2013. I-VI
 

Megbocsátás
Pécsi Tibor

A fenti című könyv három szerzőjének a beszélgetéseiből született, amelyeknek során a megbocsátás jelentéseiről és pszichológiai szempontjairól esett szó. Bár a megbocsátás valamennyi vonatkozásában felsorakoztatják az elméleti és a kísérleti pszichológiai felismeréseket, végül a gyakorlati alkalmazást helyezik előtérbe, hogy ösztönző gondolatokra késztessék az olvasókat. A megbocsátás ugyanis sok ember életében fontos szerepet játszik. „A meg nem bocsátott sérelmek olyanok, mint a békés tengerbe vetett kövek, amelyek fodrozódást, örvényt keltve háborgatják a nyugodt vízfelszínt. Ha egyszerre sok sérelem ér bennünket, életünk előzőleg nyugodt vize a bánat háborgó tengerévé válhat. … A megbocsátás viszont lecsillapítja a zűrzavart, tompítja azt a vágyat, hogy haragunkat máson töltsük ki, összetart családokat, és harmóniát hoz emberi kapcsolatainkba. Olyan, mint a nyugalom szigete a dühös tengeren: gyakran keressük, ám ritkán találjuk meg.”
A tapasztalatok azt mutatják, hogy nemcsak annak van szüksége megnyugvásra, békességre, boldogságra és szeretetre, akit valaki megbántott, akinek valaki rosszat tett, hanem az elkövetőnek is. A hangsúly mégis a sértetten van, hiszen őt bántották meg, neki tettek rosszat, tehát ő az, aki valakinek meg kell bocsásson. S ebben a mások iránti szeretetnek meghatározó szerepe van. Ezt kalkuttai Teréz anya így fogalmazta meg: „Ha valóban szeretni akarunk, meg kell tanulnunk, hogyan kell megbocsátani.” François de La Rochefoucauld francia író és moralista szerint azonban az ember csak „olyan mértékig bocsát meg, amilyen mértékig szeret”. Ezzel szemben Sir Peter Ustinov angol színész-filmrendező azt vallotta, hogy „a szeretet a végtelen megbocsátás aktusa”. S ehhez erős személyiségnek kell lenni Mahatma Gandhi szerint: „A gyenge sohasem bocsát meg. A megbocsátás az erősek tulajdonsága.”
A szeretetből fakadó megbocsátás azonban csak egy szakasza a megbocsátásra való képesség fejlődésének, amely nincs feltételekhez kötve. Ezt a végső, Robert Enright amerikai professzor szerint hatodik fejlődési szakaszt, amely teljes mértékben eleget tesz a megbocsátás követelményének, olyanok előzik meg, amelyekben feltételekhez, érdekekhez van kötve a megbocsátás. A szeretet diktálta hatodik szakasztól visszafelé haladva a társas harmóniára törekvő megbocsátást az az érdek motiválja, hogy a sértett fél helyreállítsa a megbomlott társas kapcsolatot. Az elváráson és a jogos elváráson alapuló megbocsátás társadalmi, illetve társadalmi, erkölcsi vagy vallási nyomás hatására következik be, vagyis nem szívből jön, gyakran csak színleli a sértett ember, ám lelke mélyén továbbra is táplálja a haragot. A megbocsátástól még messzebb áll a jóvátételi, valamint a bosszúálló megbocsátás. E két fejlődési szakasz Enright szerint nem is tekinthető megbocsátásnak, hiszen az előbbi esetben valamilyen kárpótlásra tart igényt a sértett, míg az utóbbiban olyan büntetést tart megokoltnak, amely legalább akkora fájdalmat vagy kárt okoz a sértőnek, mint amekkorát ő okozott neki.
