapított Gyógyászat — az Orvosi Hetilaptól eltérően — nemcsak tudományos kérdésekkel foglalkozott, hanem felvállalta, hogy színtere lesz az orvostársadalom szervezeti, közéleti és érdekképviseleti problémáinak is. Kimondottan élvezetes olvasmányok lehetnek a Tárca rovatban megjelent írások, ahol hosszú polémiákat folytattak a legkülönbözőbb körülmények között élő és dolgozó orvosok a legszerteágazóbb szakmai kérdésekről.
A szakmai nyilvánosság másik színtere az egyesületek tevékenységéhez fűződik. Az egyik legtekintélyesebb és egyben több tudományág képviselőjét tömörítő szervezet a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlése volt. Budapesten, de országos szinten is két fontos, kimondottan orvosokat egybegyűjtő egyesület működött. Az egyik a Budapesti Királyi Orvosegyesület volt, amelyet még a XIX. század első felében alapítottak, a másik pedig az 1872-es szervezésű Budapesti Orvosi Kör. Két, működési területüket tekintve egymástól jól elhatárolható egyesületről van szó, amelyek az orvosi társasági élet két fő formáját is prezentálták: „a tudományos és az érdekvédelmi szervezetek” (9) kereteit. Természetesen volt „átjárás” a két szervezet között. Az Orvosi Kör tagjai például gyakran tartottak tudományos előadásokat a Budapesti Királyi Orvosi Egyesületben. Ezt tanúsítja az a meghívó is, amelyet a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Levéltárában őriznek, s amely Dubay Miklós 1883. október 27-ei előadására invitál, ahol Dubay doktor a metalloterápia vívmányait és a metalloszkópia eszközeit mutatta be.
Ennyi idő távlatából úgy látszik, ebben az időben az Orvosi Körben pezsgőbb egyleti élet folyt, s mindennapi problémákról is szót ejtettek a közgyűléseken, amelyeknek témájáról a Gyógyászat című lap tudósított, még szélesebb nyilvánosságot teremtve egy-egy problémakör megvitatásának. Az orvosi vonatkozású, tudományos tematikájú felvetések közönség előtti megtárgyalása nem volt idegen a kor embere számára. „Orvosi közügyünk minden terén ébredező élet jelei mutatkoznak és e feletti örömünket még azon körülmény sem képes csökkenteni, hogy romokon fakad az új hajtás” (10) — írja a Gyógyászat hasábjain egy ismeretlen szerző.
Van olyan cikkíró, aki kevésnek tartja az elért eredményeket. Lévai Ödön doktor úgy véli, más országokban „nyilvánosan tárgyalják e kérdéseket, mert belátják fontosságukat. … S ha a nagyközönség érdeke kivánja, hogy felölelje, pártolja ezen eszméket, ugyhogy az orvosnak egyenesen kötelessége, hogy az érdeklődést ujságok, lapok utján felkeltse és ébren tartsa, a gondolkodást ily irányba terelje s talán ép olyan kötelessége, mintha az orvos fizikai idejét, személyét a betegek látogatására, ápolására használja fel”. (11)
A fenti idézet szerzője már nemcsak a belső, szakmai színtérre helyezi a hangsúlyt. Lévai úgy véli, hogy számos olyan területe akad az orvoslásnak, amely nemcsak szakmai belügy, hanem a nagyközönségre is tartozik. Úgy vélem, ez a közösség vagy más társadalmi csoportok felé irányuló nyitottság kettős gyökerű. Részben abból az értelmiségi, polgári attitűdből eredt, amelyben a közéleti tevékenység a mindennapi élet része volt. Részben pedig a praktizáló orvosok tevékenységéből fakadt, hiszen nap nap után fizikai valóságukban találkozhattak a társadalom különböző rétegeivel és problémáikkal. Talán itt érdemes kitérni egy érdekes jelenségre. A XIX. századi ember, polgár számára a magán- és a közszféra még élesen elkülönült egymástól, s gondosan ügyelt is arra, hogy a magánszféra érintetlen maradjon. Ezt a magatartást tükrözte például az otthonok, a lakások beosztása is. Más a helyzet az orvosokkal, akik például beteglátogatások alkalmával más emberek magánszférájába kapnak betekintést. S ez fordítva is érvényes. Vígh Annamária így ír erről: „A polgári otthonkultúra egyik általános jellemzője a magán- és a közélet elkülönülése. Egyes értelmiségi szakmákban azonban, főként az orvosoknál és az ügyvédeknél, a családfő munkahelye a lakáson belülre kerül. Az ismertetett Borz utcai lakásban is a férfiszoba szolgál rendelőként. Mivel a család anyagi javainak előteremtésében a magánpraxis meghatározó, esetünkben mind a szalon, mind a dolgozószoba berendezését a magánpraxis igényei határozzák meg. A lakás úgynevezett intim szférát kiszolgáló helyiségei a hálószoba és az ebédlő.” (12) Tulajdonképpen úgy is mondhatnánk, hogy bizonyos esetekben a magánszféra a hivatás áldozatává vált.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969