Aligha meglepő, hogy a megbocsátással kapcsolatban számos kérdés merül fel. Hogy csak néhány példát említsünk: Miképp kell megbocsátani? A megbocsátás begyógyítja-e a sértettben ejtett sebeket, s helyreállítja-e tönkrement kapcsolatait? Mi megy végbe az emberben, amikor megbocsát? Ösztönzőleg hatnak-e a pszichológiai eljárások a megbocsátási képességre? Hogyan fejleszthető a megbocsátási hajlandóság? Hat-e a megbocsátás a lelki és a testi egészségre? A szakirodalom szerint mind többen érdeklődnek e kérdések iránt, de minden igényt kielégítő válaszok még nem születtek. Már csak azért sem, mert a különböző kultúrákban nem okvetlenül azonosak a megbocsátásról szóló érvrendszerek. Mindez olyan kutatásokat tesz szükségessé, amelyek különböző elméleteket alátámasztó bizonyítékokat tárnak fel. Merthogy számos, nemegyszer egymással versengő elmélet született, különösképpen arról, hogy az emberi személyiségnek melyik az az elsődleges tényezője, amelynek a megbocsátás tulajdonítható. A vizsgálatok azt sugallják, hogy az elsődleges tényező emberenként más és más lehet. A könyvben olvasható egy olyan példa, amely szerint a házastársak közötti megbocsátást az együtt nevetés is elindíthatja. Más esetben az empátia a megbocsátás motorja, amely azt is segít tudatosítani, hogy „mi is képesek vagyunk ugyanolyan gonoszság elkövetésére, mint amelyet másban elítélünk”. De olyan példák is vannak, amikor a másik emberhez való kötődés típusa vagy az önbecsülés indítja el azt a folyamatsorozatot, amelynek megbocsátás lesz az eredménye.
A szerzők szerint bátorság is kell ahhoz, hogy az ember elszánja magát a megbocsátásra. Ennek feltétele, hogy képes legyen megváltoztatni mentális és érzelmi élményeit. „Ez jóval bonyolultabb, mint egyszerűen elhatározni, hogy megbocsátunk. … Gondolatainkat, belső képeinket, érzelmeinket és emlékeinket mind-mind át kell alakítanunk, nehogy visszaessünk a megbocsátást megtagadó állapotba.” Sokkal nehezebb ez, mint gondolnánk, mert a fájdalmas emlékek meglepően tartósan rögzülnek, s nemegyszer más élményekkel is összeszövődnek az emlékezetben, hiszen alkalmazkodásra késztetik az embert, hogy a következő alkalommal nagyobb eséllyel tudjon védekezni a fájdalmas tapasztalások ellen. A megbocsátásnak akkor van esélye, ha valamiképp, például a szeretet erejével meg tudjuk szakítani a rossz emlék és az általa kiváltott negatív érzelem közötti kapcsolatot. Bizonyos esetekben ez könnyen megy, s olyankor a megbocsátás gyorsan helyreállítja két ember viszonyát. „Még a sivár és reménytelen kapcsolat is átalakulhat egyetlen esemény hatására: ha az egyik fél megbocsát a másiknak, vagy ha valamilyen nagy horderejű változás történik egyikük életében.” Persze, arra is sok példa akad, hogy igen nehéz megbocsátani. Sőt, olyanok is vannak, akik nem akarnak megbocsátani, annak ellenére, hogy érzik: el kellene felejteniük sérelmüket. Miként az is gyakran előfordul, hogy a sértett ember úgy érzi, jó úton halad, ám egyszer csak hirtelen, szinte megmagyarázhatatlanul feltolulnak benne a fájdalmas emlékek, s.visszatér szívébe a gyűlölet. Az ilyen személy fájdalmas múltjának lesz a rabja, s nem biztató, hogy gyűlölködés lehet a jövője. Az efféle jövő csak úgy terelhető más irányba, ha a sértett mindent elkövet annak érdekében, hogy átalakítsa tudatában a fájdalmas emléket, mert ezzel – a szerzők szavaival – „kihúzható a méregfoga”.
A könyv számos gyakorlati példája ehhez kíván segítséget nyújtani. A szerzők által említett esetek azt sugallják, hogy az ember alaposan elemezze azt az eseményt, amely megbocsátást kíván, s annak a lehetőségét is, miképp érhető el ez legvalószínűbben. A megbocsátással ugyanis az ember elsősorban magának, presztízsének, testi és lelki egészségének, élete minőségének tesz jót, s erre akkor is szüksége van, ha a megbocsátás gesztusa nem jár együtt kibéküléssel, a sértővel hajdan ápolt kapcsolat helyreállításával. A három szerző műve nemcsak élvezetes olvasmány, hanem arra is buzdít, hogy az olvasó próbaképpen végezze el a bemutatott gyakorlatokat, hiszen általuk megítélheti, mi jellemző rá a megbocsátás tekintetében.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969